Köszöntő beszéd a Csángó konferencián

Országház, Felsőházi ülésterem

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégeink!

Isten hozta a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének képviselőit valamint a moldvai magyarság ügyét szívügyének tekintő minden vendégünket az Országházban, hazánk jelképes középpontjában, a Szent Korona kisugárzásában. 

Ezer esztendeje ugyanis a Kárpát-medencében a magyar nemzet lelki szabadságának forrása a Szent Korona. Mindez egyfelől akkor is igaz volt, amikor a Szent Korona őrzési helye időlegesen a Kárpát-medencén kívülre került, másfelől pedig azokra a magyar közösségekre is mindig kihatott, amelyeknek a történelem forgatagában kényszerűségből ki kellett lépniük a Kárpát-medencéből, mint például a moldvai csángómagyarok őseinek a Kárpátok túloldalára. 

Külső szemlélő számára a magyar nemzetpolitikai földrajz legalább olyan összetett, mint a közép-európai etnikai földrajz. A memoár irodalom feljegyezte, hogy 1990 után az Egyesült Államok egyik korábbi tekintélyes külügyminisztere panaszkodott a szabadon választott magyar miniszterelnöknek, hogy a korabeli amerikai külpolitikában sajnos kevesen tudják megkülönböztetni a számukra távoli Közép-Európában Szlovákiát és Szlovéniát. A magyar miniszterelnök egyetértett, és udvariasan megjegyezte, hogy akkor még Szlavóniáról nem is beszéltünk! Erre a külügyminiszter felkapta a fejét és rákérdezett: Miért, az micsoda? 
Nos, a magyar nemzetpolitikában sokkal jobb helyzetben vagyunk. Napjainkban ugyanis pontosan ismerjük a Moldvában élő csángómagyarokat, és meg tudjuk különböztetni őket az Erdélyben élő gyimesi vagy hétfalusi csángóktól, de fontos, hogy soha ne feledjük, és a külvilággal is tudatosítsuk, hogy a csángómagyar szóból a „csángó” előtag – miként a külhoni magyar szóban a „külhoni” – nem fosztóképző, mely által az érintett közösségek kevesebbek lennének válnak a magyar nemzeten belül, hanem ellenkezőleg, a nemzet egésze válik többé általuk. 

A hazai választópolgárok akaratából 2011-ben ezt a nemzetpolitikai alapvetést erősítettük meg, és rögzítettük az új alaptörvényünkben is, amely nemcsak az állam újjáépítésének, hanem a nemzet megerősítésének is a közjogi és értékrendi keretét képezi.

Az egységes magyar nemzet a XXI. században is változatlanul létezik. Tagjai ugyan különböző élethelyzetekben, de történelmi sorsközösségben élnek a Kárpát-medencén belül és azon kívül is, tehát nincsenek külön külhoni magyar ügyek vagy külön csángómagyar ügyek, hanem csak egyetlen magyar ügy van, amelyet a nemzetpolitikánkban különböző eszközökkel kell szolgálnunk. 

Kedves Vendégeink!

A moldvai csángó népköltészetben találtam egy történetet, ami annyira megtetszett, hogy az ennek kapcsán bennem felvetődött gondolatsort viszontláthatják e mai Konferencia Kiadványának előszavában is. Nos, eszerint egy tükröt még sohasem látott csángó ember belenéz a vásárfiaként szerzett tükörbe, és mielőtt odaadná a feleségének, így morfondírozik magában: „Honnan ismerem én ezt az embert? Mert ismerem, csak nem tudom, honnan?”

Arra gondolhatnánk, hogy a csángó néplélek ily módon próbálja derűvel feloldani az anyanyelvében, hitében és kultúrájában elfojtott vagy korlátozott közösség léthelyzetének tragikumát. 

Az önazonosságában sokszor megtámadott, meghasonlással és önfeladással kísértett csángómagyarság sorsa nemcsak számunkra, a Kárpát-medencében és nagyvilágban élő minden magyar számára, hanem minden európai ember számára is képzeletbeli tükröt tart.

Ebben a tükörben sok minden látható azok számára, akik nemcsak nézni, hanem látni is akarnak.
Látható, hogy a csángómagyarsággal nemcsak a történelem volt mostoha, hanem mi, magyarok is néha elfelejtkeztünk idegenbe rekedt testvéreinkről. Az is pontosan látható, hogy azon állam, amelynek a csángómagyarok értékteremtő, lojális és tiszteletet adó állampolgárai, nem mindig viszonozta számukra a tiszteletet, nem mindig ismerte el önazonosságukat, és sokszor próbálta akaratuk ellenére megváltoztatni őket. Látható továbbá az is, hogy azon egyház, amelynek a csángómagyarság az egyik leghűségesebb híve, az anyanyelvi hitéletük biztosításánál sokszor fontosabbnak tartott más, világi szempontokat. Mindezek együtt okozták a csángómagyarok mostoha sorsát.

A képzeletbeli tükörben azonban az is látszik, hogy az önazonosság és az önfeladás, az identitásőrzés és az identitásváltás, az otthonosság és az elidegenítés küzdelmében parázsló csángó sors, napjainkban és a jövőt tekintve, egyben mélyen európai – s benne egyaránt magyar és román – kihívás is, amely elől senki nem térhet ki. Szembe kell néznünk ezzel a kihívással, és úrrá kell lennünk rajta. 

Ahhoz, hogy mindez sikerüljön, mindenkinek fel kell ismernie, hogy senkinek nem lesz erősebb az identitása azáltal, hogy elfojtja a másét – ellenkezőleg: a más nemzetek önazonossághoz való jogának kétségbevonása saját közösségünk belső bizonytalanságát tükrözi. Valójában csak a biztos önismeret és önbizalom talaján tisztelhetjük a mások önazonosságát. Ez az első lépés annak érdekében, hogy együtt mindannyian megőrizhessük elődeink anyanyelvét, hitét, keresztény kultúráját és európai közös szülőföldünk otthonosságát. 

A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének legnagyobb érdeme, hogy harmincöt esztendeje – kedvező és kedvezőtlen körülmények között egyaránt – kitartóan dolgoztak, és dolgoznak azon, hogy a korábban sokszor elfojtott moldvai magyar identitást felélesszék, és azt megerősítsék a közösségükben. A Szövetség legnagyobb teljesítménye az, hogy mindez sikerült is nekik!

A ma itt elhangzó beszámolók – remélem – mindenkit meggyőznek majd arról, hogy a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének története egy sikertörténet, és arról is, hogy a magyar nemzetpolitikában nincsenek elveszett ügyek, amíg vannak szolgálatra kész emberek, amíg van felelős és cselekvőképes magyar állam.

Köszönjük csángó testvéreinknek a szolgálatukat, az elvégzett munkát és a példaadást!

Hasznos mai eszmecserét és kellemes együttlétet kívánok mindannyiuknak!

Sajtóiroda