A Magyar-Német Ifjúsági Parlament plenáris ülésének megnyitó beszéde

Országház - Felsőházi ülésterem

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Fiatalok!

Isten hozta a Magyar-Német Ifjúsági Parlament minden résztvevőjét az Országházban!

Öröm a jövővel találkozni ebben a történelmi épületben, hiszen – kedves Fiatalok – Önök és kortársaik jelentik a szó legszorosabb értelmében a magyar, a német és az európai jövőt. Ugyanis ahogyan Önök gondolkodnak ma, szükségszerűen olyanná válik a holnap és a holnapután.

Különös öröm német fiatalokat üdvözölni az Országházban, nem csak az ezer éves közös európai múltunk okán, nem csak a közös európai jövőnk okán, hanem azért is, mert talán nincs még egy olyan európai ország, ahol az elmúlt tíz-tizenöt esztendőben a fiatalok annyi rosszat olvashattak, hallhattak volna a médiában Magyarországról és a magyar politikáról, mint éppen Németországban.

Ennek ellenére, egy nemrégiben Magyarországon és Németországban is ezer ember telefonos megkérdezésével készült közvélemény-kutatás szerint mindkét országban a megkérdezettek több mint 80 százaléka elfogadná a másik nemzet képviselőjét szomszédjának, munkatársának, barátjának, néhány százalékkal kevesebben pedig akár rokonuknak vagy főnöküknek is.

Mindez rendkívül jó hír, kedves Barátaim, mert azt bizonyítja, hogy a személyes tapasztalati tudás mai világunkban is közelebb visz a valósághoz, mint minden egyéb információ, különös tekintettel a sokféle érdekek és az algoritmusok által manipulált médiaközlésekre!

Jó dolog tehát, ha német fiatalok közvetlen és személyes tapasztalatokat szerezhetnek Magyarországról. Ezért engedjék meg, hogy külön is megköszönjem a Magyar-Német Ifjúsági Parlament ötletgazdájának, Bátor Rékának a remek kezdeményezést, valamint megköszönjem mindazoknak, akik felkarolták ezt, és segítettek a megvalósításában, azaz köszönet érte Knáb Erzsébet asszonynak, Knut Abraham, Ritter Imre és Hiller István képviselő uraknak, valamint természetesen Julia Gross nagykövet asszonynak, Györkös Péter nagykövet úrnak és munkatársaiknak és mindenkinek, aki hozzájárult ennek az ötletnek a megvalósításához.

Kedves Fiatal Barátaim, miért olyan fontos az ember tapasztalati tudása? Azért, mert azon alapul, amin nyugati kultúránk és civilizációnk egésze is nyugszik: a józan észen! A józan ész fogalmát németül talán a Gesunder Menschenverstand szó jelöli a legpontosabban, angolul pedig a common sense.

Nyugati kultúránkban a józan ész általi megismerés fontosságának felismerése Arisztotelészig nyúlik vissza, aki szerint az emberi értelem elsődlegesen nem a mások által közvetített szakértői tudásra épül, hanem a dolgok megértésének minden emberben meglévő természetes, ösztönös képességére. Szívesen elmélkednék Önöknek másfél órán keresztül a józan ész ismeretelméleti fejlődéséről és civilizációs hatásáról a nyugati világban, de – különös tekintettel felkészültségem teljes hiányára, amit politikushoz nem méltó módon most bevallottam – megkímélném Önöket ezen intellektuális kalandtól, és pusztán egyetlen praktikus szempontot ajánlanék figyelmükbe.

A politikában és a tágabb közéletben tapasztalható jelenlegi hangzavarban és zűrzavarban ma sincs biztosabb szellemi iránytű, mint a józan ész, kedves Fiatal Barátaim!

A nyugati politikában egyre inkább értelmüket veszítik a politikai ideológiákra vonatkozó olyan meghatározó, XIX. és XX. századi jelzők, mint jobboldali, baloldali vagy liberális; használhatatlanná válnak a politikai álláspontok beazonosítására szolgáló jobbközép, balközép, mérsékelt vagy radikális szavaink, és napjainkban gyakorlatilag két nagy értékrend, két nagy ideológia ütközik egymással: a normalitásé és az abnormalitásé.

Ionesco, az abszurd dráma egyik európai megalapítója már az 1960-as évek végén úgy vélte, hogy nem fog többé létezni az abnormalitás, mert az abnormális megszokottá válik, így hát minden megoldódik.

