Archívum

Archívum - 11. November 2021


Beszéd az „Egy diktatúra hagyatéka” – Állambiztonsági iratok és történetek című állandó kiállítás megnyitása

Budapest - Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára

 

Tisztelt Főigazgató Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!


„Egy diktatúra hagyatéka” a mai kiállítás főcíme. Ahhoz, hogy pontosan érzékeljük e hagyaték súlyát, emlékeznünk és emlékeztetnünk kell az örökhagyó – azaz a kommunista rendszer – hazai születésére.


A múlt században a kommunizmus egyszer sem a magyar emberek többségének akaratából került hatalomra hazánkban. A XX. században a kommunisták három alkalommal is erőszakkal támadtak rá Magyarországra, mindháromszor idegen hatalom támogatásával, mind a háromszor elévülhetetlen hazaárulást elkövetve.


Első alkalommal 1919. március 21-én, Tanácsköztársaság fedőnév alatt, második alkalommal 1947. február 25-én, majd 1956. november 4-én. Az orosz bolsevik állam 1917-es létrejötte után 1919-ben Európában rövid időre hazánkban valósulhatott meg ismét egy kommunista államalakítási kísérlet, kihasználva az első világháborúban vesztes Magyarország politikai és katonai önvédelemre való képtelenségét, valamint a háború által meggyötört társadalom ziláltságát és csüggedtségét. A magyarországi bolsevikok már akkor kimutatták a foguk fehérjét: keresztényellenesség, magyar-ellenesség, mindenféle nemzeti érték és érdek rombolása – ez fémjelezte országlásukat. Noha csak 133 napig tartott, rémuralmuk emlékezete és tanulságai mélyen beleégtek a nemzet kollektív tudatába. Miután – ennek is köszönhetően – az 1945-ös nemzetgyűlési választásokon csak 17 százalékos támogatottságot értek el, 1947. február 25-ét követően a magyarországi kommunisták, a megszálló szovjet haderő árnyékában és közre-működésével ismét erőszakhoz folyamodva taposták el a második világháború után a polgári demokratikus újjászületés érdekében békésen cselekvő politikai erőket és a mögöttük álló társadalmi akaratot. 1956. november 4-én idegen haderőt hívtak az országba, vérbe fojtották a magyar forradalmat és szabadságharcot, utána pedig több mint négy évtizedig a hazaárulás rendszerévé szerveződött diktatúrát működtettek hazánkban.


A mai kiállítás – tisztelt Hölgyeim és Uraim – arra tesz szakszerű kísérletet, hogy bemutassa, miként lehet egy államot a saját nemzete ellen fordítani, miként lehet az állambiztonság szervezetrendszerét a nemzet rabságban tartásának eszközévé tenni.


Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának mai kiállítása természetesen csak töredékét mutatja be annak a dokumentumtömegnek, amely az intézmény kezelésében és feldolgozása alatt áll: több mint öt millió oldalnyi digitalizált iratanyagból, több mint egy millió megfigyelt személy aktáiból kerekednek ki a „legvidámabb barakknak” hazudott egykori kommunista diktatúra mindennapjai. 


Minden akta, minden statisztikai adat mögött megalázott vagy megtört emberi sorsok rejlenek. 
A történelem egyidejűleg tudomány és a közös sorsunk foglalata. Erős a reményünk, hogy az a közösség, amely ismeri a történelmét, nemcsak elkerülheti a múlt hibáinak megismétlődését, nemcsak megakadályozhatja a régi bűnök újbóli elkövetését – s ebbe különösen beleértjük a XX. század diktatúráinak egészen rettenetes, égbekiáltó bűneit –, de növelheti esélyét is arra, hogy szabad életet éljen. 


Ehhez azonban az is kell, hogy értsük a szabadság mibenlétét, s lássuk, hogy emberhez méltó körülményeket csak a magyar választópolgárok többségének akaratán alapuló, sem „népi”, sem „liberális” jelzővel le nem minősített demokrácia és a törvény uralma képes teremteni. Mindenféle nyílt vagy rejtett, erőszakos vagy jogszerűnek hazudott idegen beavatkozás nélkül. 
Az egykori kommunista állambiztonság mindent megtehetett, mindenről dönthetett, mindenről tudhatott – sem a valóság, sem az igazság, sem a fennhangon hirdetett ideológia nem szolgált senkinek menedékül. A rendszer brutalitásának voltak fokozatai, de mindvégig megőrizte lényegét: a nyers, kíméletlen erőszakot és arcátlan törvénytelenséget a maga védelmében.


Tisztelt Hölgyeim és Uraim! 


Ha elfeledjük, ami a nagyszüleinkkel, szüleinkkel és velünk történt, akkor a jövőben más néven, más történelmi díszletek és jelszavak között hasonló elnyomó gépezet törhet mindannyiunkra. 
Az elmúlt húsz esztendőben több figyelmeztető példát is láthattunk arra, hogy a poszt-kommunista politikai erőktől ma sem idegen, hogy a hatalmukba kerített államgépezetet saját népük érdekei ellen működtessék, ahogy tették ezt a 2010 előtti lakossági deviza-kölcsönök ügyében, a magyar emberek érdekeivel szemben a külföldi uzsorások hasznát szolgálva; tették ezt a 2004. december 5-i népszavazáson a nemzetüket féltő magyarokkal szemben kijátszva a kenyerüket féltőket; tették ezt 2006 őszén, a kommunista diktatúra legsötétebb időszakát idéző rendőri és büntetőjogi terrorral. 


Ma pedig semmit sem felejtve és semmit sem tanulva, bosszúszomjasan fenyegetik a velük egyet nem értőket perekkel, börtönnel, lámpavassal, földönfutóvá tétellel, szűk levegővel, és programként fogalmazzák meg az alkotmányos szabályok félrerúgását. Úgy gondolják, megtehetik, hiszen mindez divatba látszik jönni az európai baloldal köreiben is, ahol riasztóan erősödik a vonzalom az erőszakos népboldogítás eszközeinek alkalmazása iránt. 


Tisztelt Hölgyeim és Uraim! 


A magyar választópolgárok békés és demokratikus úton 1990-ben a kommunizmus, 2010-ben pedig a posztkommunizmus korszakát is lezárták, és ezzel – reméljük egyszer és mindenkorra – véget vetettek a hazaárulás politikai rendszerének is Magyarországon.


A mai kiállítás egy megrendítő figyelmeztetés a történelmi felejtés veszélyeire! Aktuálisabb nem is lehetne! Köszönjük mindezt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának!

11. November 2021