Misztótfalusi Kis Miklós szobrának avatása
Misztótfalu
Főtiszteletű Püspök Úr!
Nagytiszteletű Lelkész Urak, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Emlékező Gyülekezet, Honfitársaim!
Mai világunk sodrában hajlamosak vagyunk elfelejteni azt, ami 365 napja vagy 365 órája történt a környezetünkben.
Ma mégis emlékezni tudunk egy 365 esztendős régmúltban kezdődött életútra, és tisztelegni akarunk annak hőse előtt.
Hogyan lehetséges ez?
A magyarázat – Tisztelt Hölgyeim és Uraim –, hogy az egyéni tálentum, az önzetlen közösségszolgálat és a hazaszeretet olyan erények, amelyek időtlenek, halhatatlanok és ezért az utókor által el nem felejthetők.
Misztótfalusi Kis Miklós életével és munkásságával mindhárom erényről múlhatatlan tanúbizonyságot tett.
Isten adta tálentumát káprázatos egyéni teljesítménnyel bontakoztatta ki, Isten adta magyar közösségét mindhalálig szolgálta, és Isten adta erdélyi szülőföldjéhez mindhalálig hűséges maradt.
Misztótfalusi Kis Miklós, a világszínvonalú betűművész és nyomdász, a magyar nyelvvédő és népművelő, a magyar író egyéni teljesítményét és közösségi szolgálatát nem a korabeli kedvező körülményekből kifolyólag, hanem a korabeli kedvezőtlen körülmények ellenére valósította meg.
Misztótfalusi úgy értette Erdélyt, és úgy maradt hűséges Erdélyhez, hogy a korabeli erdélyi elöljárók értetlennek és hűtlennek bizonyultak a személyével szemben.
Mindezekért, Misztótfalusi Kis Miklós emlékezete és példája nekünk, mai magyaroknak, különösen a szívünkhöz szól.
1991-ben, a Misztótfalusi Kis Miklós Múzeum avatásának alkalmából Sütő András úgy fogalmazott, hogy magyar nemzedékek állnak az új idők kapujában a nemzeti önismeret dolgában teljesen levetkőztetve, lemeztelenítve, kopaszra nyírtan, megalázottan és siratnivaló tudatlanságban.
Misztótfalusi Kis Miklósra ezért napjainkban emlékezni és emlékeztetni nem csak szívbéli öröm, hanem felelősség és kötelesség is a fiatal magyar nemzedékekkel szemben. A magyarok számára a nemzeti tudatosodás, a nemzeti önbizalom és az ezeken alapuló egyéni és közösségi teljesítmény a XXI. században is hasonlóan fontos, mint háromszáz esztendővel ezelőtt.
Tisztelt Honfitársaim!
Hogyan vált lehetségessé, hogy egy szegény máramarosi magyar jobbágygyerek Misztótfaluról elindulva világszínvonalú betűművésszé váljon, feljusson az európai nyomdászat csúcsaira, és megalkossa a nagyvilágban napjainkban is második legtöbbet használt betűtípust?
Misztótfalusi Miklós születésekor a Bethlen Gábor megalkotta erdélyi tündérkert ugyan már két évtizede nem létezett, de a magyar műveltségnek a tündérkertben gondosan elvetett magvai megtermékenyítették az erdélyi magyar oktatást és szellemiséget.
Misztótfalusi Erdély első középiskolájában, az 1547-ben Kopács István reformátor által alapított nagybányai Schola Rivulinában tanulhatott. Abban a városban, amelynek Szent István a védőszentje, amely Mátyás királytól kapott kiváltságlevelet, és amely városnak az idegen bérlők kezéből Bethlen Gábor adta vissza az aranybányáit, megerősítve ezzel a város és vidéke anyagi erejét és magyar öntudatát.
Ez a vidék, ez a közösség bocsátotta útjára a misztótfalusi magyar jobbágyfiút.
Olyan vidék és olyan magyar közösség ez – Tisztelt Hölgyeim és Uraim –, amely Misztótfalusi Kis Miklós előtt több mint száz esztendővel Szinérváraljáról útjára bocsátotta Sylvester Jánost, az első magyar nyelvű nyelvtankönyv íróját, és a magyar nyelvű esszé műfajának megteremtőjét, majd kétszáz esztendővel Misztótfalusi után Nagybányáról útjára indította Németh Lászlót, a magyar gondolat XX. századi emberóriását.
