Archívum

Archívum - 6 May 2015


Beszéd az 1990-ben szabadon megválasztott Országgyűlés megalakulásának 25. évfordulóján

Veritas konferencia - Országház


Tisztelt Miniszterelnök Urak!
Tisztelt Klára és Andrea Asszony!
Tisztelt Képviselőtársaim, Elnök Úr!
Hölgyeim és Uraim!

Az Alaptörvény preambuluma szerint: "Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének."

A 25 évvel ezelőtti nap alkotmányba foglalt jelentőségét jól érzékelteti, hogy Magyarország először tudta kiharcolni az esélyét annak, hogy az önrendelkezés birtokában szabadon választott képviselői döntsenek az ország sorsát meghatározó legfontosabb kérdésekről.
Ez akkor is igaz, ha a kommunista rendszer kimúltával hazánknak nem volt lehetősége a kommunista örökség visszautasítására. Ezért a demokratikus Magyarország egy gazdaságilag szándékosan eladósított, erkölcsi és nemzeti értékeiben megingatott, közösségeiben szétzilált társadalmat örökölt a kommunista diktatúra fenntartóitól.

Az úgynevezett reformkommunisták a hatalom békés átadásával a rájuk omlani készülő, őket is bizonyosan maga alá temető csődtömeg kényszerű csődgondnoki feladatait ruházták át az első szabadon választott országgyűlésre és kormányra. Tették ezt azért, hogy ők ne csupán mentesüljenek országlásuk következményei alól, de a bírálhatatlan diktatórikus hatalom képviselőiből – a jogállam áldásaival élve – a demokratikus hatalom kíméletlen bírálói legyenek.

Ez az egyik fontos, de nem az egyetlen oka annak, hogy a rendszerváltozással kapcsolatos viták a már negyedszázados távlat ellenére mostanáig sem jutottak nyugvópontra. A viták végtelen szélességű spektrumát mutatja, hogy a vélemények a "mindent elértünk" apologizmusától, a "semmi nem változott" nihilizmusáig terjednek.

Tény, hogy a magyar történelemben az akár fájdalmas, de nem elvtelen kompromisszumok megkötése ugyan mindig éles, hosszantartó vitákat eredményezett, mégis többet értünk el velük, mint az ezek hiányában bekövetkezett politikai vagy katonai vereségekkel.
A rendszerváltozáshoz való viszony is értékválasztást tükröz. Ha életünk lényege a szabadság, akkor ma örömünk akár korlátlan is lehet. Ha életünk lényege a jólét, örömünk csak viszonylagos lehet. Ha életünk lényege az igazság, akkor szomorkodni is van okunk.
A szinte korlátlan szabadság sem általános jólétet, sem erkölcsi megtisztulást nem hozott. A diktatúra elszenvedői és velünk élő áldozatai nem lettek a demokrácia nyertesei. Az 1990 előtti időkben tanúsított elvszerű vagy elvtelen magatartás általánosságban sem előnyt, sem pedig hátrányt nem jelentett rendszerváltozás utáni Magyarországon. Ha mégis, akkor leginkább éppen a diktatúra kiszolgálói élvezhették, hogy a múlt rendszerben felhalmozott kapcsolatok a rendszerváltozás után is gyümölcsözőek maradtak, a Kommunista Kiáltvány szemétkosárba hajítása után Marxból már csak a tőkét vállalók számára pedig különösen kedvezők idők jöttek.

Azonban minden meghiúsult várakozás, vágy és csalódás ellenére a XX. század magyar történelmének nagy fordulópontjai – két világháború, német és orosz megszállás, vérbefojtott forradalom – közül a rendszerváltozás az egyetlen, amely az ország számára nem vereséget, vérveszteséget és rabságot hozott, hanem legalább részlegesen visszanyert önrendelkezést, szabadságot és függetlenséget, melyekért a magyar történelem során oly sokak oly sokat áldoztak, de amely oly keveseknek adatott meg.

Esélyt, hogy szembeszálljunk a múlt démonaival, s önérdekű válaszokat adjunk a jövő kihívásaira.

