Archívum

Archívum - 2020. június 5.


Köszöntő beszéd a Magyar Művészeti Akadémia trianoni emlékkiállításán

Pesti Vigadó

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Akadémiai Tagok! Tisztelt Művész Úr, kedves Barátaink!

A száz éves évforduló másnapján Trianonról beszélni hasonlóan nehéz, mint az elmúlt évszázadban bármikor. Az életben ugyanis vannak dolgok, amelyeknek a lényege szavakba csak nehezen vagy egyáltalán nem önthető. Nekünk, magyaroknak mindaz, amit Trianon jelent, ilyen dolog.

Ezért is vagyunk különösen hálásak Jankovics Marcellnak, hogy megrajzolta nekünk a nehezen elmondhatót, hogy Az ember tragédiája után megjelenítette számunkra képekben a magyar ember tragédiáját is, azaz a trianoni történetet, amelybe – a korábban megjelent könyv után – a mai kiállításon is betekintést nyerhetünk.

A köztudatban Trianont a következményei, az okozatai miatt tartjuk elsősorban tragikusnak, ám az előzményei, az okai sem mellőzik a vészterhes mozzanatokat. Száz év alatt számos ilyen okot és előzményt tártak fel arra hivatott történészeink, ám még mindig vannak válaszra váró kérdések, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az egyik ilyen kérdés, hogy ezeréves államalkotó nemzetünk életösztönét hogyan és miért éri olyan, körülbelül tíz hónapig tartó történelmi rövidzárlat, amelynek hatására 1918 októbere és 1919 augusztusa között a magyarság szabadeséssel, gyakorlatilag kábultan és bénán zuhan a végzetébe?

Ismerjük a közvetlen előzményeket: elvesztett háború, hatszázezer halott magyar katona, elcsigázott társadalom, külső és belső ellenségek bomlasztó aknamunkája, a politikai vezetésre szinte egyedül alkalmas és hivatott Tisza István meggyilkolása. Mindezt ismerjük, de mindezek sem önmagukban, sem együttesen nem magyarázzák azt a társadalomlélektani állapotot, az egészséges életösztönnek azt az elfojtását, amely a sorsfordító időben – Károlyi Mihály uralmának kezdetétől Kun Béla uralmának végéig – jellemzi nemcsak a nemzeti politikát, hanem gyakorlatilag magát a nemzetet is.

A magyarság a történelme során többször szenvedett elkerülhetőnek látszó, mégis tragikus következményekkel járó vereségeket – Muhi, Mohács, Majtény, Világos – de ezen helyzetekben korábban soha nem volt olyan cselekvésképtelen állapotban, mint Trianon küszöbén, 1918 őszétől 1919 őszéig.

Kínzó a kérdés: miért? A magyarázat minderre talán az, hogy erre az időszakra teljesedett be egy jóval korábban kezdődött folyamat: a magyar önvédelmi képesség szétzilálása.

A magyar szellemi önvédelem képessége már hosszú évtizedekkel korábban meggyengült. Hogyan is fogalmazott 1914-ben Ady? „S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.” Ennek folyományaként akadozott, majd megbénult a nemzeti értékrendű politikai önvédelem rendszere, és végül ellehetetlenült a katonai önvédelem, a szó szoros értelmében vett honvédelem képessége is. Ilyen körülmények között szakadt elődeink nyakába az első világháború, Károlyi és páholytársai elévülhetetlen haza- és nemzetárulása, utánuk pedig a bolsevik terrorbanda tobzódása. Hogy a magyar önvédelem hanyatlása pontosan mikor, miért, hogyan és kiknek az érdekei szerint történt, nos, minderre bizonyára Önöknek is, Nekem is izgalmas válaszaink volnának, de mindez nem a mai kiállításmegnyitó, hanem egy másik akadémiai eszmecsere tárgyát képezhetné.

Annál is inkább, tisztelt Hölgyeim és Uraim, mert sokunk reménye szerint, a Magyar Művészeti Akadémia mint intézmény nem pusztán arra hivatott, hogy a tagjai művészeti önmegvalósításának biztosítson keretet, hanem arra is, hogy a huszonegyedik századi magyar szellemi önvédelem egyik bástyája legyen.

A nemzet történelmi emelkedése vagy zuhanása ugyanis mindig a szellemiekben kezdődik, a politikában folytatódik, és legvégül mindig egyértelműen a honvédelemben teljesedik ki, mindig fehéren vagy feketén, mindig mellébeszélés nélkül.
Ha kronológikusan vizsgáljuk, akkor az elmúlt száz esztendőből 55 esztendőn keresztül nemzetellenes vagy a nemzet iránt közömbös politika gyakorolta a főhatalmat Magyarországon, és csak 45 esztendő adatott eddig a nemzeti politikának, hogy kormányzati eszközökkel éljen.
Trianon óta nemcsak a nemzet egyharmada van kisebbségben a külhonban, kedves Barátaim! Száz éves időtengelyen mérve, a nemzeti politika is még mindig kisebbségben van Magyarországon.

Bízzunk benne és tegyünk érte, hogy az előttünk álló időkben, a választópolgárok bizalmából a nemzeti politika ne csak parlamenti többségét őrizhesse meg, hanem – ezzel helyesen élve – olyan gazdasági, társadalmi és szellemi változásokat érjen el, miáltal soha ne lehessen többé mást, mint nemzeti politikát folytatni Magyarországon.

Emlékezünk még a bölcs jóslatra a kilencvenes évek elején? Egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt lehet átalakítani, a társadalmi gondolkodás átalakításához azonban hatvan esztendő kell.

1990 után harminc esztendővel mi, mai magyarok éppen a felező idejénél járunk annak a mentalitás-váltásnak, amely a „tanuljunk meg kicsik lenni” gondolat helyett a tanuljunk meg önmagunk lenni, és merjünk nagyot álmodni gondolatát teszi a közösségi cselekvés vezérfonalává.
Önismeret – önbizalom – önvédelem! Legyen ez a nemzeti politikánk iránya a jövőben is, és akkor Isten és ember előtt elmondhatjuk, hogy megcselekedtük azt, ami tőlünk a nekünk kiszabott történelmi időben elvárható volt, s akkor mindez elégtételt nyújthat sokat szenvedett elődeinknek, és reményt adhat az utódainknak.

Jankovics Marcell barátunknak egészséget és töretlen alkotóerőt kívánok, hogy a jövőben is rajzaival vesse papírra mindazt, amit szavakkal elmondani nehéz, a Magyar Művészeti Akadémiának pedig – megköszönve a mai meghívást – azt, hogy mindinkább legyen a nemzeti önismereten nyugvó szellemi önvédelem legfontosabb erőssége.

Sajtóiroda

2020. június 5.