Tisztelt Főtitkár-helyettes Úr, tisztelt Miniszter Urak, Nagykövet Urak, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Isten hozta Önöket az Országházba!

„Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos.” George Orwell 1949-ben írta meg ezen jövendölését – akkor, amikor Kelet-Közép-Európában beteljesedett ezen jövőkép: a kétpólusúnak mondott világban a keleti pólus vonzásába kényszerített Magyarország arcán szovjet csizmák tapostak.

Magyarok millióiban támadt fel a titkolt remény, amikor 1949-ben a kommunista világban kibontakozó cenzúra ellenére értesültek arról, hogy a szabad nyugati világ megalakította katonai önvédelmi erejét, amelyet Észak-atlanti Szerződés Szervezetének, azaz a NATO-nak neveztek.
Hét esztendővel később, 1956-ban, amikor a Szovjetunió több harckocsit küldött Magyarország ellen a magyarok antikommunista forradalmának leverésére, mint Hitler Lengyelország ellen a második világháború idején, akkor a nyugati világ katonai erejében való magyar bizakodás illúziónak bizonyult. Akkor a reálpolitika illúziókká foszlatta a magyar reményeket.
Több mint négy évtizednek kellett eltelnie, hogy 1999-ben Magyarországnak a NATO-hoz való csatlakozásával a reálpolitika valóra váltsa a magyar reményeket.

Mi, magyarok, a XX. században a saját bőrünkön tanultuk meg azt, ami a XXI. században is változatlanul igaz: Kelet és Nyugat között nem lehet világpolitikai egyensúly katonai egyensúly nélkül, bármiféle katonai egyensúly pedig elképzelhetetlen a nyugati világ katonai szövetsége, a NATO nélkül.

A hidegháború végét követő helyzetben történelmi felismerés volt az Észak-atlanti Szerződés Szervezete részéről, hogy akkor tudja megőrizni létjogosultságát és ütőképességét, ha alkalmazkodik az új realitásokhoz, és ezen alkalmazkodási folyamat egyik fontos elemeként kezet nyújt a szovjet és kommunista dominancia alól épphogy felszabadult közép- és kelet-európai országoknak.
Mindez először a Szövetség és a Varsói Szerződés volt tagállamai közötti partnerségi kapcsolatok kialakításában öltött testet. Ezt követően pedig abban, hogy a NATO 1994. januári brüsszeli csúcstalálkozóján megerősítette a Washingtoni Szerződés 10. cikkében megfogalmazott nyitottságát azon országok felvétele iránt, amelyek ilyen szándékuknak hangot adnak, és készek, képesek a tagságból adódó követelmények és kötelezettségek teljesítésére.

Ebben az összefüggésben említést kell tenni a NATO parlamenti dimenziójáról is: az Észak-atlanti Közgyűlés – a mai NATO Parlamenti Közgyűlés elődje – ugyanis már közvetlenül a rendszerváltozást követően, 1990. decemberi londoni plenáris ülésszakán társult státust biztosított az új közép- és kelet-európai demokráciák törvényhozásainak, köztük a magyar Országgyűlésnek.
1995 májusában pedig, az akkor még csak tagságra törekvő Magyarország – a Közgyűlés történetében első nem-tagállamként – otthont adhatott a Közgyűlés plenáris ülésszakának.

A NATO átalakulási képességének egyik legjobb bizonyítéka számunkra természetesen a Szövetség 1997. júliusi csúcstalálkozóján elfogadott döntés volt, amellyel hazánkat – a Cseh Köztársasággal és Lengyelországgal együtt, a Varsói Szerződés volt tagállamai közül elsőként – meghívta a NATO-csatlakozási tárgyalások megkezdésére.

E tárgyalások sikeres lezárása, majd a Magyarország NATO-tagságáról 1997 novemberében tartott sikeres népszavazás és a csatlakozási jegyzőkönyvek ratifikációs folyamatának ugyancsak sikeres lezárása után hazánk 1999. március 12-én a Szövetség teljes jogú tagjává válhatott.
Életem egyik fontos momentumaként tartom számon, hogy jelen lehettem Magyarország delegációjában, amikor Brüsszelben a magyar lobogót kitűzték a NATO zászlói közé, és ugyancsak nagy élmény volt számomra egy beszélgetés egy német tábornokkal, aki elmondta, hogy fiatalként a rádió ’56-os magyarországi eseményekről szóló tudósításait hallgatva döntötte el, hogy a katonai pályát választja.

