Beszéd az Ausztriai Magyarok Gazdasági Érdekközössége – Kaláka Club 40+1 évfordulós konferenciáján

Bécs

Tisztelt Kaláka Klubtagok, tisztelt Elnök Asszony kedves Erzsébet!

Tisztelt Honfitársaink, kedves Vendégek!

Ahogy az idő egyre sűrűbbé válik, és érezzük, hogy egyre gyorsabban röpül mindannyiunk fölött, annál jobb régi barátokkal találkozni egészségben és szeretetben.

Így találkoztunk itt Bécsben a Kaláka Klub
35 éves születésnapján is, és így találkozhatunk ma is a Kaláka fennállásának rendhagyó, immár 40+ 1-dik születésnapján.

Wurst Erzsébet elnök asszony 33 éve tagja, és
25 éve vezetője a bécsi magyar kalákásoknak, több mint 58 esztendeje viseli derűsen, állhatatosan a magyar diaszpóra-lét keresztjét, ezért az ő tapasztalataiból mindannyian csak tanulhatunk, és szavára mindig hasznos odafigyelnünk.

Mindezért köszönjük szépen, kedves Erzsike, hogy a mai napra ismét meghívtál bennünket, ismét összegyűjtötted azon magyar közösségépítőket, akik Európa nyugati részén és a Kárpát-medencében a magyar kisebbségi sors keresztjét viselik.

Apropó, kereszt, kedves Barátaink! Hat nappal ezelőtt ünnepelte az egyetemes kereszténység a Szent Kereszt felmagasztalásának napját, azon misztériumot, amely révén a hit erejével a kereszt a halált életté, a szenvedést szeretetté és a vereséget győzelemmé képes változtatni.

Európa életében több mint kétezer esztendeje, a magyarság kárpát-medencei életében pedig több mint ezer esztendeje ez a keresztény hit a legfőbb megtartó közösségi erő, különösképpen a történelmi megpróbáltatások idején.

Az 1241-es pusztító tatárjárás után például a nyugati krónikák már halálhírét keltették Magyarországnak, amikor azt írták, hogy „Magyarországot, mely 350 éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította”.

Gondolta volna akkor valaki, hogy Magyarország feltámad és 244 év múlva Bécs városa Mátyás király udvari központjává válik?

1920-ban a legvérmesebb trianoni tervek szerint Magyarország területének nem kétharmadát, hanem teljes egészét szét akarták osztani a szomszédai között, meghagyva Budapestet egy önálló városállamnak. Végül, mint tudjuk, az első világháborút lezáró békeszerződésnek nevezett nagyhatalmi diktátummal minden tíz magyar ajkú emberből hármat a szülőföldjével együtt idegen országok fennhatósága alá helyeztek. Három millió magyar ember ekkor vette a vállára a kisebbségi keresztjét, a magyar államot pedig ekkor ítélték cselekvésképtelenségre, és ezáltal életképtelenségre.

Gondolta volna akkor valaki, hogy 105 esztendő múlva, azaz napjaikra Magyarország Európa egyik legstabilabb és legcselekvőképesebb államává válik, amely az olyan mai összeurópai sorskérdésekben, mint az illegális migráció vagy a háború, olyan példát és irányt mutat az európai társadalmaknak, amelyekkel azok elsöprő többsége egyetért, és a maga számára is kívánatosnak tartana?

Gondolta volna valaki, hogy a nemzeti kisebbségi létbe taszított hárommillió magyar 105 esztendő alatt sem roskad össze a keresztje alatt, hanem lélekszámban ugyan fájóan megfogyatkozva, de lélekben megerősödve az európai nemzeti identitásért való szellemi, politikai és jogi küzdelem élvonalába kerül?

Ezt jelenti a kereszt ereje történelmi távlatokban, kedves Barátaim, és ezeket a távlatokat nekünk magyaroknak soha nem szabad szem elől tévesztenünk.

A keresztünk viselése sem személyes, sem közösségi életünkben nem gyengébbé, hanem erősebbé tesz. A hittel és öntudattal viselt kereszt nem lesújt, hanem mindig felemel, a szenvedést képes szeretetté nemesíteni, a vereséget pedig győzelemmé változtatni.

Mit jelenthet azonban a vereség és a győzelem a magyar nemzetpolitikában, kedves Barátaim?

A vereség a szülőföldön való közösségi elmúlást vagy a szülőföldtől való közösségi elidegenedést, a győzelem pedig a hitben, anyanyelvben és kultúrában való nemzeti megmaradást jelenti.

A külhoni magyarság 105 esztendeje ezt a küzdelmet vívja, és nem szenvedett vereséget.

105 esztendeje a külhoni magyar közösségek napnyugtakor néha azzal az érzéssel hajtják álomra a fejüket, hogy megkísérti őket az egykori erdélyi református püspök, Makkai Sándor által megfogalmazott létparadoxon, mely szerint a nemzeti kisebbségi lét önmagában is erkölcsi képtelenség, és ezért ebben élni „nem lehet”. Minden napkeltekor azonban a külhoni magyarság megérzi a szintén erdélyi Reményik Sándor költő igazát, amely röviden úgy szól, hogy „lehet, mert kell!”

Ezen két lelki malomkő között a külhoni magyarság egy évszázad alatt nem őrlődött fel, hanem lelkileg erősebb lett.

