Archívum

Archívum - 4 May 2016


„Visszatekintés” című kiállítás megnyitója

Blaskó János és fia kiállítása a Várnegyed Galériában

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Katalin és János! Kedves Barátaink!

„A tükörben látható tárgyak a valóságban közelebb vannak, mint ahogy látszanak” – mindannyian ismerjük a visszapillantó tükrökön elhelyezett talányos figyelmeztetést.

A mai kiállítással Blaskó Jánosék, a festőművész édesapa és a szobrászművész fia művei arra figyelmeztetnek mindannyiunkat, hogy a múlt a valóságban mindig közelebb van a jelenhez, mint ahogy azt gondolnánk.

„Apák és fiúk” című regényében az orosz Turgenyev már 1862-ben körülírta az akkor terjedő kórt, ami napjainkban már tombol a világban: „A mi korunkban a leghasznosabb a tagadás, tehát mi tagadunk” – mondja Turgenyev főhőse, és ezzel megfogalmazza a nihilizmus újkori posztulátumát. Istentagadás, léttagadás, erkölcstagadás, törvénytagadás – mindebből bomlott ki az egzisztencialista, az etikai és a politikai nihilizmus, minderre épültek rá a XX. században a politikai totalitárius rendszerek, ennek következményeit jelzi milliónyi áldozat fejfája a temetőkben.

A nihilizmussal szemben a szellemi túlélés egyetlen esélye az idealizmus, az ideában, az eszmében való hit, és az ideáért, az eszméért való cselekvés és áldozatvállalás.

Európában Turgenyev kora óta különféle szellemi alakzatokban és szervezeti formákban többször végigsöpört a nihilizmus, annak premodernnek, modernnek és posztmodernnek mondott összes válfaja, az anarchizmustól, a bolsevizmuson és fasizmuson keresztül a globalizmusig, mindenhol felmérhetetlen szellemi és anyagi károkat okozva. Magyar világunkban a nihilizmus különösképpen támadta a nemzeti önazonosságot, önmaguk megtagadására akart rábírni több magyar nemzedéket.

A nihilizmusnak ellenálló magyar apák és fiúk – miként Blaskó Jánosék is – azonban igent mondtak az Istenre, hazára és családra, igent mondtak az erkölcsre és igent mondtak a magyarságunkra, anyanyelvünkre, kultúránkra és nemzeti sorsközösségünkre.
A mából visszatekintve közel százharminc évre a három Blaskó János sorsában – , mint cseppben a tenger – tükröződik a történelmi létparancsként hitében mindig idealista, cselekvésében mindig realista magyar nemzedékek, magyar apák és fiúk sorsa.

Az 1887-ben született Blaskó János – a festőművész Blaskó János édesapja és szobrászművész Blaskó János nagyapja – igent mondott az első világháborús katonai behívóra, végigharcolta a háborút, majd harmincegy esztendősen hazatért, és igent mondott egy halálra ítélt, megcsonkított és megalázott Magyarország újjáépítésére.

1945 után igent mondott a magyar helytállásra és helyben maradásra, igent mondott a gyerekei értéktudatos és nemzettudatos nevelésére, és az 1956-os magyar forradalom tiszavirág életű szabadságának küszöbén, 1956 májusában igent mondott Teremtője hívó szavára az örök szabadság országába.

Blaskó János festőművész 1919. április 14-én, a magyarországi bolsevizmus dühöngése idején született, és 1988-ban, a magyarországi kommunizmus összeomlásának küszöbén hunyt el.

Ő igent mondott a művészetre, igent mondott a magyar fiatalság tanítására, és mindig mélyen hitt abban, hogy az etika az esztétikától soha el nem választható.

E hite szerint élt és alkotott. Egy mostoha történelmi korban – mint ahogyan egy méltatója fogalmazott – Blaskó János festőművész egy kényszerű magyar Szindbád volt, akinek hajóhíd volt a katedra, a feszített vászon pedig a művészi szabadságba repítő vitorla.
Blaskó János, a szobrászművész is egy nihilista világ hajnalán, 1945-ben, a kommunizmus magyarországi berendezkedése idején született.
Tizenegy éves kisfiúként 1956-ban látta a Kilián laktanya környékén az égő emberi testeket, a szétloccsant koponyákat, tanúja volt annak, amint az idegen hatalom brutális erőszakkal megtöri a magyar szabadságot és magyar akaratot.

Talán ez a gyerekkori élménye is magyarázza, hogy János barátunk a szocializmus évtizedeiben és ma is – a globalizmus szép új világában – mindig pontosan érzékelte és érzékeli, amikor a magyarok akaratát és szabadságát a tudatipar különféle alattomos eszközeivel befolyásolni és korlátozni akarják.

János barátunk Zrínyi Miklóssal együtt vallja, hasonlóan céltudatosan és indulatosan, hogy „Ne bántsd a magyart!” Ezen indulata élteti alkotóerejét, ezen hitét és vágyát faragja kőbe, és önti bronzba.

Igent mondani az Istenre, a hazára, a nemzetre, a családra és a mindebből fakadó szépség iránti vágyra – ez a titka a nihilizmust mindig legyőző idealistáknak, ez a titka a magyar ideában hívőknek, ez a titka Blaskó Jánoséknak is.

Köszönjük, hogy a mai kiállítással bepillantást engednek ebbe a titokba.

Jó egészséget kívánunk, kedves János, őrizd meg alkotóerődet és indulataidat, mind-kettőre szükség lesz a jövőben is!

Sajtóiroda

4 May 2016