Nagybánya és vidékének magyarsága nemcsak a máramarosi hegyek gyomrában lévő kincseknek, hanem az egyetemes magyar kultúra, a mindig megújulni képes magyar szellem aranyforrásainak is felelős őrzője.
A misztótfalusi magyar jobbágyfiú Nagybánya után Nagyenyeden, a Bethlen Gábor kollégiumban folytathatta tanulmányait.
A későbbi világszínvonalú teljesítményéhez elengedhetetlen tárgyi tudás alapjait Misztótfalusi Kis Miklós ezekben a magyar iskolákban szerezte meg.
A középkori magyar állam akkor már több mint egy évszázada megszűnt, az egységes ország területe szétesett, de az államot és országot mindenkor visszaépíteni képes magyar szellem ott lakozott a magyar iskolák falai között.
Misztótfalusi református teológiát tanult, de korabeli feljegyzések szerint nem volt a szavak embere, ezért rövid fogarasi tanítói tevékenysége után püspöke azzal bízta meg, hogy mint teológus felügyelje Amszterdamban az Erdély számára készülő Biblia nyomtatását.
Itt kiderült, hogy Misztótfalusi valóban nem a szavak, hanem a betűk, és leginkább a tettek embere. Hollandiában önerőből, tehetsége és szorgalma révén megtanulta a számára addig teljesen ismeretlen nyomdászmesterséget. Úgy megtanulta, hogy néhány év múlva nem ő fizetett mesterének, hogy tanulhasson nála, hanem mestere fizetett azért, hogy őnála maradhasson.
A számára idegen nyelvet és a németalföldi gazdasági kultúrát elsajátító egykori misztótfalusi jobbágyfiú önállósította magát, nyomdát és betűöntödét nyitott a világ legnagyobb nyomdászainak szomszédságában.
S nemcsak, hogy megállta helyét közöttük, de olyan hírnévre tett szert, hogy messze földről kapta a megrendeléseket: Lengyelországból, Németországból, Svédországból, Angliából. Dolgozott a Vatikánnak, a bécsi jezsuitáknak, örményeknek, kínaiaknak is. Tervezett héber, görög és örmény betűket, és ő készítette el az első grúz nyomtatott ábécét, a toszkán herceg pedig az ő műhelyében rendelte meg firenzei új nyomdájának teljes betűkészletét.
Misztótfalu fia olyan betűformát adott a világnak, amely szokatlan formagazdagságával alkalmas minden nyelv sajátosságainak kifejezésére, s az európai kultúrtörténetben betűjével összekötötte a reneszánsz és a felvilágosodás korát. Magyar fátum, talán különösképpen erdélyi magyar fátum, hogy ez a betű háromszáz esztendeig nem Misztótfalusi Kis Miklós nevét viselte.
Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!
Misztótfalusi Kis Miklós világszínvonalú egyéni teljesítményének eredője – tehetsége és munkája mellett – a közösségszolgálatba vetett hite volt. Ahogy ő fogalmazott, a tálentumot azért kapta, hogy „tudniillik nemzetemnek használhatnék véle, - és talán avégre adott Isten azokban olyan előmenetelt. Az Isten is megver, ha abbéli intentiómnak és mintegy fogadásomnak, (…) hogy nemzetemet szolgáljam, eleget tenni teljes tehetségem szerint nem igyekezem.”
A nincstelenségből saját erejéből kiemelkedő Misztótfalusi saját pénzén és saját munkájával nyomtatja ki 1685 pünkösdjén Amszterdamban az Erdély számára készülő új Bibliát, 3500 példányban, miután az erdélyi elöljárók nem tartották fontosnak, hogy az igények mellett pénzt is szánjanak a kiadásra. Mikor az otthoniak megkapták az első dúsan aranyozott bőrkötésű példányokat, 200 aranyat küldtek Misztótfalusinak, amit ő szétosztott a Hollandiában tanuló magyar diákok között. Azért adta ki ő maga a bibliát, mert egészen addig mindenki más csak hajtogatta, hogy meg kellene csinálni, de aztán „könnyen hagyták a dolgot”. Úgy fogalmazott „hozzáfogok én, egy szegény legény lévén, és megmutatom...” És valóban megmutatta, hogy többet számít az ő személyes erőfeszítése, mint szavai szerint „egy országnak ímmel-ámmal való igyekezete”.