Nos, nem irodalmár vagyok, hanem politikus, ezért az irodalomról nem nyilatkoznék, de felelősséggel annyit tudok mondani Önöknek, hogy a világpolitikában – és különösképpen az európai politikában – mára ezen jóslat egészen biztosan beteljesedett, vagyis az európai politikában az abnormalitás egyre inkább teret követel magának, és egyre inkább megszokottá, egyre inkább dominánssá akar válni, immár elvitatva a normalitás létezéshez való jogát is.

Hogy Európában éppen ki képviseli a politikai normalitást, ki pedig az abnormalitást, azt sosem a politikusok önmeghatározásai, hanem mindig csak a saját józan eszük alapján döntsék el, kedves Fiatal Barátaink!

Noha a nyugati világban egyre kíméletlenebb tudatipari támadás folyik a common sense, a józan ész túszul ejtése és átértelmezése céljából, ne hagyják magukat elbizonytalanítani, kedves Fiatalok, Önök még rendelkeznek a döntéshozatalhoz szükséges szabadsággal! Ha azt akarják, hogy gyermekeik és unokáik is szabadok maradhassanak, akkor éljenek vele.

Politikai kérdésekben ezért ne nekem, ne bármely más magyar, német vagy európai politikustársamnak higgyenek, hanem hallgassanak meg mindenkit. Mindenekelőtt pedig a saját józan eszükre hagyatkozzanak, az alapján vessék össze a politikusok szavait a tetteikkel és a valósággal, az alapján döntsenek arról, hogy a parlamentáris demokrácia keretei között kire adják a szavazataikat.

Nekünk, magyaroknak van egy mondásunk, mely szerint jobb egy átgondolt kérdés, mint tíz átgondolatlan válasz.

Ezért engedjék meg, hogy ma ne válaszokat ajánljak Önöknek, hanem csak néhány kérdést vessek fel a jelenlegi európai politikát meghatározó olyan égető ügyekben mint a háború, az illegális migráció, a klímavédelem, a genderelmélet vagy a demokrácia értelmezésének kérdései.

Az előttünk álló időkben Európának vajon katonai ütköző zónának, vagy gazdasági összekötő kapocsnak kellene lennie Nyugat és Kelet vezető hatalmai, vagyis az Egyesült Államok illetve Oroszország és Kína között?

Egy hatezer atomtöltettel rendelkező katonai hatalmat, Oroszországot valóban le lehet-e győzni konvencionális hadviseléssel a harctereken, vagy inkább a tárgyalóasztalnál kell megállapodni vele?

Az Önök generációjának jövőbeni békéjét és jólétét a háborús készülődés és a gazdasági elzárkózás, egy új „vasfüggöny” leeresztése, vagy egy, a kölcsönös előnyökön nyugvó gazdasági együttműködést lehetővé tevő új kollektív biztonsági rendszer szolgálná inkább?

A szuverenitás minden európai országot megillet, vagy csak egyes országokat? Ha az Oroszország katonai támadása miatt sérülő ukrán szuverenitás fontos az Európai Unió számára, akkor az Északi Áramlat gázvezeték felrobbantása miatt sérülő német szuverenitás vagy a Barátság kőolajvezeték szabotálása miatt sérülő magyar szuverenitás miért nem?

Ha a nemzetközi jog pontos különbséget tesz a menekült, a legális gazdasági bevándorló és az illegális migráns fogalma és jogállása között, akkor indokolt-e, hogy az Európai Unió mellőzze ezen különbségeket, és menekültnek nyilvánítva, válogatás nélkül mindenkit befogadjon? Van Európának gazdasági ereje ahhoz, hogy a nagyvilágból mindenkit befogadjon, aki a határaira érkezik? Van valódi akarata és elég ereje, hogy a befogadottaktól megkövetelje a civilizációs alkalmazkodást? Vajon nekünk, európai embereknek szabad-e büszkének lennünk az athéni bölcselet, a római jog és a keresztény etika jegyében egyetemessé vált, sajátos színeiket mégis őrző nemzeti kultúráinkra, vagy fel kellene adnunk őket, mint értéktelen rekvizítumokat?

A növekvő klímavédelmi ambíciók és a növekvő energiaéhség korában célszerű bezárni a legstabilabb áramot termelő és a legkevésbé környezetterhelően működő atomerőműveket? Célszerű bezárni és lebontani a német adófizetők pénzéből épített atomerőműveket, és utána a német adófizetők pénzéből francia atomerőművekben termelt áramot vásárolni?

