Elnöki cikk listázó

Archívum - 17 May 2019


Közép-Európa Fórum

Drezda

Mélyen tisztelt Rössler házelnök úr, Mélyen tisztelt Sobotka házelnök úr, Mélyen tisztelt Milan Stech alelnök úr, Tisztelt Miniszter úr és Nagykövet urak, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Köszönet, elismerés és nagyrabecsülés – a magam és a magyar Országgyűlés nevében, mindenekelőtt ezt kell kifejeznem a mai konferenciánk házigazdáinak.

Elismerésünk dr. Matthias Rössler elnök úrnak azért, hogy 2011-ben kezdeményezte a Közép-Európai Fórum létrejöttét; nagyrabecsülésünk a Szász Országgyűlésnek, hogy felkarolta a Fórumot, és azt a Közép-Európáról szóló politikai és tudományos eszmecserék egyik legrangosabb eseményévé emelte; végül, de nem utolsó sorban, köszönet a megtisztelő felkérésért, hogy az egyik vitaindító előadást én tarthatom ma, itt Önöknek.

Alig több mint egy héttel az európai parlamenti választások előtt nagy a politikai csatazaj az Európai Unióban, ezért számunkra, politikusok számára ilyenkor különösen nagy a kísértés, hogy a napi ügyekkel foglalkozó kampánybeszédeket mondjunk.

Közép-Európa kapcsán azonban én ma megkísérelek nem az európai politika felszínéről, hanem inkább annak mélyfolyamatairól néhány gondolatot megosztani Önökkel, azért, mert úgy gondolom, hogy napjainkban Közép-Európa valódi politikai, gazdasági vagy kulturális sajátossága és jelentősége csak akkor érthető meg, ha mindazt a jelenlegi európai civilizációs küzdelmek tükrében szemléljük.
Jelenleg ugyanis – Tisztelt Konferencia – Európában civilizációs küzdelem zajlik két különböző és egymást kizáró értékrend képviselői között. A barikád egyik oldalán az Európát keresztény és nemzeti elven megtartani akaró erők, a másik oldalán pedig azon erők állnak, akik kontinensünk jövőjét – úgymond – posztkereszténynek és posztnemzetinek szeretnék látni. Nem újkeletű ez a küzdelem Európában, még az Európai Unióban sem az, előzményei történelmi gyökerűek, érzékelhető volt már a XX. században is, ám mindennek a kifejtése meghaladná a konferenciánk időkereteit.

Ami új ebben a régi küzdelemben, az az Európa keresztény és nemzeti korszakán túllépni akarók által kifejtett ideológiai agresszió hevessége, és új, korábban nem használt, meghökkentő fegyverek – mint például, az Európára irányított tömeges illegális migráció – bevetése a küzdelemben. Fontos kiemelnem, hogy ez a civilizációs küzdelem – uniós és nemzeti szinteken is – egyre inkább felülírja a hagyományos pártpolitikai határokat, vagyis Európát a keresztény és nemzeti talapzaton megőrizni szándékozók illetve az ezt ellenzők táborán belül egyaránt megtalálhatóak magukat jobboldaliként, konzervatívként, baloldali és liberálisként meghatározó erők.

Mindezt a legcselekvőképesebb közép-európai együttműködés, a Visegrádi Négyek különösen jól példázza, hiszen Lengyelországban konzervatív, Csehországban liberális, Szlovákiában szocialista, Magyarországon pedig az Európai Néppárthoz tartozó párt adja a miniszterelnököt, és az általuk vezetett kormányok nemcsak hatékony és pragmatikus regionális együttműködésre képesek, hanem stratégiai szövetségre is tudnak lépni egymással az Európa jövőjéért zajló civilizációs küzdelemben.

Tisztelt Konferencia!

Drezda hetvennégy esztendővel ezelőtt vált valóságos szőnyegbombázás áldozatává, napjaink Európája pedig ideológiai szőnyegbombázás célpontja. A politikában, gazdaságban, tudományban, kultúrában és médiában az értéksemlegesség jegyében keresztényellenességet, a multikulturalizmus nevében nemzetellenességet, a globalizmusra hivatkozva pedig államellenességet gerjesztenek és hirdetnek mindazok, akik saját uralmi céljaik érdekében véget akarnak vetni a kereszténység, a nemzetek és a szuverén nemzeti államok korszakának Európában.
Minden európai állam és minden európai nemzet a keresztény egyházainkkal együtt politikai és ideológiai támadások pergőtüzében van. A tét az európai anyagi, pénzügyi és szellemi erőforrások fölötti kizárólagos rendelkezés lehetőségének megszerzése, a társadalom önvédelmi képességét segítő értéktudat és a demokratikus rend szétzilálása és felszámolása révén.