Ő azonban 1689-ben, hollandiai sikerei csúcsán mégis hazatér ebbe az országba, a vasvári béke és a karlócai béke után a török iga alól osztrák járomba kerülő Erdélyországba. Misztótfalusi Kis Miklós hazatérésekor a hírhedt osztrák Caraffa tábornok már azon dolgozik, hogy előkészítse Erdély önállóságának, belső önigazgatásának felszámolását és betagolását a Habsburg Birodalomba. E cél érdekében mindent eszközt bevetettek: katonai erőszakot, embertelen adózást, a politikai és vallási ellentétek tudatos fenntartásával való megosztást, valamint az erdélyi fejedelmi elöljáróság lezüllesztését.
„A kár és a pusztulás mindennap árad” – jellemezte az erdélyi viszonyokat már 1687-ben Bethlen Miklós kancellár. Felégetett városok és falvak, elhajtott állatok, földönfutóvá lett kisnemesek, nyomorékká vert jobbágyok, kivagdalt gyümölcsösök, az osztrák katonaság ellátása érdekében kivetett adókban fuldokló fejedelmi kormányzat és erdélyi nép. A kincstárnok és az elöljáró tanácsurak egymással versengve lopják el mindazt, ami az osztrák behajtások után még megmarad Erdélyországban, az így meggazdagodott erdélyi főurak udvari fogadásokra és kerti ünnepélyekre járnak Bécsbe, és mindenben igazodni kívánnak az idegen elvárásokhoz.
Ebbe az Erdélyországba tér haza Misztótfalusi Kis Miklós 39 évesen, ereje teljében. Kolozsváron önálló nyomdát akart létesíteni, de hosszas rábeszélésre elvállalta a református egyház nyomdájának vezetését, amelyet korszerűsített, és amely évekig tartó hivatali gáncsoskodás után csak 1693-ban kezdhette meg működését.
Nem egészen tíz esztendő alatt mai ismereteink szerint csaknem száz kiadványt adott ki, magyar nyelven, gondos szerkesztésben és a nép számára hozzáférhető áron. Magyar ábécéskönyvet, amelyet ingyen osztott szét az embereknek, tankönyveket, verses köteteket, naptárakat, történeti műveket, többek között a csodálatos nyelvezetű első magyar nyelvű szakácskönyvet, az Amerikáról szóló első magyar útikönyvet vagy az első magyar nyelvű orvosi és címertani könyveket.
Mindezt azért, mert – ahogy fogalmazott – „én azt akarnám, hogy a mi nemzetünk nem maradna abban a nagy írástudatlanságban… melyben eddig, hanem a magyar iskolák virágoznának… hogy mind gyermek, asszony, városiak, falusi parasztok magyarul olvasni tudnának”.
A magyar nyelvű könyvek mellett a kiadói tevékenységének minőségét jelzi, hogy olyan latin nyelvtankönyvet is kiadott, amelyet a magyarországi iskolákban még a XIX. században is használtak. Kiadásai között szerepelt egyebek között két héber nyelvtankönyv, Erasmus latin beszélgetés-gyűjteménye és Comenius iskolaügyi munkái.
Misztótfalusi Kis Miklós a magyar népművelés egyik megalapozója, az anyanyelvű műveltség terjesztésének úttörője volt.
Munkáját mindig a nemzeti tudatosság vezérelte, és ezáltal akaratlanul tükröt tartott az osztrák járomban nemzetileg megalkuvó korabeli erdélyi egyházi és világi elöljáróságnak. Misztótfalusit ürügyként a Biblia meghamisításával vádolták, nyilvánosan kigúnyoltatták, házát különadóval terhelték, életét katonai beszállásolásokkal keserítették, a társaságokból kiközösítették.
