A Matl Péter munkásságáról szóló könyv bemutatása

Budapest

Kedves Matl Péter! Kedves Barátaink! Tisztelt Hölgyek és Urak!

„Mindennek rendelt ideje van…” – tudjuk ezt a Prédikátor könyve harmadik fejezetéből, mely fejezetnek minden sora lelki gyógyírt jelenthet napjainkban a világ egyre mélyülő elbizonytalanodásától szorongatott azon európai emberek számára, akik még hisznek abban, hogy fejük fölött nemcsak a beboruló ég, hanem a Teremtő is ott van, aki mindenkor ura az emberi időnek és történelemnek.

A béke és a háború, az építés és a rombolás, a szólás és a hallgatás, az igazság és a hamisság forgatagában ilyen rendelt ideje van annak is, hogy a Matl Péter közel négy évtizedet felölelő művészi munkásságát bemutató könyv éppen napjainkban láthatott napvilágot. 

Modernnek mondott világunkban két nagy értelmezési módja van a művészetnek: vannak, akik számára az a művészet, ha alkotásaikkal az emberek számára láthatatlanná teszik a láthatót, és vannak, akik a művészetben annak lehetőségét látják, hogy a láthatatlant tegyék láthatóvá az embertársaik számára.
Matl Péter a művészek ezen utóbbi csoportjába tartozik, azon belül is magyar képzőművész, ami azt jelenti, hogy arra törekszik, hogy – kőbe, fába faragva, bronzba öntve vagy vászonra festve – az a bizonyos láthatatlan magyar látásmóddal váljon láthatóvá. 

Mondhatjuk úgy is, hogy magyar szívvel akarja láttatni a láthatatlant, mert tudja, hogy jól csak a szívével lát az ember.
Miként válik a láthatatlan láthatóvá Matl Péter munkásságában? Engedjék meg, hogy a könyvben is bemutatott három műalkotás kiemelésével válaszoljak a kérdésre.

Az első a vereckei honfoglalási emlékmű, amelyről nemzeti elfogultságunk mellőzésével is kijelenthetjük, hogy az alkotás több mint emlékmű, egyetemes művészi mércével mérve is remekmű. A magyarság összetartozásának eszméjét az egymásra épülő hét oltárkő olyan elemi esztétikai erővel teszi láthatóvá és harmonikus látvánnyá, mely erő a képzőművészetben valóban csak a remekművekre jellemző. Ha Péter barátunk csak ezzel az egyetlen művével ajándékozott volna meg bennünket, akkor is beírta volna magát a magyar művészetbe és a magyar emberek szívébe. 

A másik kedvenc művem fotója a könyv 110-dik oldalán található: három, egymásnak háttal álló, fából faragott ember, rozsdás vaslánccal gúzsba kötve. A beregszászi kültéri mű 2021-ben született, és a második világháború után a gulágra elhurcoltaknak állít emléket, ám művészi erejével a keleti és nyugati nagyhatalmak által gúzsba kötött közép- és kelet- európai népek időtlen sorsközösségét is megjeleníti. Annak, aki, nem tudja értelmezni a sorsközösség fogalmát, tisztelettel javasoljuk, hogy elmélyülten szemlélje a gúzsba kötöttek beregszászi emlékművét. 

Végül – de egyáltalán nem utolsósorban – figyelmükbe ajánlok egy harmadik Matl Péter alkotást is, amely számomra újabb bizonyítéka a művész azon képességének, amellyel számunkra láthatóvá tudja tenni a láthatatlant. Egy 2012-ben született, németországi kültéren kiállított alkotásról van szó, amelynek fotója a könyv 144-dik oldalán található. Egy másfél méteres gránittömb tetején egy rendkívül kifejező, húsz centis miniatűr bronzfigurába öntött emberfia, a gránit mélyedésében pedig az emberfia előtt kialakuló határokat vagy éppen határtalanságot jelképező, egyszer felgyülemlő, máskor pedig felszikkadó esővíz. Számomra Matl Péter ezen műve láthatóvá teszi a már idézett Prédikátor könyve harmadik fejezete mind a huszonkét sorának láthatatlan üzenetét.

Nos, kedves Barátaim, mindezek után már csak azon kérdés megválaszolására tennék kísérletet, hogy Matl Péter művészete miből meríti azt az erőt, amely előtt ma összegyűltünk tisztelegni?

Szerintem három kiapadhatatlan erőforrása van Péternek. Az elmélyült ima, az önzetlen szeretet és az alázatos munka. Mindig többet és jobban imádkozni, mindig többet és jobban szeretni, mindig többet és jobban dolgozni – ez a 62 esztendős, kárpátaljai magyar honfitársunk, Matl Péter életútjának és művészi hitvallásának aranyszabálya. Ez az, amiért Pétert nemcsak őszintén tiszteljük, hanem szeretjük is.

Péter barátunk napjainkban csak az igazán fontos munkákon dolgozik: hírvívő angyalokat önt bronzba és farag fába. Ezt – meglátásom szerint – három okból teszi. Az egyik, hogy hisz az angyalokban. A másik, hogy úgy érzi, az emberfia számára az idők megértek az angyali segítségre. A harmadik ok talán az, hogy Péter barátunk okulásként a figyelmünkbe akarja ajánlani Szent XXIII. János pápa emlékiratainak egyik történetét, amelyben a Szentatya elmeséli, hogy egyszer egy távoli, üldözött katolikus közösség vezetője felkereste őt Rómában – akkor ugyanis még nem volt divat interneten távkonferenciára bejelentkezni –, és elmondta: úgy érzi, közössége tagjainak élete múlik az ő lelkipásztori szolgálatán, és őt nyomasztja ez a felelősség, ezért kérne tanácsot a Szentatyától. A pápa válaszként elmondta, hogy bizalma jeléül megosztja egyik álmát a kérdezővel, abból minden érthető lesz. 

– „Álmomban az Isten színe elé kerültem. Elmondtam, hogy pápaként roskadozom a világ katolikusai iránt érzett felelősségtől, úgy érzem, szavaimon múlik a keresztények sorsa.”
– „És mit mondott az Isten? ” – kérdezte izgatottan a tanácsra váró vendég.
– „Az Isten nem mondott semmit, de odalépett hozzám egy angyal, megsimogatta a vállamat, és csak annyit mondott: Giovanni, Giovanni, nem vagy Te olyan fontos ember...”

Matl Péter angyalai arra emlékeztetnek mindannyiunkat, „hogy valamit Isten cselekszik, az lesz örökké, ahhoz nincs mit adni és abból nincs mit elvenni;”. 

Kedves Péter!

Azt kívánjuk Neked, hogy az előttünk álló időkben még sokáig „hass, alkoss, gyarapíts”, hittel, szeretettel és alázattal, a kárpátaljai szülőfölded és magyar hazád javára, valamint az utódaink számára is otthonos Európa épülésére. 
Isten adjon Neked ehhez erőt és egészséget!