Mi, közép-európaiak Drezdától Budapestig és Varsótól Prágán keresztül Pozsonyig a XX. század második felében több mint négy évtizedig már éltünk és szenvedtünk egy „posztkeresztény” és „posztnemzeti” unióban, azaz egy keresztényellenes és nemzetellenes antidemokratikus uralom alatt, amit akkor Szovjetuniónak neveztek. Talán ez a négy évtizedes közös tapasztalatunk a legkézenfekvőbb magyarázata annak, hogy a közép-európai országok történelmi veszélyérzete napjainkban miért erősebb, mint azoké az országoké, amelyek a Jaltában felosztott Európa szerencsésebb felére kerültek.

Talán ez az oka, hogy az európai civilizációs küzdelem elmélyülésével párhuzamosan felértékelődik Közép-Európa, hogy erősödik a közép-európai államok együttműködése, és erősödik a térség nemzeteinek identitása is.

Tisztelt Konferencia!

„A jövő nem az erőből vagy a hatalomvágyból, hanem a demokratikus módszer türelmes alkalmazásából, a megállapodások konstruktív szellemiségéből és a szabadság tiszteletben tartásából építkezik” – mondta az Európai Unió egyik alapító atyja, az olasz Alcide De Gasperi 1952-ben, az európai egység megteremtésében kifejtett életművéért kapott Nagy-Károly díj átadásán.

Konrad Adenauer úgy látta, hogy a második világháború borzalmai után „csakis a kereszténységből született civilizáció értékeihez való visszafordulással lehet ismét elérni az európai élet egységét és békéjét”. Ez volt az a szellemiség, ez volt az a módszertan, amelyik sikerei csúcsára emelte a keresztény és nemzeti örökségét megbecsülő Európai Uniót. Ezt a csúcsot, mi, magyarok a magunk részéről Európa – és benne Németország – nyugati és keleti felének egyesítésében látjuk, amely békét, szabadságot, nemzeti függetlenséget, demokráciát és viszonylagos jólétet ígért.

Egy olyan világtörténelmű teljesítménye volt ez a nyugati világnak és az Európai Uniónak, amely geopolitikailag megerősítette Európát, és azt a reményt hordozta a felnövekvő európai nemzedékek számára –, amely remény éppen napjainkban csökken látványosan –, hogy demokráciában, nagyobb biztonságban és magasabb életszínvonalon fognak élni, mint szüleik vagy nagyszüleik éltek.

Bár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az Európai Unió alapító atyái mindenben egyetértettek, de ez közel sem volt így. Voltak azonban olyan közös keresztény eszmei alapok, amelyen elindulhatott az európai építkezés, például olyan eszme, amely egyszerre egyetemes és sajátosan európai, egyszerre személy- és közösségközpontú, egyszerre elvi alapon álló és pragmatikus, szilárd alapja a politikai józanságnak és a kompromisszumkeresésnek.

Ez az eszme a szubszidiaritás, ami kimondja, – mint ahogyan az 1891-ben és 1931-ben kibocsátott pápai körlevelekben rögzítik – hogy „mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és bűn”.

A szubszidiaritás elve tehát nem az Európai Unió találmánya, hanem Európa keresztény öröksége, amelynek örökhagyója Aquinói Szent Tamás.

Nem véletlen, hogy az Európai Unió legsikeresebb időszakában az európai politikában a kereszténydemokrata gondolat volt a legerősebb, hiszen annak gyökerei a katolikus egyház társadalmi tanításában valamint a protestánsok társadalmi etikájában találhatók. A második világháború után a Nyugat-Európában elfogadott alkotmányokat alapvetően befolyásolta a keresztény szociális etika, amely például a magántulajdonhoz, mint védendő alapértékhez egyben társadalmi felelősséget is társított.

A keresztény gondolat közösségképző ereje a XX. században is kulcsszerepet töltött be Európa életében, a nyugat-európai országok második világháború utáni gazdaságának talpra állításában, a versenyképesség biztosításában és a társadalmi béke megteremtésében.
Mindezek ellenére – még bizonyára emlékezünk rá – a posztkeresztény politikai erőcsoportok hatására az európai alkotmánytervezet preambulumába már nem kerülhetett be utalás Európa keresztény gyökereire, helyette csak „kulturális, vallási és humanista örökséget” említett az a dokumentumtervezet, amely Európa politikai és eszmei alapértékeinek kellett volna a foglalata legyen.

Tisztelt Konferencia!

Az európai keresztény és nemzeti értékek feladásának súlyos morális, politikai és gazdasági következményei jelentkeznek és mélyülnek el. Engedjék meg, hogy most csak az általam legsúlyosabbnak ítélt három válságjelet emeljem ki.

