PMA díjátadó - Barsi Balázs Atya laudációja

Budavári Lovarda

Dícsértessék a Jézus Krisztus! Áldás, békesség! Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégek!  Mélyen tisztelt Barsi Balázs Atya!  

Ezen a nagyszerű estén egy közkeletű tévedés cáfolatával kell kezdenem a Kuratórium által rám bízott laudálást. Bár egy ókori bölcs – bizonyos Cicero, aki politikus is volt – úgy tartotta, hogy „a hála nem csupán az egyik erény, hanem minden erények anyja”, vannak, akik szerint a hála nem politikai kategória.

Ez azonban bizonyosan nem igaz a keresztény, nemzeti és polgári értékközösségünk számára. A mi világunkban ugyanis a hála politikai kategória is. Nem abban az értelemben, hogy közösségünk tagjai hálásak kellene legyenek az őket képviselő politikusoknak, hanem fordítva: a politikusoknak kell hálásaknak lenniük – a maguk és az általuk képviseltek nevében is – azoknak, akik végső soron a legfontosabbat teszik hozzá egy közösség erőfeszítéseihez: munkájukkal és példájukkal éltetik annak tagjaiban az Istenre tekintő élet eszményét.

Mai díjazottunk erre tette fel az életét, ezért a Polgári Magyarországért Alapítvány ma átnyújtandó díjával politikai közösségünk háláját fejezzük ki Barsi Balázs ferences szerzetes atya felé.

A hálánk olyan mélyről fakad, mint amilyen mély gyökerei vannak a kárpát-medencei magyar életben az Isten-eszmének. A keresztény államunkat megalapító Szent István királyunk óta ugyanis a magyar megmaradás legfőbb törvénye az, hogy Isten nélkül nincs hazánk, a magunk által szabadon birtokolt ország nélkül pedig valójában otthontalanok a családjaink, tehát számunkra az Isten, haza, család nem politikai jelszó, hanem e fogalomhármas elválaszthatatlan összetartozása több mint ezer esztendő által hitelesített létigazság.

A Történelem Ura Barsi Balázs atyát olyan időkbe rendelte szolgálni embertársait, amikor a metafizikai Gonosz – népi nevén a Sátán – az álmodernitás különféle dogmáival – amelyek neve mindig „izmusban” végződik – megpróbálta kilopni az emberek szívéből az Isten iránti vágyat és bizalmat. Ennek a tolvajlásnak koronként változó és sokfajta módszertana volt, de mindig azonos maradt a célja.

A huszadik század háborúi nyomán Európa keleti felét karmaiba ragadó korszellem, a materializmus tagadta Isten létezését, a huszonegyedik században az egész nyugati világunkat eluraló elfajzott liberalizmus pedig relativizálja az isteni tanításból következő keresztény értékeket és normákat, melyek összetartják társadalmainkat – tehát végső soron szintén tagadja Isten létét. Mindennek tragikus történelmi következménye lett, mint ahogyan erre már idejekorán, 1937-ben, a Divini Redemptoris című enciklikájában IX. Piusz pápa figyelmeztette a nagyvilágot. Szavai szerint „ha az emberek szívéből az isteneszmét tudatosan kilopják, akkor azoknak a szenvedélyei féktelenül kirobbannak a legsötétebb barbárságokban”.

A nácizmus és a kommunizmus ilyen barbárság volt a múltban. Csak remélni tudjuk – és erőnkhöz mérten tennünk is kell ellene –, hogy e kétféle barbárság valamilyen technológiai keveréke holnap ne törjön ismét ránk, gyermekeinkre és unokáinkra. „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz” – figyelmeztetett Robert Schuman.  Kereszténység nélkül nincs demokrácia, nincs jogállam és nincs emberi méltóság. A kereszténység mint kulturális kód jó, ha egy nemzedékkel éli túl a hit elvesztését. Mindez pedig a demokrácia és vele Európa széthullását és pusztulását is jelentené. Az Isten és ember kapcsolata elleni merényleteknek a mai napig ható talán egyik legsúlyosabb kártétele, hogy sokakat egy olyan álmodernitás csapdájába sodort, amelyben az ember nem szeret, nem remél és nem hisz, hanem kínzó magányában pótszerekhez, pótcselekvésekbe és illúziókba menekül.

Barsi Balázs atya talán legnagyobb érdeme – a legjobb keresztény hitszónok és hittudós elődeihez és kortársaihoz hasonlóan – az, hogy életmunkájával és életpéldájával segített, és segít bennünket annak felismerésében, hogy a földi életünkben nem menekülőknek kell lennünk, hanem menedéknek. Saját életünk révén legyünk mi magunk a szeretetnek, a reménynek és a hitnek a menedéke.