Döntő szerepet játszott a magyar NATO-csatlakozási törekvések sikerében, hogy az euroatlanti integráció, és ennek részeként a szövetségi tagság, kezdettől fogva élvezte az immár szabadon választott magyar Országgyűlésben képviselt pártok konszenzusos támogatását.
A siker azonban feltételezte a NATO-tagság erőteljes társadalmi támogatottságát is. Ez ugyanis jelentős fokmérője annak, hogy a NATO tagállamai egy országot megbízható, kiszámítható szövetségesnek – illetve leendő szövetségesnek – tekintenek-e. A magyar törvényhozás képviselői egyöntetűen és sokszor közösen is kiálltak a csatlakozás mellett.

Meggyőződésem, hogy mindennek kulcsfontosságú szerepe volt abban, hogy a teljes lakosság körében a NATO-csatlakozás támogatottsága a meghívást közvetlenül követően immár meghaladta a 60 százalékot, és a népszavazás végül is a NATO-tagságot igenlők elsöprő, 85 százalékos győzelmével zárult. Mindez megnyitotta az utat a NATO-csatlakozási folyamat sikeres véghezviteléhez, amely 1999. március 12-én a teljes jogú tagság megvalósulását jelentette.

Visszatekintve a NATO-csatlakozást követő immár 20 évre, örömmel állapíthatjuk meg, hogy a tagság folyamatosan élvezi a magyar társadalom, a magyar törvényhozás túlnyomó többségének erőteljes támogatását.

Mindez annak is köszönhető, hogy Magyarország biztonsága a NATO-tagság eredményeként minden eddiginél szilárdabb alapokon nyugszik, és a tagság révén hazánk immár tevőleges, alakító résztvevője az euroatlanti térségnek, és ennek részeként a hazánk biztonságát érintő fajsúlyos döntéseknek, ami elősegíti nemzeti érdekeink érvényesítését.

Magyarország NATO-tagságának két évtizedére visszatekintve az is elmondható, hogy hazánk elkötelezettsége a Szövetség által képviselt értékek és a közös erőfeszítésekhez történő hozzájárulás mellett egyértelmű elismerésnek örvend a NATO-n belül és azon kívül egyaránt. Köszönhető ez többek között annak, hogy Magyarország komoly támogatást biztosít a Szövetség különböző műveleteihez, és nem kíván csupán haszonélvezője lenni a Szövetség által tagjainak nyújtott biztonsági garanciáknak. Emellett tekintettel a tagsággal kapcsolatos saját pozitív tapasztalatainkra is, támogatjuk a Nyitott Ajtó Politikája következetes továbbvitelét, a tagságra törekvő országokat pedig nemcsak politikai, de gyakorlati szinten is igyekszünk segíteni törekvéseik valóra váltásában.

Ugyancsak öregbíti hazánk NATO-n belüli hírnevét és növeli elismertségünket, hogy az Országgyűlés delegációja aktívan és elkötelezetten vesz részt a NATO Parlamenti Közgyűlésének tevékenységében.

Úgy a NATO, mint hazánk szövetségesi szerepvállalása elismertségének és hitelességének fenntartása azonban megköveteli, hogy mind szövetségi, mind nemzeti szinten képesek legyünk alkalmazkodni korunk biztonsági kihívásaihoz.

Az olyan kihívások, mint a déli és keleti periférián tapasztalható válsághelyzetek, az illegális migráció és a terrorizmus, egyre komolyabb feladatok elé állítják a Szövetséget és ezen belül hazánkat is. Az ezeknek történő megfelelésnek nincs alternatívája, ha szavatolni kívánjuk biztonságunkat, és meg kívánjuk őrizni NATO-n belüli érdekérvényesítő képességünket. Ezért is fontos, hogy a szövetségesi szerepvállalás továbbra is megőrizhesse erőteljes támogatottságát az Országgyűlésben és a társadalom egészében.

Hetven esztendővel a megalakulása után a nyugati világ legfőbb védelmi erejének, a NATO-nak változatlanul nélkülözhetetlen szerepe van a világpolitikai egyensúlyok fenntartásában. Mi több, egyre több és egyre súlyosabb kihívásokkal szembenézni kénytelen, egyre bizonytalanabbá váló világunkban fontosabbá válhat mint az elmúlt hetven évben volt. Ehhez azonban folyamatosan újra kell értelmeznünk ezt a szerepet, és élő szövetségként kell megőriznünk a NATO-t.

Feladata teljesítéséhez kívánok a NATO közösségének, kívánok magunknak, a szövetségeseknek, bölcsességet és erőt, Önöknek pedig hasznos tanácskozást!