Misztófalusi Kis Miklósnak az erdélyi elöljárói értetlenséggel, butasággal és gonoszsággal vívott léleksorvasztó harcának megrázó dokumentuma a maga Mentségére 1698-ban megírott vitairata, amellyel belépett a magyar írók sorába is.
Műve szenvedélyes kórkép egy olyan világról, amelyben a nemes célokért küzdő egykori misztótfalusi jobbágyfiú – tulajdonképpen egy évszázaddal megelőzve a saját történelmi korát – polgárrá emelkedik, és tragikus küzdelmében az elmaradottsággal „a közönséges jót addig űzte, míg mindenéből kifogyott”.
52 esztendősen halt meg, 1702. március 2-án Kolozsváron.
Tisztelt Honfitársaim!
Misztótfalusi Kis Miklós a maga Mentségét megírta, a harcát megharcolta.
Nekünk, mai magyaroknak a vele szembeni egyetlen mentségünk, ha megőrizzük őt emlékezetünkben. Ha emlékezünk rá, és megtanítjuk a jövő magyar nemzedékeit is emlékezni, akkor a mai és eljövendő magyar küzdelmekben Misztótfalusi Kis Miklós emlékezete minden magyar embernek erőt adhat.
Halálának 300. évfordulóján, 2002-ben a Romániai Magyar Református Egyház Zsinata ünnepi ülésen rehabilitálta az 1698-ban nyilvános eklézsia-követésre kényszerített Misztótfalusi Kis Miklóst.
2014 tavaszán szülőfalujának önkormányzata a település díszpolgárává választotta. Misztótfalu közösségének kezdeményezésére és sok jó szándékú magyar ember támogatásával a mai napon Misztótfalusi Kis Miklós szobra előtt is leróhatjuk kegyeletünket.
Kányádi Sándor verssoraival bízzunk abban, hogy
„akadna mindig
kikben meglakolnak
meggátolói a közönséges jónak
s akik életükkel föl-fölmosolyozzák
meggyötört arcodat
édes Erdélyország”
Hála és kegyelet Misztótfalusi Kis Miklósnak, Isten adjon kitartást és reményt követőinek és megmaradást a közösségnek!
Nagytiszteletű Lelkész Urak, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Emlékező Gyülekezet, Honfitársaim!
Mai világunk sodrában hajlamosak vagyunk elfelejteni azt, ami 365 napja vagy 365 órája történt a környezetünkben.
Ma mégis emlékezni tudunk egy 365 esztendős régmúltban kezdődött életútra, és tisztelegni akarunk annak hőse előtt.
Hogyan lehetséges ez?
A magyarázat – Tisztelt Hölgyeim és Uraim –, hogy az egyéni tálentum, az önzetlen közösségszolgálat és a hazaszeretet olyan erények, amelyek időtlenek, halhatatlanok és ezért az utókor által el nem felejthetők.
Misztótfalusi Kis Miklós életével és munkásságával mindhárom erényről múlhatatlan tanúbizonyságot tett.
Isten adta tálentumát káprázatos egyéni teljesítménnyel bontakoztatta ki, Isten adta magyar közösségét mindhalálig szolgálta, és Isten adta erdélyi szülőföldjéhez mindhalálig hűséges maradt.
Misztótfalusi Kis Miklós, a világszínvonalú betűművész és nyomdász, a magyar nyelvvédő és népművelő, a magyar író egyéni teljesítményét és közösségi szolgálatát nem a korabeli kedvező körülményekből kifolyólag, hanem a korabeli kedvezőtlen körülmények ellenére valósította meg.
Misztótfalusi úgy értette Erdélyt, és úgy maradt hűséges Erdélyhez, hogy a korabeli erdélyi elöljárók értetlennek és hűtlennek bizonyultak a személyével szemben.
Mindezekért, Misztótfalusi Kis Miklós emlékezete és példája nekünk, mai magyaroknak, különösen a szívünkhöz szól.
1991-ben, a Misztótfalusi Kis Miklós Múzeum avatásának alkalmából Sütő András úgy fogalmazott, hogy magyar nemzedékek állnak az új idők kapujában a nemzeti önismeret dolgában teljesen levetkőztetve, lemeztelenítve, kopaszra nyírtan, megalázottan és siratnivaló tudatlanságban.
