Az 500 esztendős olaszliszkai református egyházközség felújított templomának átadása

Olaszliszka

Főtiszteletű Püspök Urak! Tisztelt Ünneplő Gyülekezet! Kedves Liszkaiak!

500 esztendővel ezelőtt, amikor a krónikák szerint megérkezett Liszkára a reformáció gondolata, és elindult az egyházközséggé való megtestesülés útján, súlyos történelmi viharfelhők gyülekeztek Európa és országunk egén. 
Akkor azonban még olyan idők jártak tájainkon, hogy amit az európai történelem elvett tőlünk, magyaroktól, azért az európai kultúra igyekezett kárpótolni bennünket.

Abban a korban egy keresztényellenes keleti birodalom túlerejének csapásai alatt és a keresztény Nyugat által cserbenhagyva elveszítettük a szent istváni Magyarország területi egységét, és több mint százötven esztendős oszmán megszállás és testi-lelki sínylődés lett az osztályrészünk. Mindezek ellenére akkor az európai kultúra adott számunkra valamit, ami segített túlélni a történelem e nem csupán mostoha, de egyenesen a létünket fenyegető korszakát: a nemzeti öntudatot megerősítő anyanyelvi keresztyén hitéleti megújulást, a reformációt. 

Pár évtizeddel korábban, 1453-ban a felemelkedő oszmán birodalom csapása alatt elesett a keleti kereszténység több mint ezer esztendős bástyája, Bizánc, és megnyílt a muszlim hadak útja Európa felé. Hunyadi János és keresztény serege 1456-ban ugyan még megállította az idegen betolakodókat Nándorfehérvárnál, ám 1521-ben már nem volt, ki megvédje Európa kapuját. 

A hazánkat bekebelezni akaró keleti birodalom nem csak a korabeli uralkodó osztályok szempontjából jelentett fenyegetést, hanem a magyar családok számára is. Muhi óta népünk akkor már tudta, hogy bármikor egy istentelen ellenség támad a hazára, akkor mindig veszélybe kerülnek a családok is. Szent István óta ugyanis Isten, haza és család szétválaszthatatlan egysége a magyar megmaradás záloga.
Liszka népének a legerősebb nyomást kellett elviselnie, hiszen az üllő és kalapács közé került Magyarország egyik azon területén feküdt, ahol az országon osztozkodni akaró hatalmak érdekei leginkább ütköztek. 

Öt évszázad történelmi forgatagában Liszka népe mégis megmaradt, megőrizte magát magyarnak, miként a liszkai reformátusok is megtartották hitüket. Ezért a mai hálaadás nem pusztán egy helyi református ünnep, hanem a magyar és keresztyén megmaradás diadalának emléknapja is, amely messze túlmutat a település határán.
Mi lehet a titka a liszkai reformátusok gyakran történelmi realitásokkal dacoló kitartásának, tisztelt ünneplő gyülekezet?

Kálvin szerint soha nincs olyan nyomorult idő, hogy az ember becsületes ne lehetne. A liszkai atyafiak is a becsület útját járva élték túl a legnyomorúságosabb történelmi időket, amiért ma is hála és köszönet jár az utókor részéről.
Miből merítettek mindehhez erőt a liszkai reformátusok, kedves Testvérek? Hol lakozik annyi erő, amennyi a becsületben való megmaradáshoz szükséges? Pál apostol szavai szerint csak az isteni kegyelemben: „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.”

Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!

Ma hálát adni jöttünk, emlékezni és emlékeztetni.

Hálát adni az olaszliszkai református nemzedékek egymásba fonódó láncolatáért, amely emberöltőről emberöltőre életet teremtett: megművelte a földet, otthont és templomot épített, védte a szabadságot és a hitet, a hazát és a családi tűzhelyet.

Emlékezni jöttünk arra, hogy reformátusnak lenni e fél évezred jelentős részében hátratételt és szél ellenében történő küszködést jelentett. Bátor és gyakran kockázatvállaló életet, amelyben magától értetődően kellett kiállni a hit igazságai mellett a külső nyomással szemben – és ugyanilyen magától értetődő módon kellett életre váltani a hit igazságait. 

