Laudáció néhai Pásztor István Esterházy díjjal való posztumusz kitüntetéséhez

Országház, Felsőházi ülésterem

Tisztelt Emlékező és Ünneplő Közösség!

„Körülöttünk és körünkben reng a világ. A halál kaszál, városok dőlnek romokba, pótolhatatlan értékek pusztulnak el, a jövőbe vetett hit és remény a legparányibbra zsugorodik össze. (…) Golgotára cipeljük saját keresztfánkat. (…) Riadt szemmel tekintünk a ködbe, mely mögött vesztünket sejtjük (…) Mi rázhat fel a kislelkűségünkből?” – ezeket a sorokat nem a múlt héten vetették papírra valahol Ukrajnában vagy a Közel-Keleten, hanem nyolcvan esztendővel ezelőtt, 1944 húsvétjának küszöbén Esterházy János vázolta ezen szavakkal Európa helyzetét.
A megfogalmazott kérdésre választ is adott örökérvényűen, eképpen: „Az élet nem pusztán az egyén létére korlátozott valami, hanem az örökkévalóság megnyilatkozása. A Teremtő ránk bízta az életet, hogy benne alkotótársává legyünk. Alkotás pedig csak a jó eszményi irányában lehetséges. Ami a jóval, az eszményivel ellenkezik, az bűn és bukáshoz vezet.”

Ezen hitvallása és tanúságtétele emelte Esterházy Jánost állam nélküli államférfivá, ez mondatta ki vele, hogy a mi jelünk mindig a kereszt, és soha nem a horogkereszt vagy a sarló és kalapács; ez adott neki erőt ahhoz, hogy személyében legyőzetve is győztessé váljon abban a XX. században, amelyet a szeretett nemzete tragikusan elveszített.

Ez a hitvallás az, amely Esterházy Jánost napjainkban is példaképpé emeli mindazok számára, akik hisznek abban, hogy Európa csak addig és csak úgy él, ameddig és amennyire Krisztusban él, akik hisznek abban, és tesznek is érte, hogy a magyarság nyertese legyen a 
XXI. századnak.

A modern magyar történelemben két módon válhattak állam nélküli államférfivá az e sorsra jelöltek: ellenséges hatalom kényszerítette őket arra, hogy átlépjék a magyar államhatárokat és száműzöttekké váljanak, vagy az ellenséges túlerő kényszere alatt a magyar állam zsugorodó határai léptek át a fejük felett, kisebbségi létbe taszítva őket a szülőföldjükön.

Így és ezért vált állam nélküli államférfivá a XVIII. században II. Rákóczi Ferenc, a XIX. században Kossuth Lajos is ezért jutott hasonló sorsra, és így vált a XX. században a kisebbséginek nevezett magyar létben állam nélküli államférfivá Esterházy János gróf is.
Nomen est omen, nevükben a sorsuk, ezért minden bizonnyal nem véletlen, hogy 1991-ben éppen a Rákóczi Szövetség alapított Esterházy Jánosról elnevezett díjat, mint ahogy az sem véletlen, hanem méltó és igazságos, hogy a mai napon ebben a díjban – posztumusz – Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség immár néhai elnöke részesül.

Az ő személyében ma egy olyan kiemelkedő magyar vezető előtt tisztelgünk, akinek megadatott, hogy politikai tehetségét és erényeit ne eméssze fel az állam nélküliség, hanem azokat egyenesen két állam és két nemzet, Magyarország és Szerbia, a magyarok és a szerbek szolgálatába állíthassa.

Pásztor István elnök úr olyan politikus volt, aki tudta, hogy a politika nem pusztán a pillanat uralmának a művészete, mert ha csak az lenne, akkor megélhetési percemberek prédájává válna. 
Tudta, hogy a politika a távlatok egyeztetésének a művészete is, azaz a múltban gyökerező adottságok reális egyeztetése a jövőbeli lehetőségekkel. 

Tudta, hogy ezen adottságok és távlatok helyes felismerése illetve ösztönös megérzése és egyeztetése nélkül a politika nem a köz javát, nem a köz szolgálatát jelenti, hanem csak egyéni vagy kiscsoportos karrierista játék marad.
Pásztor István elnök úr minden erejével szolgálni akarta a délvidéki magyarságot, és nem játszadozott annak sorsával. Felismerte, és pontosan érezte közösségének múltban gyökerező létadottságait, ismerte a közössége előtt tornyosuló veszélyeket, de mindig szenvedélyesen bízott közössége jövőjében. 

