Archívum

Archívum - 25 April 2016


„5 éves az Alaptörvény”

Országház, Felsőházi ülésterem

Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Miniszter Urak, kedves Vendégeink!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Öt esztendővel ezelőtt Magyarország, egy ezer esztendeje ugyanazon név alatt, a történelmi viharokban bár megfogyatkozott, de mégis ugyanazon területén létező európai állam a három huszadik századi írott alkotmánya után megalkotott egy huszonegyedik századi magyar alkotmányt, az Alaptörvényt.

A történeti, azaz íratlan alkotmánnyal rendelkező Magyarország első írott alkotmányát 1919-ben a bolsevikok írták, a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság Alkotmánya címmel.

A második írott alkotmány elfogadására 1949-ben, a kétpólusú világrend megszilárdulása idején került sor, és ismét csak a kommunista uralmat volt hivatott közjogi értelemben is megalapozni és biztosítani.

Az első írott magyar alkotmány bolsevik tollbamondás révén íródott, nemzeti és demokratikus legitimáció nélkül, mint az I. világháború következtében előállt általános társadalmi felfordulás lenyomata.

A második szovjet mintát követett és az újabb világégést követő szovjet megszállás és gyarmatosítás produktumaként tarthatjuk számon. Demokratikus magyar legitimációval nem rendelkezett, és nyilvánvalóan kommunista válaszokat adott a mindenkori alkotmányok azon három alapkérdésére, mely szerint: mi az állam szerepe, kik alkotják az államot, és mi az alapértékrend, illetve abból fakadó alapidentitás, amely az államot és a területén élő embereket összeköti.

A kommunizmus bukása és a kétpólusú világrend hanyatlása idején 1989-ben, a demokratikus választási legitimációval nem rendelkező kommunista hatalom, valamint a demokratikus választási legitimációt akkor még szintén nélkülöző politikai ellenzéke a rendszerváltoztatásnak nevezett politikai alkuban – hangsúlyosan ideiglenes jelleggel – újraírták az 1949-es alkotmányt, gyakorlatilag egy harmadik írott alkotmányt adva Magyarországnak.

Ezen harmadik írott alkotmányt megalapozó rendszerváltoztató politikai alkutól a kommunista hatalom képviselői azt remélték, hogy a rendszerváltoztatás során mentesülnek a jogi és erkölcsi számonkéréstől, illetve a politikai és gazdasági hatalmuk egy részét átmenthetik az új rendszerbe.

A rendszerváltoztató ellenzék a politikai alkutól azt remélte, hogy fizikai erőszak és kártételek nélkül Magyarországon ismét demokratikus politikai rendszer alakítható ki.

Ma már megállapíthatjuk, hogy mindkét alkudozó félnek a reményei beváltak, céljaik gyakorlatilag megvalósultak.
Magyarországon kialakult és megszilárdult a jogállam, a parlamentáris demokrácia és a piacgazdaság, a kommunisták illetve poszt-kommunista utódaik pedig számadás és számonkérés nélkül átmentették hatalmuk egy jelentős részét a kialakuló új magyar demokráciába.
Egy 1919-es alkotmány, egy 1949-es kommunista alkotmány, majd pedig egy választási legitimáció nélküli politikai alkuban 1989-ben született ideiglenes alkotmány után Magyarország, a közép- és kelet-európai térségben utolsóként, 2011. április 25-én a FIDESZ-KDNP pártszövetség legitim kétharmados parlamenti többsége révén elfogadta az új magyar Alaptörvényt, mely 2012. január 1-jén hatályba lépett.

Öt év távlatából érzékelhető, hogy az Alaptörvény elfogadása kapcsán bel- és külföldön folytatott tüzes viták lángja kialudt, füstje elszállt, ám a parázs megmaradt.

Az Alaptörvény bírálói által jósolt jogállami apokalipszis elmaradt, a jó vagy rossz szándékú aggályokat, az alantas félelemkeltés és hisztéria indokoltságát maga az élet cáfolta.

Az Alaptörvény minden tekintetben betölti rendeltetését.

Hatálya alatt demokratikus parlamenti választásra került sor, új kormány alakult, a városok, falvak, megyék is megválasztották új elöljáróikat.
A politika napi vitáitól független intézmények a jogállami működés biztonságot adó rendjében végzik feladatukat: az Alkotmánybíróság megsemmisíti az alaptörvény-ellenesnek talált jogszabályokat, az alapvető jogok biztosa felemeli szavát, ha az emberi jogok érvényesülését veszélyeztetve látja, a bíróságok pedig teljes szervezeti és ítélkezési függetlenség mellett, a hatalmi ágak különvált működésének megfelelően végzik ítélkezési tevékenységüket.