Tisztelt Barátaink!
A laudáció műfaji szabályai megkövetelik, hogy ne pusztán a teljesítményt ismerjük el, hanem ismerjük meg az oda vezető utat is. 
Barsi Balázs atya útját az alázat és a szerénység szegélyezte. A győri bencés gimnázium egykori diákja tizennyolc évesen lépett be Szent Ferenc rendjébe, hogy négy évvel később, ünnepélyes örökfogadalmat tegyen. Pappá 25 esztendősen szülőfalujában, Sióagárdon szentelték, majd megkezdte tanítói munkáját. Mint minden elkötelezett egyházfi, tanulmányait sosem hagyta abba, ifjan hallgatója volt az Eötvös Lóránd Tudományegyetemnek, tanult Strasbourgban, ahol francia nyelven doktorált, majd megannyi helyen tanított és tanít, hirdet igét ma is. 1986-ban a ballagó osztályok számára írt elmélkedésében a legfontosabb tanári teendőt röviden így foglalta össze: „Krisztust nyújtottuk. Gyarlón, de szeretettel.” Ezen szavaira tanítványai még mindig emlékeznek. Az 1990-es rendszerváltoztatás után egy évvel megkezdte, és máig tartja adventi és nagyböjti konferenciabeszéd-sorozatát a pesti Ferenciek terén lévő templomban. 1992-ben Szécsénybe költözött, ahol házfőnöki feladatokat vállalt magára. Később óraadó tanára lett a Zeneakadémiának. Sümegen lelkigyakorlatos központot létesített 1997-ben. A kétezres évek közepén újabb vezetői feladatokat vett vállaira, 2006-ban pedig az angol katolikus teológus és bíboros, az azóta – 2019-ben – szentté avatott John Henry Newman-nek építette és szentelte föl első hazai templomát Sümegcsehi szőlőhegyén. Barsi Balázs atya 2021-ig a sümegi Sarlós Boldogasszony ferences kegytemplom igazgatója, a Newman-templom gondozója volt, miközben lelkigyakorlat-vezető munkát végzett. Azóta a Szécsényi Ferences Templom és Rendház lakója. Díjainak teljes felsorolásától most eltekintenék, hiszen a sor hosszú. Mégis megemlítendő, hogy Balázs atya több település díszpolgára, a Magyar Érdemrend középkeresztjének, valamint a Széchenyi- és a Magyar Örökség díjaknak birtokosa. A múlt év tavaszán Stephanus-díjban részesült. Megjelent könyveinek száma meghaladja a nyolcvanat, fordításaié pedig a tucatot. Novicíus-mesterként egy emberöltőnyi nemzedék ferences szerzetest vezetett be a rendbe. Napjainkban szavára az interneten is több tízezren figyelnek.

Barsi Balázs atya szellemi-lelki erejének evilági forrásvidéke nagy elődeinek hagyatékában keresendő. Ha csak a régmúlt nagy ferenceseit nézzük, ott áll mögötte Kapisztrán Szent János, Temesvári Pelbárt, Laskai Osvát, Tomori Pál. A magyar katolikus óriások közül pedig Káldi György jezsuita szerzetes, Pázmány Péter esztergomi érsek és a 20. század antikommunista hőse, Mindszenty József bíboros, hercegprímás. Ilyen erős szellemi kötelékek tartják egyben évszázadok közös hagyatékát.

Mai nyugati világunkban, amikor zsoldos lélekkufárok és tudatmérgezők temetni akarják a normalitást, és a „posztkereszténység”, a „posztigazság”, a „posztnemzet” és a „transzhumanizmus” korszakának nyitányát hirdetik, amikor az uzsorásoknak már nem elég a kamat, hanem már a lelkünk kell; amikor a háború és a halál nagyobb üzletté válik mint a béke és az élet; amikor a józan ész és az erény egyaránt védekezésre kényszerül; amikor a korszellem azt harsogja, hogy már lehetetlen megmaradni Krisztus követésében – nos, ilyen időkben sokakban felmerül a kérdés, lesz-e elegendő erő ellenállni és megmaradni? Barsi Balázst hallgatva vagy olvasva azonban választ kaphatunk a kételyeinkre. Balázs atya a hittel együttjáró élet igazságait adja át minden nyitott keresőnek, az egyház keretein túl is visszhangzó módon. 

Kedves Balázs Atya!
Kérjük tisztelettel, hogy a jövőben is segítsen mindannyiunkat abban, hogy Szent Ferenc szavai szerint mindig felismerjük és cselekedjük azt, ami szükséges, utána mindig azt, ami lehetséges, mindezt azért, hogy ezáltal képesek legyünk elérni a lehetetlent. 

Adjon ehhez Önnek a Jóisten még sok erőt és jó egészséget! 

Békés adventi várakozást és áldott Karácsonyt kívánok mindannyiuknak!
 

Sajtóiroda