Archívum

Archívum - 29 août 2023


Beszéd Szajakbaj Karalajev kirgiz énekmondó szoboravatóján

Lakitelek

Tisztelt Szultan Rajev Főtitkár Úr! Tisztelt Szujunbek Koszmambetov Államtitkár Úr! Tisztelt Igazgató Asszony, kedves Gabriella! Hölgyeim és Uraim!

Ma egy különleges nagyhatalom különleges hősének szobrát avatjuk örömmel, noha mi, magyarok egyáltalán nem kedveljük a nagyhatalmakat. 

Azért nem kedveljük őket, mert ezer esztendős Kárpát-medencei történelmünk során, mint a legnyugatibb keleti nép, mi, magyarok mindig különféle nagyhatalmak ütközőpontjában éltünk, és közelről ismerhettük meg a nagyhatalmak természetét, legyenek azok akár keletiek, akár nyugatiak. Megtapasztaltuk azt, hogy a földünkön, javainkon és szabadságunkon kívül gyakran még az emlékezetünket is el akarták venni tőlünk. Azért, mert az anyagi túlerő – a katonai vagy pénzügyi eszközök – általi alávetettség és a sanyargatottság fenntartásának legfontosabb biztosítéka, ha egy népet megfosztanak az emlékezetétől is. 

Távolról érkezett keleti barátaink kedvéért – csak a modernnek nevezett történelmünknél maradva – engedjenek meg két példát: 1849-ben a magyar forradalmat és szabadságharcot egy nyugati nagyhatalom, a Habsburg Birodalom egy keleti nagyhatalommal, az Orosz Birodalommal katonailag összefogva vérbe fojtotta, majd 1850-től kezdve kultúrpolitikai eszközökkel olyan politikába fogott, amelynek célja az addig ismert magyar őstörténet és származástudat átírása, a magyarok emlékezetének meghamisítása és öntudatának megtörése volt.

Száz esztendővel később, azaz 1945 után Magyarországot a nyugati nagyhatalmak egy keleti birodalom, a Szovjetunió karmai közé taszították, és ez a bennünket több mint negyven esztendeig túszul ejtő keleti nagyhatalom szintén ideológiai céljának tekintette a magyar múltat átírni, és a magyarság emlékezetét eltörölni.
Nos, talán ez a két példa is elég arra, hogy érzékeltesse, mi, mai magyarok miért nem szeretjük az emlékezetgyilkos nagyhatalmakat.

A mai szobor avatásával azonban egy olyan nagyhatalom előtt is tisztelgünk, amely nem azt példázza, hogy miként kell gyilkolni mások emlékezetét, hanem azt, hogy miként kell éltetni a saját emlékezetünket. 

Ha egy nép ezer esztendőn keresztül, hosszú ideig írásbeliség híján szájhagyomány útján, páratlan tehetségű énekmondó hősei által, nemzedékről nemzedékre képes megőrizni lélekemelő ősi eposzát, akkor az a nép – minden egyéb statisztikai adataitól függetlenül –nagyhatalomnak nevezhető: az emlékezet nagyhatalmának.
Ilyen nagyhatalom a kirgiz nép, kedves Barátaim, akiknek ilyen lélekemelő eposza a Manasz és ilyen páratlan versmondója Szajakbaj Karalejev, akinek ma szobrot avatunk itt Lakiteleken, a Hungarikum Ligetben, az Ősök Sírja mellett. 

A magyarok és kirgizek számára az ősök kultuszának nagyon mély közös gyökerei vannak, hiszen történelmi ismereteink szerint a magyarok a kereszténység felvétele előtt, illetve a kirgizek az iszlámra térésüket megelőzően ugyanazon közös közép-ázsiai ősvallást, a tengrizmust gyakorolták, amelynek az ősök tisztelete rendkívül erős mozzanata volt.

Mai együttlétünk tehát minden bizonnyal nem véletlen, kedves kirgiz Barátaink, mint ahogyan talán az sem véletlen, hogy az ősi hun-magyar mondakörben mitikus vezérállatnak tartott Csodaszarvas földjén avathatjuk Szajakbaj Karalajev szobrát, aki annak a bugu nemzetségnek a fiaként született, mely nemzetség önmagát a Bugu-ene, azaz a Szarvas-anya leszármazottjának tartja.
E mai szoboravatás tehát egyben tisztelgés egy távoli rokonunk előtt, akire mi is büszkék vagyunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A Szajakbaj Karalajev által életre keltett dalokban az ősi emberség énekel. Az, amely tudja, hogy feladata van a világon: tovább kell adnia az életet, amit ajándékba kaptunk. Az emberség, amely magától értetődő természetességgel éli meg az összetartozást, a mindennapi kemény munkát, az ünnepek örömét, a bölcsőtől a sírig tartó életút ívének minden boldogságát és keserűségét.