Az Alaptörvény által megerősített jogállami intézményrendszer minden szempontból bizonyította működőképességét és korszerűségét.
Az Alaptörvény harsány elutasításában nem a jogi kritikák az izgalmasak, mert azok nemcsak most, öt esztendő múltán, hanem megfogalmazásukkor is már többnyire tartalmatlanok és súlytalanok voltak. Nem is a pártpolitikai frusztrációk a figyelemreméltóak, hanem a jogi kritikák és politikai frusztrációk mögött felparázsló szellemi szembeszegülés, amit az elutasítók tanúsítanak az Alaptörvény lényege iránt.
A lényeg ugyanis, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy milyen válaszokat adunk a három alapkérdésre: mi az állam szerepe, kik alkotják az államot, és milyen alapidentitás köti össze az államot és a területén élő embereket.

1919-ben és 1949-ben, az adott geopolitikai helyzetekben létrejött diktatúrák keretei között az alkotmányozók ezekre a kérdésekre a kommunista nemzetközösség politikai paradigmájában adták meg a válaszokat.

1989-ben a rendszerváltoztató ideiglenes alkotmány szövegezői a liberális demokrácia politikai paradigmájában keresték és találták meg a válaszokat az említett alapkérdésekre, hiszen abban a geopolitikai helyzetben Magyarországnak a kétpólusú világrend utáni, demokratikusnak remélt világba kellett visszatalálnia.

Egy olyan világba, amelyről Amerikában azt jövendölték, hogy véget ért benne a történelem, kitört az örök szabadság, testvériség és egyenlőség, vagyis beköszönt az eszményi nyugati liberalizmus kora Európában és a nagyvilágban egyaránt.
Húsz esztendő után, 2010-re azonban Magyarország és a magyarok saját bőrükön tanulhatták meg, hogy a történelem nem ért véget, sőt. A nyugati liberalizmus – vagy amit hirdetői annak neveznek – paradigmája nem azt hozta, amit ígért, hanem annak ellenkezőjét: szabadság helyett szembefordulást a szabadsággal, létbiztonság helyett létbizonytalanságot, méltányosság helyett méltánytalanságot.
Kiderült, hogy a XXI. század első évtizedének végére egy olyan új politikai paradigmában kell kialakítanunk Magyarország helyét, amely még hosszú évtizedekre meg fogja határozni a nagyvilág, Európa, és benne Magyarország sorsát: a nemzeti szuverenitás és a globalitás feszültségének paradigmájában.

Ebben a helyzetben a magyar Alaptörvény támogatóinak és ellenzőinek egymást kizáró válaszaik vannak; ezekben az ellentétes válaszokban parázslik az Alaptörvény miatti szembenállás lényege.

Az állam szerepét az Alaptörvény támogatói abban látják, hogy képviselje, védje és érvényesítse a magyar érdekeket a globális erőtérben.
Az Alaptörvény ellenzői nem a nemzeti, hanem csak a nemzetek fölötti, globalista érdekekben hisznek, emiatt szerintük a magyar állam feladata Magyarország minél teljesebb és mélyebb integrálása a globalista érdekek rendszerében.
Az Alaptörvény támogatói szerint a magyar államot a magyar nemzet, mint sorsközösség alkotja.

Az Alaptörvény ellenzői semmiféle magyar sorsközösségben nem hisznek, emiatt szerintük az állam alkotóinak nem egy nemzeti közösségnek, hanem az országban élő fogyasztók és adófizetők közösségének – ahogyan régen szerették nevezni: a lakosságnak – kell lennie.
Az Alaptörvény támogatói szerint az ezeréves keresztény gyökerek, a magyar történelmi múlt, nyelv és kultúra éltetik a magyar nemzeti identitást, amely nélkülözhetetlen abroncsként tartja össze a magyar államot, s benne annak polgárait.

Az Alaptörvény ellenzői szerint azonban – mint ahogyan egyik vezető teoretikusuk megfogalmazta – mindez: „anakronisztikus keresztény-nemzeti giccs”, szerintük a nemzeti identitás alapelemeit megerősítő alaptörvényi preambulum, a Nemzeti Hitvallás „a nemzeti öndicsőítés, önsajnálat és önmentegetés legrosszabb hagyományát építi be a magyar alkotmányba”.