Misztótfalusi Kis Miklósra ezért napjainkban emlékezni és emlékeztetni nem csak szívbéli öröm, hanem felelősség és kötelesség is a fiatal magyar nemzedékekkel szemben. A magyarok számára a nemzeti tudatosodás, a nemzeti önbizalom és az ezeken alapuló egyéni és közösségi teljesítmény a XXI. században is hasonlóan fontos, mint háromszáz esztendővel ezelőtt.
Tisztelt Honfitársaim!
Hogyan vált lehetségessé, hogy egy szegény máramarosi magyar jobbágygyerek Misztótfaluról elindulva világszínvonalú betűművésszé váljon, feljusson az európai nyomdászat csúcsaira, és megalkossa a nagyvilágban napjainkban is második legtöbbet használt betűtípust?
Misztótfalusi Miklós születésekor a Bethlen Gábor megalkotta erdélyi tündérkert ugyan már két évtizede nem létezett, de a magyar műveltségnek a tündérkertben gondosan elvetett magvai megtermékenyítették az erdélyi magyar oktatást és szellemiséget.
Misztótfalusi Erdély első középiskolájában, az 1547-ben Kopács István reformátor által alapított nagybányai Schola Rivulinában tanulhatott. Abban a városban, amelynek Szent István a védőszentje, amely Mátyás királytól kapott kiváltságlevelet, és amely városnak az idegen bérlők kezéből Bethlen Gábor adta vissza az aranybányáit, megerősítve ezzel a város és vidéke anyagi erejét és magyar öntudatát.
Ez a vidék, ez a közösség bocsátotta útjára a misztótfalusi magyar jobbágyfiút.
Olyan vidék és olyan magyar közösség ez – Tisztelt Hölgyeim és Uraim –, amely Misztótfalusi Kis Miklós előtt több mint száz esztendővel Szinérváraljáról útjára bocsátotta Sylvester Jánost, az első magyar nyelvű nyelvtankönyv íróját, és a magyar nyelvű esszé műfajának megteremtőjét, majd kétszáz esztendővel Misztótfalusi után Nagybányáról útjára indította Németh Lászlót, a magyar gondolat XX. századi emberóriását.
Nagybánya és vidékének magyarsága nemcsak a máramarosi hegyek gyomrában lévő kincseknek, hanem az egyetemes magyar kultúra, a mindig megújulni képes magyar szellem aranyforrásainak is felelős őrzője.
A misztótfalusi magyar jobbágyfiú Nagybánya után Nagyenyeden, a Bethlen Gábor kollégiumban folytathatta tanulmányait.
A későbbi világszínvonalú teljesítményéhez elengedhetetlen tárgyi tudás alapjait Misztótfalusi Kis Miklós ezekben a magyar iskolákban szerezte meg.
A középkori magyar állam akkor már több mint egy évszázada megszűnt, az egységes ország területe szétesett, de az államot és országot mindenkor visszaépíteni képes magyar szellem ott lakozott a magyar iskolák falai között.
Misztótfalusi református teológiát tanult, de korabeli feljegyzések szerint nem volt a szavak embere, ezért rövid fogarasi tanítói tevékenysége után püspöke azzal bízta meg, hogy mint teológus felügyelje Amszterdamban az Erdély számára készülő Biblia nyomtatását.
Itt kiderült, hogy Misztótfalusi valóban nem a szavak, hanem a betűk, és leginkább a tettek embere. Hollandiában önerőből, tehetsége és szorgalma révén megtanulta a számára addig teljesen ismeretlen nyomdászmesterséget. Úgy megtanulta, hogy néhány év múlva nem ő fizetett mesterének, hogy tanulhasson nála, hanem mestere fizetett azért, hogy őnála maradhasson.
A számára idegen nyelvet és a németalföldi gazdasági kultúrát elsajátító egykori misztótfalusi jobbágyfiú önállósította magát, nyomdát és betűöntödét nyitott a világ legnagyobb nyomdászainak szomszédságában.
