A visegrádi országok parlamenti elnökeinek konferenciája II. napirend: Demográfiai kihívások a visegrádi országokban

Országház, Felsőházi ülésterem

Tisztelt Elnöktársaim! Kedves Kollégák!

A visegrádi országok demográfiai ügyei kapcsán a német Arthur Schopenhauer filozófus jut eszembe. Nem elsősorban azért, mert a mai Gdanskban született, hanem azon mondása miatt, mely szerint az egészség nem minden, de egészség nélkül minden semmi.

Hasonlóan vagyunk a demográfiával is: az ugyan nem minden, de népeink biológiai önfenntartó képessége nélkül minden semmivé válhat, minden értelmét veszítheti, amiben politikusokként hiszünk, és amiért dolgozunk.

A népeink önfenntartó képességének a forrása az életösztön, és erre egyikünknek sem lehet panasza. A történelmük során a lengyeleknek, cseheknek, szlovákoknak és magyaroknak sokszor az életösztönük volt az egyetlen, de mindig a legerősebb önvédelmi fegyverük. A bizonyítéka mindennek az, hogy nemzetekként ma is létezünk. Mindannyian tudnánk sorolni olyan példákat a történelmünkből, amikor népünk csak a keresztény fogalmaink szerinti csodának köszönhetően maradt fenn. Ez a csoda biológiai értelemben azonban az életösztön, a demográfiai önnfenntartási, növekedési vagy éppen helyreállítási képesség.

Életösztön ügyében ma is jobban állunk, mint az Európai Unió átlaga, de nem annyira jól, amennyire kellene. A 2023-as, napjainkban legfrissebnek számító összesített statisztikai adatok szerint a Visegrádi Csoport országainak termékenységi rátájának átlaga (1,45) magasabb, mint az Európai Unió átlaga (1,38), de elmarad a 2,1-es önfenntartási küszöbtől.

Az emberek szabad akaratát tiszteletben tartó politika számára a demográfia az egyik legnehezebb kihívás.

A demográfiai kérdés lényege ugyanis – természetesen – a gyermekvállalás, amely egy olyan személyes és szabad döntésen alapul, amelynek meghozatalát ugyan a politika költségvetési eszközökkel ösztönözheti, de ezen döntést alapvetően olyan kulturális-mentális tényezők alakítják, amelyekre a politikának nincs közvetlen ráhatása. Pontosabban fogalmazva: a politikának minderre közvetlen pozitív ráhatása valóban nincsen, de ez nem jelenti azt, hogy már rövid távon és akár súlyosan ártani ne tudna. A legszemléletesebb példa erre talán éppen a magyar szocialista-liberális kormány 1995-ben bevezetett drasztikus megszorító gazdasági csomagja, amely érintette a családi támogatásokat is. Mindez az akkori GDP-hez képest 0,35%-os költségvetési megtakarítást jelentett, azaz csak szimbolikus jelentőségű volt. Mégis, önmagában a kormány azon politikai üzenete, amely szerint a gazdasági érdekek előbbre valók, mint a gyermekes családok támogatása, olyan hatást keltett a fiatal házasokban, hogy az egyébként is lefelé tartó születésszám drámai mértékben tovább zuhant. 1995-ben egy nőre statisztikailag még 1,55 gyermek születése jutott, míg 1998-ban – a szocialista-liberális kormány ciklusának végére – már csak 1,33, ami a mai helyzetre nézve azt jelenti, hogy – csak e miatt a lelkiismeretlen és ostoba politikai döntés miatt – kb. 50 ezer szülőképes korú nő és az Ő gyermekeik hiányoznak Magyarországon.

A keresztény kultúrában az ember legfőbb szerepe az értékteremtés, ebben a kultúrában a gyermek születése hosszabb távon mindig hozzáad, a család, ezen keresztül a közösség, a nemzet termelő erejét növeli. A gyermeket ezért szükségesnek és hasznosnak tekintik. Andorka Rudolf, néhai kedves professzorunk, a magyar szociológia nagyjainak egyike a gyermeket „közjószágként” emelte be a közgazdasági gondolkodásba.

A posztkereszténynek nevezett kultúrában az ember szerepe az értékfogyasztás, és ebben a kultúrában a gyermek születése rövid távon mindig elvesz, csökkenti a család fogyasztási erejét. Ebben a kultúrában a gyermek szükségtelen és haszontalan. Egyes elvadult, úgymond zöld politikai szereplők szerint – ökológiai lábnyoma miatt – egyenesen kártékony.