De emlékeztetni kell magunkat arra is, hogy miként 1525-ben volt, úgy 2025-ben is sötét fellegek gyülekeznek Európa égboltján. Európa földjén, a közvetlen szomszédságunkban, a magyarság ezer éves szállásterületét is érintően ismét háború dúl. De valójában nem azok vívják, akik a fegyvereiket kézben tartva egymást mészárolják, hanem azok, akik a háttérből ezt az öldöklést kiprovokálták, napról napra finanszírozzák, és igyekeznek meghosszabbítani; akiknek egyaránt érdeke Oroszország és Ukrajna meggyengítése, mert mindkét népben és országban csak a prédát látják; akik Európa többi népének – így nekünk, magyaroknak – is ugyanazt a sorsot szánják, mint az ukránoknak  és az oroszoknak: a hitétől, hazájától, családjaitól és öntudatától megfosztott szolganép szerepét. Európát ma ismét istentelen, nemzettagadó és család-romboló erők fenyegetik. Ezen erők ma azt hirdetik, hogy Isten halott, a haza csak korlát, a család pedig csak teher, ezért egyre nyíltabb erőszakkal úgynevezett „posztkeresztény”, „posztnemzeti” és az ember családi kötelékeit – és már biológiai létét – is feloldó úgynevezett „transzhumanista” korszakba akarják átvezetni Európát. 
Európa keresztény lelkét akarják megölni. Azok számára, akik ezt teszik, az egyik legyűlöltebb szó: a ’magyar’ – miként történelmünk során már többször – ma is mi vagyunk, akik nyíltan ellene szegülünk a Sátán előre nyomulásának. 

A hazai és az európai merénylőknek egyaránt üzenjük Zrínyi Miklós szavaival: 
„Ne bántsd a magyart!” Ne bántsd Európa lelkét!

Tisztelt Honfitársaim!

Míg a XVI. században és az azt követő időkben az európai történelem a magyarok iránt volt mostoha, napjainkban magára Európára vár ilyen sors. Miként öt évszázaddal ezelőtt Magyarország vergődött a keleti és nyugati birodalmak harapófogójában, napjainkban Európa került hasonló helyzetbe a világpolitikában. Akkor Magyarországot perzselte, most Európa földjét dúlja a háború. Magyarországot régóta támadják a kereszténység ellenségei, most már Európát is ostromolják. A történelmi magyar – és benne liszkai református – helytállás és megmaradás ezért példa lehet napjainkban egész Európa számára.

Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!

Negyedszázada az új évezred hatalmas távlatokat nyitott meg a szabadságát elnyert Magyarország számára. Lepergett a XXI. század első huszonöt éve. Számba kell vennünk, meddig jutottunk, és merre kell tovább mennünk.
Ma országunkban a béke, a munka és a gyarapodás idejét éljük. Az elmúlt másfél évtizedben munkaalapú társadalmat hoztunk létre, és újra megerősítettük a nemzeti összetartozást. Ebben az országban mindenkinek helye van, aki keményen dolgozva teremti meg mindazt, ami önmaga és családja számára szükséges, hozzájárulva ezzel települése és hazája boldogulásához. 

Ma egymillió emberrel több dolgozik, mint 2010-ben! Egymillióval több ember vehette kezébe a maga sorsát, és léphetett előre. Egymillióval többen hordozzuk közös terheinket – ezért mindenkinek sokkal kevesebbet kell beadnia a közösbe, mégis sokkal több mindenre jut. Sokkal több lehetőséget tudunk megnyitni a továbblépéshez mindenki számára, aki komolyan veszi önmagát, és felelősséget visel azokért, akiket szeret.

A gyarapodás idejét éljük, nem csak anyagi, de szellemi téren is. A Kárpát-medencében ma templomok épülnek vagy újulnak meg – miként az Önök temploma is –, amelyekben magyar közösségek gyűlnek össze, hogy Istent imádják. 

A világháborúk és diktatúrák százada illetve a posztkommunizmus zsákutcája után újra magára találó nemzetnek volt, és van ereje ezt megtenni. Rajtunk áll, nem máson, hogy Isten segítségét kérve meg akarjuk-e védeni keresztyén hitünket, nyelvünket és kultúránkat, meg akarjuk-e őrizni hazánk szuverenitását, békéjét és boldogulásra való esélyét. Ha az előttünk járók ötszáz éven keresztül ezt tették, mi miért cselekednénk másként?
Hiszen, „ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”