S nemcsak, hogy megállta helyét közöttük, de olyan hírnévre tett szert, hogy messze földről kapta a megrendeléseket: Lengyelországból, Németországból, Svédországból, Angliából. Dolgozott a Vatikánnak, a bécsi jezsuitáknak, örményeknek, kínaiaknak is. Tervezett héber, görög és örmény betűket, és ő készítette el az első grúz nyomtatott ábécét, a toszkán herceg pedig az ő műhelyében rendelte meg firenzei új nyomdájának teljes betűkészletét.
Misztótfalu fia olyan betűformát adott a világnak, amely szokatlan formagazdagságával alkalmas minden nyelv sajátosságainak kifejezésére, s az európai kultúrtörténetben betűjével összekötötte a reneszánsz és a felvilágosodás korát. Magyar fátum, talán különösképpen erdélyi magyar fátum, hogy ez a betű háromszáz esztendeig nem Misztótfalusi Kis Miklós nevét viselte.
Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!
Misztótfalusi Kis Miklós világszínvonalú egyéni teljesítményének eredője – tehetsége és munkája mellett – a közösségszolgálatba vetett hite volt. Ahogy ő fogalmazott, a tálentumot azért kapta, hogy „tudniillik nemzetemnek használhatnék véle, - és talán avégre adott Isten azokban olyan előmenetelt. Az Isten is megver, ha abbéli intentiómnak és mintegy fogadásomnak, (…) hogy nemzetemet szolgáljam, eleget tenni teljes tehetségem szerint nem igyekezem.”
A nincstelenségből saját erejéből kiemelkedő Misztótfalusi saját pénzén és saját munkájával nyomtatja ki 1685 pünkösdjén Amszterdamban az Erdély számára készülő új Bibliát, 3500 példányban, miután az erdélyi elöljárók nem tartották fontosnak, hogy az igények mellett pénzt is szánjanak a kiadásra. Mikor az otthoniak megkapták az első dúsan aranyozott bőrkötésű példányokat, 200 aranyat küldtek Misztótfalusinak, amit ő szétosztott a Hollandiában tanuló magyar diákok között. Azért adta ki ő maga a bibliát, mert egészen addig mindenki más csak hajtogatta, hogy meg kellene csinálni, de aztán „könnyen hagyták a dolgot”. Úgy fogalmazott „hozzáfogok én, egy szegény legény lévén, és megmutatom...” És valóban megmutatta, hogy többet számít az ő személyes erőfeszítése, mint szavai szerint „egy országnak ímmel-ámmal való igyekezete”.
Ő azonban 1689-ben, hollandiai sikerei csúcsán mégis hazatér ebbe az országba, a vasvári béke és a karlócai béke után a török iga alól osztrák járomba kerülő Erdélyországba. Misztótfalusi Kis Miklós hazatérésekor a hírhedt osztrák Caraffa tábornok már azon dolgozik, hogy előkészítse Erdély önállóságának, belső önigazgatásának felszámolását és betagolását a Habsburg Birodalomba. E cél érdekében mindent eszközt bevetettek: katonai erőszakot, embertelen adózást, a politikai és vallási ellentétek tudatos fenntartásával való megosztást, valamint az erdélyi fejedelmi elöljáróság lezüllesztését.
„A kár és a pusztulás mindennap árad” – jellemezte az erdélyi viszonyokat már 1687-ben Bethlen Miklós kancellár. Felégetett városok és falvak, elhajtott állatok, földönfutóvá lett kisnemesek, nyomorékká vert jobbágyok, kivagdalt gyümölcsösök, az osztrák katonaság ellátása érdekében kivetett adókban fuldokló fejedelmi kormányzat és erdélyi nép. A kincstárnok és az elöljáró tanácsurak egymással versengve lopják el mindazt, ami az osztrák behajtások után még megmarad Erdélyországban, az így meggazdagodott erdélyi főurak udvari fogadásokra és kerti ünnepélyekre járnak Bécsbe, és mindenben igazodni kívánnak az idegen elvárásokhoz.
Ebbe az Erdélyországba tér haza Misztótfalusi Kis Miklós 39 évesen, ereje teljében. Kolozsváron önálló nyomdát akart létesíteni, de hosszas rábeszélésre elvállalta a református egyház nyomdájának vezetését, amelyet korszerűsített, és amely évekig tartó hivatali gáncsoskodás után csak 1693-ban kezdhette meg működését.