Nem csak a történelmet beszéli el, hanem azt is, ami fontos a történelemből. Megmutatja mi igaz és mi nem, mi jó és mi nem, mi szép és mi nem – megmutatja, hogy az életben merre vezetnek utak és merre nem, mi értékes és mi nem, mi fontos és mi nem. Hírt ad az erényekről: becsületről és bátorságról, hűségről és kitartásról, testi és lelki erőről, tudásról és bölcsességről. Beszél az igaz szerelemről, a szülői és a gyermeki szeretetről, a barátság mindent legyőző erejéről, a család és a nemzetség megtartó erejéről. Egyszóval élni tanít.
Minden népnek meg kell tanulnia megmaradni a nagyhatalmak erőtereiben élve is. Meg kell őriznie és erősítenie kell azokat a kapcsokat, amelyek összetartják. A kirgizek szájról szájra, apáról fiúra adták tovább azokat a történeteket, amelyek megvédték őket a széthullástól, s amelyekből egy hatalmas eposz nőtt ki.

A kirgizek így váltak az emlékezet nagyhatalmává. Egy olyan hatalommá, amelynek ereje nem a hadosztályok és a nemzeti össztermék számaiban, hanem a szellemi teljesítményben rejlik. 

Ez a nagyhatalom mindenkit, aki találkozik vele, arra késztet, hogy tisztelettel kalapot emeljen előtte, és magába fogadja az emlékezet szenvedélyét. Erre a szenvedélyre mindannyiunknak nagy szükségünk van és lesz, különösen a világ nyugati felén, ahol napjainkban az emlékezetgyilkolásnak már nevet is adtak: cancel culture azaz „eltörlés kultúra”. Ez a szellemi merénylet szét akarja bontani a közösségeket magányos és ezért könnyebben uralható egyedekre. A régi történeteket előbb meghamisítja, aztán elhallgatja, majd a tudatipar kifinomult, ugyanakkor brutálisan hatékony eszközeivel újakat ír az agyunkba. A legerősebb támadó szellemi fegyver a hagyományok elpusztítása, a kultúra értékeinek lerombolása és relativizálása, – vagy, ahogy mostanában mondják – új kontextusba helyezése. 

A legerősebb szellemi önvédelmi fegyver pedig az emlékezet. Az emlékezet, ami közös értékeket és ezáltal közösségeket teremt, egymás mellé ülteti az embereket, összekapcsolja a nemzedékeket, szép, értékes és jó dolgokat tanít az élet értelméről. A Manasz útja bizonyítja, hogy megőrizhetjük az emlékezetet, ha megtartjuk a közösséget, és megőrizhetjük a közösséget, ha nem engedjük el az emlékezetet.

Kedves Barátaink!
Nevezetes helyen vagyunk itt, Lakiteleken, jelenkori szabadságunk egyik forrásvidékén. A magyar szellemi honvédelem egyik nagy szervezője, Lezsák Sándor alelnök úr és társai 1979-ben, a diktatúra idején itt szervezték meg a szabadság iránt vágyakozó fiatal magyar írók tanácskozását, 1987-ben pedig itt gyülekezett és innen indult útjára az a szellemi és politikai erő, amely 1990-ben megnyerte az első szabad választásokat a demokratikus Magyarországon. 

Napjainkra ismét jelentős szellemi erőtér jött itt létre Lakiteleken, ahol találkoznak a keletről nyugatra, és az északról délre vezető utak. Olyan utak, melyeken a kultúra és a szellem áramlik, s ezt az áramlást a jóakarat és a nyitottság mozgatja. Köszönjük Lezsák Sándor alelnök úrnak, hogy ilyen szép számban ma is összegyűjtött bennünket!

Szajakbaj Karalajev szobra pedig hirdesse mindenkinek Magyarországon, hogy a távoli Keleten él egy rokonunk, a kirgiz nemzet, amely megmaradt, mert megőrizte az emlékezetét, megőrizte nemzeti eposzát, a Manasz-t, amely a következő ezer évben is megőrzi a kirgiz nemzetet.

Kedves Vendégeink!
Érezzék otthon magukat nálunk, s amikor hazatérnek, vigyék hírét, hogy napnyugaton, ahol a puszták véget érnek, olyan rokonaikra, a magyarokra találtak, akik – Önökhöz hasonlóan – soha nem adják fel emlékezetüket. 
 

Sajtóiroda

29 août 2023