Az új magyar Alaptörvény külföldi bírálói magyarországi társaikhoz hasonlóan a globalista paradigma jegyében fogalmazták meg kritikájukat.
Az Európai Parlament Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért frakciójának vezetője úgy fogalmazott például, hogy a magyar Alaptörvényben „túl hangsúlyosan jelennek meg olyan értékek, mint a hit, a közösség és nemzet előbbrevalósága az egyénnél, a hagyományos családok elsődleges szerepe a társadalomban, valamint a kereszténység fontossága a magyar nemzet megmaradásában.” A globalista paradigmában hívők szerint az államok és állami keretek közötti együttműködések alkalmatlanok a XXI. századi globális problémák kezelésére, ezért tisztázatlan hátterű, átláthatatlan és demokratikus legitimáció nélküli erőközpontokból vezérelt, államok fölötti szervezetekben látják a megoldásokat.

A nemzetekben, a nemzeti kultúrákban nem erőforrást és értéket, hanem terhet és veszélyforrást látnak.
Semmiféle szilárd identitásban nem hisznek, azt a technológiai fejlődés és az ahhoz való emberi alkalmazkodás akadályának tartják, ezért teoretikusaik az úgynevezett „fluid identitásban” hisznek, és ezt akarják az emberekre erőltetni.
Ez a magyarázata annak, hogy Európa szerte jelenleg szellemi ostrom alatt vannak a nemzeti államok, a keresztény egyházak, nyílt és burkolt támadásoknak van kitéve a családok és az emberek nemzeti, vallási és nemi identitása.

A magyar Alaptörvény lényegi kérdéseire adott válaszokban, a válaszok miatt kitört vitákban tehát – tisztelt Hölgyeim és Uraim – két álláspont, a nemzeti és a globalista paradigma magyar és külföldi képviselőinek szellemi és politikai küzdelme tükröződik, amely tudatosságát tekintve sok tekintetben precedensértékű, és pozitív vagy negatív előjellel példaértékű mindazok számára, akik Európa vagy a nagyvilág különböző porondjain akár a nemzeti, akár a globalista zászlók alatt vívják egymással küzdelmeiket.
Ez a magyarázata annak, hogy az öt esztendővel ezelőtt megalkotott Alaptörvényünk hivatkozási ereje, üzenete és hatásai messze túlgyűrűznek Magyarország határain.

A nemzeti és globalista lényegi álláspontok a magyar Alaptörvény kapcsán gyakorlatilag kizárják egymást. Így volt ez öt esztendeje, így van ez most, és így lesz a következő évtizedekben is.

Mi, a magyar Alaptörvény alkotói, támogatói és védelmezői hiszünk a nemzeti államokban és a nemzeti identitásokban, hiszünk abban, hogy a nemzetközi együttműködésre képes nemzetállamok léte és rendje képes szavatolni a hatékony európai együttműködést a XXI. században is. Hiszünk abban, hogy Európa érdekérvényesítő erejének növeléséhez szükséges az európai identitás erősítése, amely önazonosság csak a keresztény gyökereit nem megtagadó európai nemzetek önazonosságának összességén alapulhat.
A magyar nemzet többségével együtt, hiszünk igazunkban, és igazunkat demokratikusan meg is védjük.
A Szentírás szerint – idézem: „Minden ország, amely magával meghasonlik, elpusztul; s egy város vagy háznép sem állhat meg, amely meghasonlik magával.”

Magyarországot az elmúlt egy évszázadban egy ilyen meghasonlás többször is kísértette.
A megosztott magyarországi szellemi és politikai elit száz esztendő alatt maga volt a meghasonlás forrása.
A XXI. században az Alaptörvény – a magyar választópolgárok akaratából, közjogilag és demokratikus módon – eldöntötte a nemzeti és globalista elit csoportok küzdelmét.

Álláspontunk szerint Magyarország jövője és szuverenitása attól függ, hogy megerősíthető-e az Alaptörvény által adott válasz mögött felsorakozó tudatos, felelős és cselekvőképes magyar demokratikus többség.
Az Alaptörvényünk 1848. március 15-e által ihletett zárszavával kívánjuk, hogy „Legyen szabadság, béke és egyetértés!”

Sajtóiroda

25 April 2016