Ez a mentális háttere annak, hogy a történelmileg keresztény kulturális gyökérzetű nyugati világban – benne Európában, és azon belül a Visegrádi Csoport országaiban – a posztkeresztény kultúra egyre erőteljesebb érvényesülésével arányosan csökken a gyermekvállalási hajlandóság, és romlanak a demográfiai mutatók.

A politikának a gyermekvállalást ösztönző eszköztára azonban gyakorlatilag kimerül a különféle költségvetési támogatásokban, ugyanis a társadalomban van egy mentális, gondolkodásbeli határ, amelyen túl a politika önmagában már eszköztelen és tehetetlen, bármennyi felhasználható pénze is volna a cél elérésére. Ezen a határon túl már a korszellem határozza meg az emberek olyan döntéseit, mint amilyen a gyermekvállalás. Napjainkban pedig a liberális ideológia igyekszik kiszorítani a keresztény kultúrát a korszellem tartalmának meghatározásából.

Onnan tudom, hogy létezik egy ilyen határ – tisztelt Kollégák –, mert az elmúlt években a jelenlegi magyar kormány megközelítette, talán el is érte ezt a határt. A politika azonban nem teljesen eszköztelen, és nem is felelősség nélküli a korszellem alakításában. Hiszen az oktatáspolitikával, a kultúrpolitikával és a mintaadó kommunikációval – általában véve: a társadalompolitikai célkitűzéseiben és intézkedéseiben rejlő üzeneteivel – igenis befolyásolja a gyermekvállalás mentális környezetét. Nem mindegy, hogy a migránsok befogadásáról vagy a fiatalok családalapításának elősegítéséről beszélünk-e többet. Nem mindegy, hogy relativizáljuk-e a család fogalmát, hogy az anyaságról mint a nőiség magasztos kiteljesedéséről beszélünk-e, vagy mint a menstruációra képes személyek szabadságának kiteljesítését akadályozó korlátról, amelynek ledöntéséhez az abortusz teljes liberalizációja és emberi alapjoggá tétele a végső eszköz. Tisztelt Kollégák, vegyük észre, ma Brüsszel az aberrációt, a halál kultúráját támogatja és finanszírozza!

A magyar kormány az elmúlt tíz esztendőben nem csak költségvetési erejét meghaladóan – ma már több mint harminc féle módon, a GDP kb. 5%-át kitevő ráfordítással – támogatta, illetve támogatja a gyermekvállalást és a családokat Magyarországon, hanem az Alaptörvényben deklarálta a család intézményének és a hagyományos házasságnak a védelmét, illetve célul tűzte ki, hogy egy élethosszig tartó perspektívában anyagilag is jobban járjanak azok, akik családot alapítanak, mint azok, akik nem vállalnak gyermeket.

A kormányzati intézkedéseknek – korlátozott hatókörük ellenére is – megvolt az eredménye, tehát nem igaz azon sokszor hangoztatott liberális álláspont, mely szerint a politika nem képes, és nem is illetékes ösztönözni a gyermekvállalást, ezért a politikának csak annyi feladata demográfiai ügyekben, hogy – megnyitva az ország kapuit – a migránsok befogadását szorgalmazza és menedzselje, pótolva ezzel a gazdaság számára szükséges, apadóban lévő munkaerőt.

Mindez természetesen nem igaz, tisztelt Kollégák.

Az Európai Unió egészében 2023-ban 15 százalékkal, azaz 600 ezerrel kevesebb gyermek született, mint 10 évvel korábban. Magyarországon viszont a gyermekvállalási kedv 2024-ben több mint 11 százalékkal volt magasabb 2010-hez képest. A mi számításaink szerint, ha nincs a jelenlegi magyar kormány családbarát politikája, Magyarországon kétszázezer gyermekkel kevesebb született volna az elmúlt évtizedben.

Magyarországon a gyermekvállalást ösztönző és családokat támogató rendszer komplex, nemcsak eszközeiben sokrétű, hanem egy általános, más területekre is kiterjedő társadalompolitika vezérfonala. Szívesen megosztjuk minden visegrádi csoportbeli társunk szakpolitikusaival a tapasztalatainkat az elért eredmények és a megtapasztalt korlátok vonatkozásában is, és hasonlóan szívesen és érdeklődéssel fogadjuk az Önök tapasztalatainak megosztását is.

Bízva abban, hogy a lengyelek, csehek, szlovákok és magyarok életösztöne mindig erősebb lesz, mint azon erők és körülmények, amelyek el akarják ezt fojtani.

Hasznos eszmecserét kívánok mindannyiunknak!

Sajtóiroda