Beszéd a XIX. Nógrádi Vármegyenapon

Pásztó

Tisztelt emlékező és ünneplő Honfitársak! Hölgyeim és Uraim!

„Istennel a hazáért és a szabadságért!” – itt a nógrádi tájakon, az 1705 szeptemberében kezdődött szécsényi országgyűlésen Magyarország vezérlő fejedelmévé választott II. Rákóczi Ferenc hívó szavai a keresztény magyarság életeszményének kristálytiszta és örök érvényű megfogalmazása.

Ezért is méltó, hogy a nógrádiak immár tizenkilencedik esztendeje ezen országgyűlésre emlékezve tartják saját vármegyéjük ünnepnapját.

A szécsényi Borjúpást mezőn gyülekező kuruc rendek akkor már több mint hétszáz esztendőnyi biztos tudás és történelmi tapasztalat birtokában voltak: a
Kárpát-medencében Szent István által megalapozott keresztény hit nélkül nincs magyar állam, a népét oltalmazó önálló állam nélkül pedig a magyarságnak sem biztonságos hazája, sem emberhez méltó szabadsága nem lehet.

Az egykori szécsényi országgyűlés tagjai pontosan tudták, hogy amikor az idők során a keresztény magyar állam elveszítette oltalmazó erejét, akkor mindig istentelen birodalmak törtek az országra, és mindig keserves volt az ország népének sorsa.

Itt, a nógrádi tájakon például az 1241-es tatárjárás következményeként a vármegye első székhelye, a Nógrád vára körüli, Szent Istvántól városi rangot nyert település elnéptelenedett, az ország oly sok településéhez hasonlóan. Később, Mohács után, egy másik idegen birodalom támadása miatt Pásztó helyén közel egy évszázadig csak üszkös romok maradtak, a nógrádi emberek jelentős része a török megszállás alatt kénytelen volt elhagyni szülőföldjét, és az ország más részein új életet kezdeni.

Amikor a történelem során a keleti és nyugati birodalmak szorításában létező magyar állam visszaszerezte önállóságát és cselekvőképességét, akkor a hazában – és itt, Nógrádban is – mindig újrasarjadt a magyar remény, és ismét szárba szökkent a magyar élet.

Ez a föld békeidőben mindig megélhetést és kenyeret adott a nógrádiaknak, amelyért ők keményen megdolgoztak – napról napra, évről évre, egy ezredéven keresztül. A XI. század óta éppen itt, a pásztói Varázsvölgyben álló Szalay malom sokat tudna beszélni a nógrádiak mindennapi kenyeréről.

Az egykori szécsényi országgyűlés tagjai még nem tudhatták azt – legfeljebb csak sejteni kezdték később –, amit mi, mai magyarok már újkori tapasztalatainkból adódóan tudunk, és soha nem felejtünk: a magyar állam és a szabadság nem akkor kerül végveszélybe, amikor ellenséges idegen erők támadnak ránk, hanem akkor, amikor hazaáruló magyar politikusok ássák az államunk és nemzetünk sírját.

Az első világháború végén ilyen politikusok árulták el a magyarokat.

1918 őszén Budapesten az önmagukat polgári radikálisoknak nevező árulók ragadták magukhoz az állami főhatalmat, majd azt pár hónap múlva átadták a bolsevikoknak.

A hatalomátvételt azzal kezdték, hogy egy hosszan folytatott gyűlöletkampány után
1918. október 31-én meggyilkolták Tisza István korábbi miniszterelnököt, a nemzet azon államférfiját, akinek – tekintélye, tudása és tapasztalata alapján – esélye lett volna arra, hogy – akár az első világháborús veszteség súlya alatt is – a magyar állam cselekvőképességét fenntartsa, és ezáltal oltalmazza a nemzetet a sorsfordító időkben.

Hazánk árulói az államot cselekvésképtelenné, az országot pedig védtelenné tették. Azt a magyar tragédiát, ami mindebből 1920-ban bekövetkezett, egyetlen szóval ki tudjuk fejezni: Trianon.