A rendszerváltozás és annak szimbolikus időpontja, a negyedévszázaddal ezelőtti parlamenti alakuló ülés május 2-án a diktatúrából a demokráciába, kommunizmusból a jogállamba, az egypártrendszerből a többpártrendszerbe, a népköztársaságból a köztársaságba való átmenetet jelentette. Ahogyan lehetőséget adott arra is, hogy a korábban államilag erőszakolt internacionalista nemzetárulás után a demokratikus magyar állam megkísérelje vállalni az egyetemes magyar nemzet iránt érzett felelősségét és kötelezettségeit.
Negyedévszázaddal ezelőtt az 1947-ben, a Nemzetgyűlés elnökeként hazája elhagyására kényszerített Varga Béla állt az Országgyűlés szónoki pulpitusán, hogy az alakuló ülésen az általa az emigrációban is viselt tisztet visszaadja "a magyar nép szuverenitása birtokosának, a magyar Parlamentnek."

Az akkor 88 éves Varga Béla arra figyelmeztetett bennünket, hogy – idézem –: "Nem elég mondani, hogy "Magyarország nem volt, hanem lesz"; nem elég mondani, imánkat hangzatosan befejezendő: "úgy legyen!". A felszabadult Magyarország történetének új fejezete kezdődik, nagy kérdés, ˝hogy legyen˝. A magyar történelem legsúlyosabb éveiben vált becsületünkre a magyar egység, mint 1956-ban is. De most a magyar egység ne legyen felületes szólam. Hírünk a világban is függ ettől. Mohács után, 1848 után, az első világháború után, a második világháború előtt és alatt a magyar egység hiánya, a lelkekben dúló polgárháború hozzájárult nagy nemzeti tragédiánkhoz. Egyéni kívánalmak, politikai ambíciók, világnézeti osztályharcok vagy faji ellenségeskedések nemcsak a nép lelki egységének ártanak vészesen. Ne fecséreljük el ezekkel Magyarország magas nemzetközi hírnevét, amelyet 1956-ban és az elmúlt év folyamán is elnyert."

Hogy szavai negyedévszázad múltán is időszerűek, hogy a kapott útravalót a magyar politikai osztály nem fogadta el, azt jól mutatja, hogy a legtöbb kérdésben azóta nem közeledtünk, hanem távolodtunk a nemzeti minimumtól. Hogy végtelen hosszúságú vitákat folytatunk evidenciákról, hogy míg térségünkben másutt a belpolitikai viták és vádaskodások az országhatárokon belül maradnak és nem érintik az ország megítélését, addig ma időnként úgy tűnik, hogy a magyar belpolitikai viták globálisakká terebélyesedtek. Ennek a helyzetnek a megszüntetése, a legnagyobb nemzeti közös nevező megtalálása, az evidenciák felismerése, és ezzel a róluk folytatott terméketlen viták lezárása a rendszerváltozás óta vonszolt, egyre növekvő adóssága a magyar politikai elit egészének.

Szabad György, aki az első parlamenti ciklus házelnökeként személyével és tevékenységével is rangot adott e tisztségnek, s akinek – engedjék meg, hogy – őszinte nagyrabecsülésünk kifejezése mellett innen kívánjak sok erőt, több alkalommal idézi Kossuthtól, hogy: „A haza örök, s nemcsak az iránt tartozunk kötelességgel, amely van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz.”

Mindannyiunknak szívből kívánom, hogy az örök haza érdekében a mindenkori népképviselet valamennyi tagja szívén viselje, hogy az önérdek soha nem kerülhet a közérdek elé, hogy felelősségünk a nemzet jövője iránt egyetemleges, hogy a jövő nem tehető kockára a pillanat feletti uralomért, hogy a negyedévszazaddal ezelőtti rendszerváltozás vívmányaként a hatalom birtokosai mindig elszámoltathatók és leválthatók.
Ha ezt mindannyian elfogadjuk, ha erre képviselői munkánk során mindannyian tekintettel leszünk, akkor valóban joggal bízhatunk abban, hogy "Magyarország nem volt, hanem lesz."

Sajtóiroda

6 May 2015