Archívum

Archívum - 2019. szeptember 05.


III. Budapesti Demográfiai Csúcs

Várkert Bazár, Budapest

Mélyen Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Konferencia! Kedves Meghívott Vendégek, Barátaim!

Az Országgyűlés nevében köszöntöm a harmadik Budapesti Demográfiai Fórum külföldi és hazai résztvevőit. Örülök, hogy ma együtt lehetünk, és én magam is köszönöm a meghívást!

Megkérdeztem a konferencia szervezőit, hogy mi volt a szándékuk azzal, hogy engem is felszólalásra kértek; netán fel akarják zaklatni a hazai balliberális ellenzéki sajtót? De azt mondták, nem, éppen ellenkezőleg: meditatív és közös gondolkodásra alkalmas állapotot akarnak biztosítani mindenki számára, így hát én is jó szívvel vállaltam a felkérést, mert meggyőződésem, hogy a gondolkodás a balliberális polgártársainknak sem árt.

Csak hogy a külföldi vendégeink is értsék a hátteret: a magyarországi ellenzéki sajtó az utóbbi időben már azt is botrányként próbálta bemutatni, hogy egy fél mondat erejéig nyilvánosan arról beszéltem, szeretném, ha a gyermekeim minél hamarabb minél több unokával ajándékoznának meg, és szeretném, hogy minden magyar ember, aki teheti, legalább három-négy gyermekkel és – az ő családjaikon keresztül – kilenc-tizenhat unokával ajándékozza meg a magyar nemzetet. Nos, ezen félmondatokba csomagolt szívből jövő vágyak után most lehetőségem nyílik körülbelül tíz percben megosztani Önökkel néhány gondolatot arról, amit a szervezők kértek, azaz politika és demográfia, közügyek és magánügyek értékrendi viszonyáról.

Mai konferenciánkra a keresztény kulturális gyökerekkel rendelkező Európa szívében, az ezredéves keresztény államisággal rendelkező Magyarország fővárosában kerül sor, ezért külön is köszöntöm a nem Európából érkező illetve a nem keresztény hitű vendégeinket, köszönöm, hogy ők is eljöttek hozzánk. Engedjék meg, hogy – mint egy magát kereszténydemokrataként meghatározó kormányzat országgyűlési elnöke – mondandóm mottójaként ide idézem Jézus Krisztusnak a Máté Evangéliumában megörökített szavait: „Minden ország, a mely magával meghasonlik, elpusztul; és egy város vagy háznép sem állhat meg, a mely meghasonlik magával.”

A magyar nyelvben a meghasonlik ige gazdag és árnyalt jelentéstartalommal bír, bizonyára hasonlóképpen, mint külföldi vendégeink anyanyelvén. Aki meghasonlik, az súlyos ellentétbe kerül önmagával, saját ösztöneivel, tudatával, elveivel, és ezáltal elveszítve lelki egyensúlyát, védtelenné, kiszolgáltatottá válik.

Az ember és közösségei számára van-e súlyosabb meghasonlás – tisztelt Konferencia –, mint az, ha a jelenben elérhető – úgymond – jólét érdekében biológiai értelemben lemondanak a jövőről; ha szembe kerülnek életösztönükkel, és végzetesen elfojtják azt; ha szembe kerülnek elődeiktől örökölt értékrendjükkel, és jóvátehetetlenül felrúgják azt? A kérdés nem költői, tehát válaszra vár: a mi magyar válaszunk szerint nincs súlyosabb egyéni vagy közösségi meghasonlás annál, ha az életet nem akarjuk továbbadni.

Egy XX. századi magyar filozófus, Hamvas Béla szerint az életnek nem célja, hanem értelme van. A legfőbb értelme, hogy továbbadjuk, mint ahogyan mi magunk is megkaptuk szüleinktől az élet esélyét. Ez nem pusztán egy elvont etikai és morálfilozófiai megfontolásból fakadó egyéni kötelezettség, hanem – közösségi szempontból – társadalmi és gazdasági szükségszerűség.

A demográfiai adatok a természet-tudományokra jellemző könyörtelen pontossággal jelzik: európai és magyar közösségünket a meghasonlás veszélye kísérti. Annak a veszélye, hogy nem a bölcsők, hanem a koporsók országai és házai leszünk, hogy kontinensünknek nemcsak a lélekszáma apad, hanem erőtlenedik az európai lélek is, amely – félő – már nem lesz képes egyensúlyát helyreállítani.

A nemzetközi, az európai és a magyar népesedési helyzet legkiválóbb tudósaival, szakembereivel vagyunk ma együtt, így tehát nem az én tisztem, hogy felvázoljam Önöknek az aktuális demográfiai diagnózisokat és vészes perspektívákat, ezeket Önök pontosabban ismerik, mint a politikusok.