Linder Béla, a Károlyi-kormány hadügyminisztere, kiadta a leszerelési parancsot több mint egymillió, a világháborús frontokról rendben hazatérő magyar katonának, így néhány hét múlva pár tízezres ellenséges idegen katonaság is akadálytalanul támadhatott a szélrózsa minden irányából a védtelen Magyarországra. Ugyanez az áruló, aki 1918 őszén a Kossuth téren kijelentette, hogy nem akar többé katonát látni, 1921-ben már egy szomszédos ország megszálló hadserege katonáinak segítségével akarta elcsatolni Magyarország délnyugati részét, majd 1962-ben bekövetkezett halálakor ez az egykori magyar miniszter a hazája elárulásáért állami díszsírhelyet kapott a szomszédos országban.

Amikor 1918-19-ben a magyar állam saját vezetőinek árulása miatt elveszítette cselekvőképességét, és idegen hadseregek marcangolták Magyarország testét, akkor a nógrádi magyarok egymással összefogva, saját erejükből megvédték Balassagyarmatot a magyar haza számára, az utókor számára pedig megmentették a magyar önbecsülést.

Mindezért ma is és mindörökre hálával tartozunk Nógrád népének!

Hasonlóképpen nem feledjük az 1956-os salgótarjáni sortűz hőseit és áldozatait, akik a vérbe fojtott szabadságharcunk után fegyvertelenül tüntettek a szovjet megszállók ellen, s akikre a hazaáruló kommunista kollaboránsok fegyverrel támadtak – halottakat és sebesülteket hagyva az utca kövén.

Tisztelt ünneplő nógrádiak!

Miközben félelmetesen vajúdik a világpolitika, harmadik éve dúl szomszédunkban a háború, és Európában erősödik a bizonytalanság, Magyarországon ma minden ember békében és biztonságban élhet.

A magyar emberek többségének akaratából tizenöt esztendeje a magyar nemzetet nem kiszolgáltató, hanem szolgáló államunk van, amely szuverenitását védve határozott és cselekvőképes, de a kölcsönös előnyök és tisztelet jegyében mindenkivel nyitott a nemzetközi együttműködésre.

A mindennapi életünk békéjének feltétele a szabadság. Az, hogy szabadon gondolkodhatunk, szabadon kimondhatjuk azt, amit gondolunk, és szabadon vitatkozhatunk. Az, hogy szabadon élhetünk hitünk szerint, és hitünk szerint tehetjük a jót – gondoskodhatunk gyermekeinkről és családunkról. Az, hogy a magunkéból élünk; magunk dönthetünk a sorsunkról; magunk dönthetjük el, kiket engedünk be az országunkba és kiket nem; magunk dönthetjük el, hogy ki akarunk-e maradni mások háborújából; és magunk dönthetjük el, hogy mi a magyar érdek és mi nem.

Vannak, akik ezt a szabadságot illúziónak gondolják, és nyíltan annak is nevezik.

Mindannyian tapasztaljuk, hogy vannak az Európai Unióban magyarellenes politikai erők, akik a mi magyar szabadságunkat, a mi önrendelkezési akaratunkat és képességünket, az államunk szuverenitását tévképzetnek tartják és meg akarnak fosztani tőle.

Azt is látjuk, ismét vannak magyar politikusok, akik Brüsszelben állva tapsolnak a magyar szabadság ellenségeinek, hasonlóan azokhoz, akik 1918 őszén is vigyázzállásban hajtották végre a nyugatról érkező magyarellenes parancsokat. Vannak ma is harsány magyar politikusok, akik nemcsak családtagjaikat, hanem nemzettársaikat is készek elárulni, akik arra készülnek, hogy a magyar államot ismét megbénítsák, ismét cselekvőképtelenné tegyék, és ezáltal a nemzetet ismét kiszolgáltassák.

Alig több mint hat hónap múlva a magyarság ismét sorsot választ magának.

Választanunk kell a nemzeti hűség és az idegen érdekek kiszolgálása között; a bevándorlás elfogadása és egy olyan ország között, amely a magyarok otthona marad; a rend és a zűrzavar között.

Választanunk kell a békénk megőrzése és a háborúba sodródás között.

Választanunk kell, hogy megőrizzük a szabadságunkat vagy feladjuk azt; megőrizzük az államunk cselekvőképességét vagy feladjuk azt. Választanunk kell egy büszke és szuverén Magyarország és egy újabb birodalmi alávetettség és megaláztatás között.

Az elődeink – nagyszüleink és szüleink – áldozataihoz méltó, valamint utódaink – gyerekeink és unokáink – jövőjét szolgáló bölcs döntést kívánok mindannyiunknak!

Isten éltesse Nógrád vármegye népét békében, szabadságban és egyetértésben!

Sajtóiroda