Az Európai Unió egészében demográfiai hanyatlás van; a legerősebb gazdasági mutatókkal rendelkező uniós tagállamok középosztályainak jövedelmi viszonyai romlanak; az uniós tagállamok összesített nemzeti adóssága pedig az összesített uniós össztermékhez képest már meghaladta a 90 százalékot, és kúszik fölfele, vagyis az Európai Unió egésze riasztóan eladósodik.

Az Európai Unió gazdasági teljesítményének egyik alapvető feltétele a rendelkezésre álló munkaerő mennyisége és minősége, amelyet szerencsés esetben egy ötszázmilliós közösség – mint amilyen az Európai Unió jelenleg – saját erejéből kellene tudjon biztosítani.
Kellene tudjon, ha Európában az átlagos termékenységi arányszám – azaz a szülőképes korú európai női népességre jutó születések átlaga – elérné vagy meghaladná a 2,1-et. Míg a világban ez a termékenységi ráta átlagosan 2,43, addig Európában ez átlagosan 1,6. Az Európai Unióban a legmagasabb termékenységi mutató, a franciaországi is csak 1,9, így hát nyilvánvaló, hogy az Európai Unió demográfiai okokból egyre inkább versenyhátrányba szorul a világgazdaságban. Ezt a munkaerő hátrányt nem oldja meg sem az Európába irányuló külső migráció, sem az unión belüli belső migráció.

Miközben a 2015-ben tetőzött illegális migrációban az Európai Unió vezetése lehetőséget lát a munkaerőhiány enyhítésére, és minden áron – úgymond – integrálni akarja az Európán kívülről érkezőket, addig ugyanaz az uniós vezetés gyakorlatilag nem tesz semmit annak érdekében, hogy megpróbáljon olyan anyagi és kulturális, szellemi közeget kialakítani, amely megerősíthetné a hagyományos családok társadalmi helyzetét, értékként mutathatná fel a fiatalok előtt a gyermekvállalásban és –nevelésben megvalósuló felelősségvállalást. De nem tesz sokat annak érdekében sem, hogy legalább bevonja az Európai Unióban született és ott élő, több mint tízmilliós lélekszámú 28 év alatti munkanélküli fiatal korosztályt az uniós munkaerőpiacra.

Az Unión belüli migráció sem megoldás az unió gazdaságát sújtó munkaerőhiányra. Világbanki kutatási adatok szerint Kelet- és Közép-Európából 1990 óta napjainkig csaknem 25 millió munkavállaló távozott Nyugatra, nagy részük – 25 és 45 év közötti életkorúak – az Európai Unió nyugati tagállamaiba. Az előrejelzések szerint 2050-ig további 20 milliónyian indulhatnak útnak.

Ez egy kannibálnak nevezhető európai uniós munkaerő politika, amelynek keretében – a munkaerő szabad áramlására hivatkozva – cserébe a munkaerőfelesleg levezetésének rövid távú politikai előnyeiért a gazdag nyugati tagállamok hosszú távon tulajdonképpen megfosztják Közép- és Kelet-Európát az életben maradáshoz szükséges biológiai erőforrásaitól, nem is beszélve az anyagiakról, hiszen – óvatos becslések szerint – csak az 1990 óta Kelet-Közép-Európából távozott munkavállalók képzési költsége meghaladja az ezermilliárd eurót, azaz a közép- és kelet-európai államok – legyenek uniós tagok vagy sem – adófizetői ennyivel finanszírozzák az Európai Unió nyugati tagállamainak munkaerőpiacát.
Az egyetlen és hosszú távú megoldást az Európai Uniót gyötrő munkaerőhiányra az uniós szintű társadalmi reprodukció, azaz minden uniós tagállamban a 2,1-es termékenységi ráta biztosítása jelenti.

Ez megfelelő családpolitikával és megfelelő társadalompolitikával lenne megoldható, azaz mindazzal, amitől az Európai Unió jelenlegi vezetése tartózkodik.

Hasonlóan hibás választ ad az Európai Unió vezetése az uniós tagállamok középosztályai jövedelmének csökkenésére is. Nem hogy nem ösztönzi az olyan nemzeti adópolitikát, amely pénzügyileg tehermentesítené és többletteljesítményre sarkalná a középosztály tagjait, hanem olyan adópolitikát szorgalmaz, amely folyamatosan növeli azok adóterheit, és szűkíti gazdasági mozgásterüket.

Az európai országok középosztályai nemcsak az uniós gazdaságnak, hanem az európai demokráciának is tartópillérei – ez az, amit az Európai Unió vezetése figyelmen kívül hagy. Aggasztó az is, hogy a multikulturalizmus jegyében folytatott hadviselés miként ássa alá az európai polgárok nemzettudatát, ami egyébként a demokrácia fönntartásához alapvető fontosságú. Míg például Magyarországon és Lengyelországban a lakosság 68% és 56% százaléka tartja nagyon fontosnak a nemzeti kultúra, a hagyományok és szokások tiszteletét ahhoz, hogy valaki állampolgár lehessen, addig Németországban és Svédországban ez az arány mindössze 29 és 26 %.