A XX. századi magyar demográfiai valóságból a külföldi vendégek kedvéért csak néhány tényt és azok összefüggését emelném ki: hazánk az egyetlen ország Európában, ahol lassan négy évtizede, azaz 1981 óta kevesebben születnek, mint amennyien meghalnak. Ez összefügg azzal, hogy 1956 júniusában hazánk volt az első és akkor egyetlen ország a világon, ahol – a nemzetellenes kommunista uralom úgymond hangulatjavító intézkedéseként – teljesen szabaddá tették a művi terhességmegszakítást, az abortuszt. Vagyis – micsoda cinizmus, Hölgyeim és Uraim! – a totális elnyomásba vetett nemzetnek egyetlen területen engedélyezték a szabadságot: a kollektív öngyilkosság terén. Mindez azt eredményezte, hogy például 1962-ben a lakosságszám arányában hazánkban született a legkevesebb gyermek a világon; az 1959 és 1973 közötti években pedig több terhességmegszakítás történt, mint amennyi gyermek született. 1956 és 2017 között hazánkban 6 millió legális abortuszt végeztek. Ez a szám magasabb, mint Magyarország első és második világháborús életvesztesége, az 1920-ban a magyar állam kötelékeiből elvesztett, a békediktátum által szülőföldjükkel együtt elcsatolt három millió magyar valamint az 1956-os antikommunista forradalom után az országból elmenekült kétszázezer magyar ember lélekszáma együttvéve!

Ezek a számok talán önmagukban is megmagyarázzák és indokolják azt a népesedéspolitikai fordulatot, amelyet Magyarország a posztkommunizmus korszakának 2010-ben történt demokratikus lezárása után végrehajtott, és amelynek szakpolitikai tartalmáról – az úgynevezett magyar modellről – konferenciánk során a kormányzat képviselői eddig is tájékoztatták Önöket, és a jövőben is meg fogják ezt tenni. Ennek a népesedéspolitikai fordulatnak a célja, hogy 2030-ra elérjük hazánkban a 2,1-es termékenységi rátát, azaz, hogy önerőből, migráció – különösképpen illegális kényszermigráció – nélkül biztosítsuk a társadalmi önfenntartást, reprodukciót. A jelek bíztatóak: 2010-ben 1,25 százados termékenységi rátáról indultunk, most 1,49 századnál tartunk; 2010-hez képest nő a házasságkötések száma, csökken a válások és folyamatosan csökken az abortuszok száma, 2010-hez viszonyítva pedig tavaly jelentősen – csaknem 80 százalékkal – csökkent a népesség tényleges fogyásának az üteme.

Tisztelt Konferencia!

1995-ben Szent II. János Pál pápa az Élet evangéliuma című enciklikájában azt vetítette előre, hogy „mindenkinek rá kell döbbennie arra, hogy a Jó és a Rossz, a Halál és az Élet, a halál kultúrája és az élet kultúrája közötti hatalmas és drámai ütközet előtt állunk”. Csaknem negyedszázaddal ezen szavak után valamennyien a mindennapjainkban tapasztalhatjuk: bekövetkezett Európában az ütközet, és a szemünk előtt zajlik. Drámai a küzdelem, miként azt előre jelezték. Tragikussá akkor válik, ha alulmaradunk benne. Az európai népesedési fordulat megteremtése érdekében, a meghasonlás európai veszélyének elhárítása érdekében mindannyiunknak – a négy években tervező európai politikusoknak és a negyven évekre kalkuláló demográfusoknak, a tudomány és a szellem embereinek – el kell döntenünk hová állunk: az élet vagy a halál kultúrájának az oldalára? Építjük vagy romboljuk a közösségeinket?

A rombolók célja minden természetes közösség felmorzsolása – az emberek elszakítása az Istentől, az emberek megfosztása egymás közösségétől. Ha ugyanis nincsenek többé természetes közösségek, ha nincs többé család, ha nincs többé vallási vagy nemzeti közösség, akkor többé nem lehet közjóra, közérdekre vagy éppen közbiztonságra hivatkozva szabályok alá vetni a magánérdeket.

Ha értelmetlenné válik a közjó fogalma, akkor megszűnik a közerkölcs is, ha nincs többé közérdek, akkor nincs értelme a közakaraton alapuló államnak, nincs értelme semmiféle demokráciának sem, így korlátozhatatlanná válik a magánérdek és a magánakarat. Mindennek következtében a közakaraton és közérdeken alapuló államokat felmorzsolja a magánakarat és a magánérdek. Ahogy a világ egyik leghatalmasabb vállalkozójának és pénzemberének új szlogenjében áll: „Future is privat!” A globalizmus a gyengék erősek általi kifosztásának új ideológiájává válik, amelynek következtében Európa diktatúrába vagy anarchiába süllyed, és az európai közösségek végzetesen meghasonlanak önmagukkal.