Sem önmagát nem akarta soha becsapni, sem másokkal nem tette ezt, nem volt naiv, sem fatalista, hanem hívő realista volt.
Hogy mit jelent a mai politikában a hívő realizmus, tisztelt Hölgyeim és Uraim? Nos, Pásztor István elnök úr ezt kristálytisztán így fogalmazta meg 2020-ban a Miasszonyunk Iskolanővérek nagybecskereki kollégiumának átadásán: „Az emberi csoda a fel nem adott akarat, kitartás és reménykedés. Az isteni csoda pedig az, hogy meghallgatásra talál az emberi kitartás és reménykedés.” 

Ez volt Pásztor István elnök úr hívő realizmusa, nemcsak erkölcsi, hanem politikai hitvallása is, hiszen úgy vélte, az erkölcsöt és politikát egymástól szétválasztani nemcsak bűn, hanem már maga a büntetés is.

Önmaga számára ebből a hitvallásából merített erőt ahhoz, hogy az elmúlt évszázadban oly sokszor meggyötört, de a szülőföldön való megmaradás reményét soha fel nem adó délvidéki magyar közösségének biztonságérzetét, önbizalmát és jövőképét a maga politikai tevékenységének eszközeivel erősítse. 

Pásztor István elnök úr politikájával mindig alázattal, de soha nem megalázkodva tanúsított lojalitást Szerbia és hűséget Magyarország felé. A délvidéki magyarság világi elöljárójaként mindig tiszteletet adott másoknak, és tiszteletet vívott ki, nemcsak a maga, hanem közössége számára is.

A szerbiai politikai osztály legjobbjai, azaz leginkább felelősen gondolkodó tagjai lassan, de biztosan felismerték, megértették és értékelték Pásztor István politikai lojalitását, a hazai politika képviselői pedig mindig is tisztelték nemzeti hűségét. Ezért szükségszerű volt, hogy Pásztor István elnök úr és az általa vezetett Vajdasági Magyar Szövetség politikai kulcsszerepet töltsenek be a Magyarország és Szerbia közötti történelmi megbékélési folyamatban.

Pásztor elnök úr szavai szerint „mások megbecsülése mindig önmagunk megbecsülésével kezdődik, amint az emberi méltóságnak is ez a mércéje”, ezért ő soha nem mért kettős mércével. A szerb nemzetnek őszintén ugyanazt kívánta, mint a magyarnak: szabad, cselekvőképes és együttműködésre kész olyan méltányos nemzeti államot, amely a területén élő minden nemzeti közösségnek képes biztonságot, jólétet nyújtani, és a nemzeti identitáshoz, vagyis az anyanyelvhez, a nemzeti kultúrához és a szülőföld otthonosságához való jogot ténylegesen biztosítani. 

Akik személyesen ismerték, tudják, hogy a világjárvánnyal, háborúval és sokféle abnormalitással terhelt mai világunkban Pásztor István elnök úr mindig meg tudta őrizni belső derűjét, ami kisugárzott környezetére is. Nem a cinizmussá kérgesedett kiszolgáltatottságból és tehetetlenségből sarjadt kényszeresen ez a derű, nem is a felhőkergető illúziókból, hanem Elnök úr hívő realizmusából.
Tudta, ha a Jóisten elveszni rendel bennünket, keresztényeket, európaiakat, magyarokat, akkor bárhogyan is vitézkedünk, úgy is veszni fogunk. De mélyen hitt abban, hogy a Jóisten soha nem a vesztünkre tör, hanem mindig éltet bennünket, azért tehát bármennyit is aggodalmaskodunk, ha tesszük a jót és kerüljük a rosszat, ha erre tanítjuk fiainkat és lányainkat is, akkor megmaradásra és győzelemre vagyunk rendelve.

Pásztor István elnök úr fájóan korai távozásával elveszítettünk egy nagyszerű bajtársat, de személyiségének emléke és munkájának velünk maradó eredményei révén mindannyian kaptunk egy kiemelkedő emberi példát és egy magasra tett politikai mércét.

Tisztelt Pásztor Bálint Elnök Úr!

Édesapja iránti megbecsülésünk jeleként kérem, fogadja el a Rákóczi Szövetség Esterházy János posztumusz díját, és merítsen belőle Ön is erőt ahhoz, hogy közösségünk javára éltethesse néhai Pásztor István elnök úr eszmei és politikai hagyatékát.