Az uniós tagállamok nemzeti adóssága folyamatosan növekszik, azaz az Európai Unió folyamatosan eladósodik, mert az Európai Unió jelenlegi vezetése azt támogatja, hogy az ötszázmilliós európai piac profitját leginkább az általuk kiválasztott multinacionális piaci szereplők arassák le, a nemzeti államok pedig viseljék a piac járulékos terheit. Mint ahogyan a 2008-as pénzügyi világválságkor is történt Európában: a nemzetközi bankhálózatok felelőtlen üzletpolitikájának súlyos árát az uniós tagállamok költségvetéséből, azaz az európai adófizetők pénzéből fizették ki.
Az Európai Unió jelenlegi vezetése nem képes az európai országok eladósításában érdekelt nemzetközi hitelezőkkel szemben eredményesen képviselni az európai adófizető polgárok érdekeit. Ha mindez nem változik, az előttünk álló években az Európai Unió gazdasági ereje tovább fog csökkenni, miközben az európai polgárok terhei növekedni fognak.

Az imént említett válságtüneteket az európai lakosok is érzékelik, amit számos közvéleménykutatási eredmény is alátámaszt. A felmérések szerint egyre többen érzik úgy, hogy alapvetően nem jó irányba halad az Európai Unió, illetve hogy gyermekeikre sötét jövő vár. Sokatmondó, hogy még az Európai Unió saját közvélemény-kutatója, az Eurobarometer szerint is az unió polgárainak mintegy 42 százaléka látta úgy 2018 áprilisában, hogy az európai együttműködés alapvetően rossz irányba tart, és ugyanerről mindössze 32 százalék vélekedett pozitívan.
Az is jól látszik, hogy az uniós elit által propagált föderalista megoldás nincs összhangban a tagállamok átlag-polgárainak véleményével: a Project28 2018-as felmérése szerint az Unió nem teljesít jól, s a válaszadók kétharmada nem a föderatív, hanem a nemzetek együttműködésére épülő Európát preferálná.

Tisztelt Konferencia!

Ha ezek a folyamatok és adatok valósak, akkor az a kérdés, hogy az Európai Unió képes-e visszatérni keresztény és nemzeti alapjaihoz, képes-e visszaállítania saját belső demokratikus egyensúlyát, és képes-e betöltenie azt a politikai és gazdasági kiegyensúlyozó és közvetítő szerepet az atlanti térség és az euroázsiai térség, az Egyesült Államok és Oroszország között, amely hosszú távon biztonságot nyújthat az európaiaknak?
Mi, magyarok, akiknek elmúlt ötszáz éves történelme másról sem szólt, mint a nemzeti kultúránk, keresztény hitünk és az ezeket garantálni képes önálló államiságunk megtartásáért folytatott, óriási áldozatokat követelő küzdelmeinkről, mélyen hiszünk Európa hivatásában, ezért úgy gondoljuk, arra készülünk, hogy igen, az Európai Unió – előbb vagy utóbb – képes lesz erre a fordulatra.

Úgy gondoljuk, hogy ebben az uniós fordulatban Közép-Európa sajátos történelmi tapasztalatokat hordozó államai és nemzetei fontos szellemi, politikai és anyagi erőtartalékot képviselnek.

Közép-Európáról sokféle – német, lengyel, cseh vagy magyar – elmélet létezik, de van valami közös elem valamennyi értelmezésben: a térség kiegyensúlyozó és összekötő képessége Európa nyugati és keleti részei között. Hasonló ez a hivatás, mint amelyet magának Európának szánt a történelem az atlanti és az eurázsiai térség közötti közvetítésben és egyensúlyozásban.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Közép-Európára a történelme során mindig vagy leginkább a mintakövető magatartás volt a jellemző Nyugat-Európával szemben. Mindez napjainkban változóban van: a keresztény és nemzeti elveken alapuló Európáért zajló küzdelemben Közép-Európa lehet a mintaadó Európa nyugati fele számára, szellemi és politikai értelemben egyaránt.

A XX. században, mi, közép-európaiak abban hittünk, a válságos történelmi időkben az adott számunkra erőt, hogy Európa lesz a jövőnk. A XXI. században úgy látjuk, az ad számunkra tartást, hogy Közép-Európa, azaz mi vagyunk Európa jövője. Úgy tűnik, még hosszú viták, nehéz küzdelmek és komoly erőfeszítések várnak ránk, míg célba érkezünk.

A Történelem Ura segítsen mindannyiunkat, hogy megtaláljuk a helyes utat!

Sajtóiroda

17 May 2019