Nem egészen tíz esztendő alatt mai ismereteink szerint csaknem száz kiadványt adott ki, magyar nyelven, gondos szerkesztésben és a nép számára hozzáférhető áron. Magyar ábécéskönyvet, amelyet ingyen osztott szét az embereknek, tankönyveket, verses köteteket, naptárakat, történeti műveket, többek között a csodálatos nyelvezetű első magyar nyelvű szakácskönyvet, az Amerikáról szóló első magyar útikönyvet vagy az első magyar nyelvű orvosi és címertani könyveket.
Mindezt azért, mert – ahogy fogalmazott – „én azt akarnám, hogy a mi nemzetünk nem maradna abban a nagy írástudatlanságban… melyben eddig, hanem a magyar iskolák virágoznának… hogy mind gyermek, asszony, városiak, falusi parasztok magyarul olvasni tudnának”.
A magyar nyelvű könyvek mellett a kiadói tevékenységének minőségét jelzi, hogy olyan latin nyelvtankönyvet is kiadott, amelyet a magyarországi iskolákban még a XIX. században is használtak. Kiadásai között szerepelt egyebek között két héber nyelvtankönyv, Erasmus latin beszélgetés-gyűjteménye és Comenius iskolaügyi munkái.
Misztótfalusi Kis Miklós a magyar népművelés egyik megalapozója, az anyanyelvű műveltség terjesztésének úttörője volt.
Munkáját mindig a nemzeti tudatosság vezérelte, és ezáltal akaratlanul tükröt tartott az osztrák járomban nemzetileg megalkuvó korabeli erdélyi egyházi és világi elöljáróságnak. Misztótfalusit ürügyként a Biblia meghamisításával vádolták, nyilvánosan kigúnyoltatták, házát különadóval terhelték, életét katonai beszállásolásokkal keserítették, a társaságokból kiközösítették.
Misztófalusi Kis Miklósnak az erdélyi elöljárói értetlenséggel, butasággal és gonoszsággal vívott léleksorvasztó harcának megrázó dokumentuma a maga Mentségére 1698-ban megírott vitairata, amellyel belépett a magyar írók sorába is.
Műve szenvedélyes kórkép egy olyan világról, amelyben a nemes célokért küzdő egykori misztótfalusi jobbágyfiú – tulajdonképpen egy évszázaddal megelőzve a saját történelmi korát – polgárrá emelkedik, és tragikus küzdelmében az elmaradottsággal „a közönséges jót addig űzte, míg mindenéből kifogyott”.
52 esztendősen halt meg, 1702. március 2-án Kolozsváron.
Tisztelt Honfitársaim!
Misztótfalusi Kis Miklós a maga Mentségét megírta, a harcát megharcolta.
Nekünk, mai magyaroknak a vele szembeni egyetlen mentségünk, ha megőrizzük őt emlékezetünkben. Ha emlékezünk rá, és megtanítjuk a jövő magyar nemzedékeit is emlékezni, akkor a mai és eljövendő magyar küzdelmekben Misztótfalusi Kis Miklós emlékezete minden magyar embernek erőt adhat.
Halálának 300. évfordulóján, 2002-ben a Romániai Magyar Református Egyház Zsinata ünnepi ülésen rehabilitálta az 1698-ban nyilvános eklézsia-követésre kényszerített Misztótfalusi Kis Miklóst.
2014 tavaszán szülőfalujának önkormányzata a település díszpolgárává választotta. Misztótfalu közösségének kezdeményezésére és sok jó szándékú magyar ember támogatásával a mai napon Misztótfalusi Kis Miklós szobra előtt is leróhatjuk kegyeletünket.
Kányádi Sándor verssoraival bízzunk abban, hogy
„akadna mindig
kikben meglakolnak
meggátolói a közönséges jónak
s akik életükkel föl-fölmosolyozzák
meggyötört arcodat
édes Erdélyország”
Hála és kegyelet Misztótfalusi Kis Miklósnak, Isten adjon kitartást és reményt követőinek és megmaradást a közösségnek!
Sajtóiroda
26 April 2015