Ha a genderelmélet képviselői azt kérik tőlünk, hogy az önmeghatározás jogának elve alapján adottságként fogadjuk el, és tartsuk tiszteletben, hogy a férfi és női nemeken és identitásokon kívül léteznek úgynevezett nem bináris nemek és identitások, akkor mi kérhetjük-e a genderelmélet képviselőitől, hogy ők szintén fogadják el adottságként a férfi és női nemet és identitásokat, ne minősítsék őket pusztán tanulás útján elsajátítható társadalmi szerepeknek, és ne menjenek be az óvodákba azért, hogy a szüleik hozzájárulása nélkül rábeszéljék az unokáinkat, a gyermekeink fiait és lányait, hogy ők valójában fiútestbe született lányok és fordítva?

1945-ben Magyarországon demokratikusnak tekinthető választásokat tartottak, melyeken – a németországi pártok közül talán az akkori
CDU-hoz hasonlítható – Kisgazdapárt győzött
57 százalékos szavazataránnyal. A mindössze
17 százalékot elért kommunista párt „Nincs demokrácia a demokrácia ellenségeinek!” jelszó jegyében, az általa irányított rendőrség és a szovjet megszállók segítségével nyomban meg is kezdte a demokratikus többség képviseletének felszámolását, ami 1948-ra már el is vezetett a kommunista egypártrendszer kiépítéséhez. A patrióták tömörülésének negligálása az Európai Parlamentben, vagy egy immár a német választók mintegy 30 százalékának támogatására aspiráló párt betiltására irányuló szándék vajon erősíti vagy gyengíti a demokráciát?

Többek között ezek azok a kérdések, amelyekre adott válaszok fogják meghatározni a magyar, a német és az európai jövőt.

Ha azt akarják, hogy a szabadság és a demokrácia, amelybe Önök beleszülettek, az Önök utódai számára ne emlékké váljon, hanem érvényesíthető jog maradjon, akkor a józan eszükre támaszkodva meg kell találniuk a jó válaszokat. Ha elfogadnak tőlem egy tanácsot, ezeket a válaszokat ne a virtuális világban keressék, hanem a hús-vér közösségekben!

Az idő pedig valamennyiünket – minden szabadságszerető fiatalt és régebb óta fiatalt – sürget a válaszadásban, és az azon alapuló cselekvésben.

Éppen egy hete, azaz november 14-én közzétett németországi közvéleménykutatás szerint a lakosság több mint fele már nem biztos abban, hogy a demokrácia működőképes megoldás a jövő kihívásaira. Míg 2023-ban a németek többsége bízott abban, hogy a demokratikus rendszerek hatékonyabban képesek kezelni a katonai, gazdasági vagy éppen járványügyi válsághelyzeteket, ma már csak 44 százaléka gondolja ugyanezt, és megkérdezettek immár
31 százaléka szerint az autoriter rendszerek hatékonyabbak.

A XX. században Magyarország és Németország is élt nem demokratikus politikai rendszerekben. Az egyik rendszer a nemzeti szocializmus, a másik pedig a nemzetközi szocializmus, vagyis a kommunizmus diktatúrája volt. Egyiket sem kellene megismételni, sőt egy harmadikat sem kellene kitalálni helyettük! Mégis elgondolkodtató, hogy míg a nácizmus és fasizmus bűneit relativizáló gondolatok és mozgalmak ma – nagyon helyesen! – szalonképtelenek, addig a mai európai politikában minden különösebb kockázat nélkül vallhatja magát valaki kommunistának. Úgy tűnik – ahogy mondani szokták –, a politikában csak a jobboldalnak van széle, a baloldalnak nincs!

A második világháború után a működő demokrácia valósága emelte magasba Németország nyugati felét, és a demokrácia eszménye tartotta a lelket Németország keleti felében és Magyarországon is.

Tragikus lenne, ha a XXI. században Európát – benne Németországot és Magyarországot – bármilyen erő képes lenne letéríteni a demokrácia és a józan ész útjáról.

Önökön és európai kortársaikon múlik, hogy a jövőben meg tudják-e védeni mindazt, amiben a szüleik és nagyszüleik hittek, és amiért megdolgoztak, megszenvedtek.

Az Önök előtt álló feladatok elvégzéséhez eredményes felkészülést, bölcsességet és kitartást, és sok szövetséges európai kortársat, a mai napra pedig hasznos eszmecserét és kellemes együttlétet kívánok mindannyiuknak!