Csak ezen közösségi küzdelem tükrében érthető meg igazán a bécsi Kaláka Klub immár több mint negyven esztendős munkájának jelentősége. Míg az erdélyi, délvidéki, felvidéki vagy kárpátaljai hasonló magyar közösségi szervezetek alapvetően azon magyarságot kellett szolgálják, akik feje fölött átléptek az államhatárok, az elmúlt négy évtizedben a bécsi Kaláka Klub azon magyarok számára is közösségi kapaszkodót kellett nyújtson, akik maguk lépték át az országhatárokat, de meg akartak maradni magyarnak az ideiglenesen vagy véglegesen második hazájuknak választott Ausztriában is.

Ebben a külhoni küzdelemben való helytállásra a Kárpát-medence minden szegletében, és itt Bécsben is, mindenekelőtt cselekvőkész, öntudatos és áldozatvállaló magyar emberekre volt szükség. Olyanokra, akik nem latolgatták az esélyeket, nem süllyedtek közönybe, nem keseredtek bele a sokszor kínzó eszköztelenségbe, hanem képletesen és valóságosan is megfogták magyar sorstársaik kezét, és egymásnak erőt adva tették meg mindazt a közösségi megmaradás érdekében, ami lehetőségükben állt.

Az Ausztriában élő magyarság érdekében végzett munkáért ezért ma is köszönettel tartozunk a negyvenegy esztendős bécsi
Kaláka Klub minden egykori és jelenlegi tagjának, vezetőjének és támogatójának. Isten éltesse Önöket, kedves Barátaink!

Szerencsés történelmi csillagállás esetén a külhoni, és a velük való nemzeti összetartozást megélő magyarországi emberek törekvéseit egy cselekvőképes, nemzeti és demokratikus magyar állam tudja segíteni.

Tudjuk, hogy az elmúlt bő évszázad történelmi forgatagában ez a csillagállás – a nemzetét nem kiszolgáltató, hanem szolgáló demokratikus magyar állam léte – ritka volt, és csak az elmúlt 15 esztendőben teljesedett ki.

1990-ig nem létezett demokratikus magyar állam, 1990 és 1994 között a demokratikus magyar állam vezetése inkább csak lélekben tudta kifejezni felelősségét a külhoni magyarságért, 1994 és 1998 között az akkori kormányzat közömbös volt az elszakított nemzetrészek sorsa iránt, 1998 és 2002 között csak arra volt időnk, hogy felmutassunk egy szemléletében és szerkezetében is megújult magyar nemzetpolitikát. A 2002 és 2010 között az ország baloldali-liberális vezetése egyenesen ellenséges volt a külhoni magyarsággal szemben. 2010 óta van olyan magyar állami vezetés, amelynek nemcsak nemzeti felelősségérzete, de politikai cselekvési ideje és pénzügyi-anyagi ereje is volt ahhoz, hogy ténylegesen új korszakot nyisson a magyar nemzetpolitikában.

Nemzetpolitikai értelemben tehát 1945 óta, azaz az elmúlt nyolcvan esztendőben – de talán a Trianon óta eltelt 105 évben is – az elmúlt tizenöt esztendő volt a legszerencsésebb és legeredményesebb időszak, hiszen a magyarországi társadalom többségének szolidaritására építő nemzeti kormány lelki erőt és anyagi támogatást egyaránt tudott adni a külhoni magyarságnak a megmaradásért vívott demokratikus küzdelemben.

Az elmúlt 15 esztendő másik el nem hanyagolható politikai hozadéka, kedves Barátaim az, hogy mi, magyarok végleg megbizonyosodhattunk arról, hogy a nemzeti identitásért és a szülőföld otthonosságának megőrzéséért folytatott harcunkban nem vagyunk egyedül. Ez a harc nem pusztán magyar ügy, még csak nem is pusztán az
Európai Unióban nemzeti kisebbségi sorban élő több mint negyvenmillió európai ember ügye. Napjainkra ez az ügy Európa minden nemzeti többségének – így az osztrákok is – sorskérdésévé vált!

Európában ugyanis ma minden nemzeti többséget különféle módszerekkel – idegen népesség betelepítésével, a tudatipar manipulációival, lélektani nyomással, megbélyegzéssel, véleménydiktatúrával, s néhol már egyenesen hatósági eszközökkel is – ugyanúgy ki akarnak forgatni nemzeti önazonosságukból, és el akarják idegeníteni őket a saját szülőföldjüktől, mint ahogyan az elmúlt évszázadban ezt gyakran megtapasztalhatták a külhoni magyar közösségek a Kárpát-medencében.

A magyar szempontból tragikusan elveszített XX. század után, és napjaink vészjósló világpolitikai, illetve európai uniós helyzete dacára, nekünk, magyaroknak van esélyünk arra, hogy európai társainkkal együtt közösen megnyerjük az előttünk álló időket!

Azért van, mert a józan észhez és a nemzeti identitáshoz ragaszkodó emberek Európában kivétel nélkül mindenhol társadalmi többségben vannak! Magyarországon pedig a józan ész társadalmi ereje 15 esztendeje már politikai többséget is alkot.

Ha Magyarországon a választópolgárok a jövő évben demokratikus módon megerősítik ezt a többséget, ha Európában az előttünk álló hónapokban és években a józan ész társadalmi tábora egyre több országban válik politikai többséggé, akkor esélyt kapunk arra, hogy Európát és benne Magyarországot megőrizzük ne csak lakóhelyünknek, hanem otthonunknak is. Mert miként Tamási Áron figyelmeztet bennünket: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

Ehhez kívánok hitet, kitartást és bölcs cselekvést mindannyiunknak. A bécsi magyar Kaláka Klubnak pedig további nagyszerű dolgos évtizedeket kívánok, olyan tettre kész fiatalokkal, akik a megfelelő időben át tudják venni, és tovább tudják vinni az ausztriai magyar élet kalákás stafétáját.

Isten áldja a munkálkodásukat!

Sajtóiroda