Európában a halál kultúráját szolgálják mindazok, akik azt hirdetik, hogy a gyermekvállalás olyan magánügy, amit az állami politikának tabuként kell kezelnie – akkor is, ha ezzel az állam, azaz a közösség érdekeinek védelmére létrejött legmagasabb rendű szerveződés lemond a közösség legelemibb érdekének érvényesítéséről, azaz puszta fennmaradásának biztosításáról.

Mindez azonban tökéletes képtelenség, abszurditás, képtelenség. Az egyénnek és a közösségnek éppen olyan szélsőséges szembeállítása, egymással szemben történő kijátszása, egyiknek a másik alá való teljes alárendelése, mint amit – ellenkező előjellel – a kommunizmus és a nácizmus megtett. A következménye is hasonlóan borzalmas lesz: az ember és az emberiség totális felszabadításának egy újabb erőszakos programja, amelyből végül csak a totalitarizmus marad szabadság nélkül.

Az evidenciák természetességével kell kimondanunk, hogy a gyermekvállalás a legszemélyesebb közügy, történelmi nézőpontból mindenképpen, és az európai meghasonlást csak akkor lehet elhárítani, ha minden európai országban egyben a legfontosabb közüggyé is válik társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai értelemben egyaránt. Ehhez pedig vissza kell állítani a megbomlott egyensúlyt Egyén és Közösség, Szabadság és Felelősség, Jog és Kötelezettség, Hit és Ráció között, hogy újra képesek legyünk, különbséget tenni Helyes és Helytelen, Erény és Bűn, Igaz és Hamis, Szép és Rút, Jó és Gonosz között.

Mindez nem érhető el pusztán politikai eszközökkel, még a legnagyobb demokratikus felhatalmazás mellett sem. Olyan mentális fordulatra van szükség társadalmainkban, amelynek eredményeképpen a hagyományos értékekhez – úgyis mondhatnánk a normalitáshoz – ragaszkodó, ma még meglévő többség tevékenyen is hajlandó lesz értékrendjének és erre alapozott életformájának védelmére azokkal az egyre nyíltabb és egyre növekvő erejű támadásokkal szemben, amelyekkel ma már az élet szinte minden dimenziójában – a tömegkommunikáció, a tudatipar, a parlamenti és az utcai politizálás, a jogalkotás, a nemzetközi szervezetek és az úgynevezett NGO-k, sőt a tudomány korrumpált képviselőinek tevékenysége révén – szembesülni vagyunk kénytelenek. De ha nem élnek a közösség vezetésére demokratikus módon felhatalmazottak ennek érdekében a rájuk bízott politikai eszközökkel, akkor bűnt követnek el az utánuk következő nemzedékkel szemben.

Európában a halál kultúráját szolgálják mindazok, akik a természetes nemi különbözőségeket természetellenes módon manipulálják, akik azt hirdetik, hogy a homoszexuális nemi irányultság megváltoztathatatlan biológiai adottság, miközben a férfi és női heteroszexuális nemi irányultság csak egy megváltoztatható társadalmi szerepjáték, s mindezt gyermekeinknek lehetőleg már óvodás korukban a fejükbe kell tölteni. A halál kultúráját terjesztik Európában azok is, akik a férfiban és a nőben nem különbözőségeikkel egymást segítő, így eggyé váló társakat, hanem egymással szemben folytatandó harcaikban különbözőségeiket elhagyó riválisokat láttatnak; akik el akarják törölni az egy férfi és egy nő házasságán alapuló keresztény családfogalmat; akik a családot nem a szeretet, hanem az erőszak fészkeként állítják be.

Tisztelt Konferencia!

Orbán Viktor miniszterelnök úr a II. Budapesti Demográfiai Fórum résztvevőinek azt mondta, hogy a magyar demográfiai ügyekben az európai politikai ellenszélben is lehet előre haladni, ha tudjuk, hogy milyen kikötőbe tartunk. Tegyük még hozzá: ha jó hajót építettünk, és vannak jó társaink a fedélzeten, akkor bármerről fújó szelet befoghatunk a vitorlákba. Mi, magyarok elhatároztuk, hogy meg akarunk maradni és azoknak akarunk megmaradni, akik ezer esztendeje vagyunk: a keresztény Európát egy sajátos, mással fel nem cserélhető kultúrájával gazdagító nemzet tagjainak.

Jövője van! – régen a magyarok ezt mondták arra a leendő édesanyára, aki gyermeket várt. Kívánom mindannyiunknak, az élet kultúráját szolgálóknak Európában és Magyarországon, szerte a világon, hogy közös szellemi és politikai küzdelmünknek, kitartásunknak és áldozatunknak az legyen a jutalma, hogy utódaink mindig elmondhassák: a szülőföldjükön biztos jövőjük van.

Sajtóiroda

2019. szeptember 05.