Szent Rita napközi foglalkoztató avatása

Tusnád

Excellenciás Érsek Úr! Főtisztelendő Atyák! Tisztelt Miniszter Úr, Elnök Urak, Polgármester Úr! Kedves Szülők és Gyerekek!

Mi lehet nagyobb jutalom egy magyar közéleti ember számára mint hogy délelőtt csángó óvodát avathat Gyimesbükkben, délután pedig székely napközit Tusnádon?

Én a mai napon ebben a jutalomban részesülök a gyimesbükkiek és a tusnádiak kedvességének köszönhetően, amelyet szívből köszönök! Jelentem, csángómagyar testvéreink állnak az ezeréves őrhelyeinken, és szeretettel azt üzenik, hogy mi – székelyföldi és anyaországi magyarok – soha ne feledkezzünk meg róluk!

A mai ünnep fényét növeli, hogy Csont atya ihletettségének köszönhetően az avatandó napközi annak a Szent Ritának a nevét viseli, aki az embert a reménytelenségből a reménybe, a félelemből a megnyugvásba segítő szentje a katolikus égi világnak.

Mi, itt a földi világban, az elődeink és a magunk élete során sokszor megtapasztalhattuk, hogy az ember számára a leghosszabb út nem az egymástól legtávolabbi földrajzi helyek között van, hanem gyakran a reménytelenség és a remény, a félelem és a megnyugvás között feszül a legnagyobb távolság.

Szent Rita mindig ezen a nehéz úton segíti a keresztény híveket. Ezen az úton segítette az Istenben, hazában, nemzetben és családban hívő magyarokat akkor is, amikor a trianoni szétszakítottságunk reménytelenségében erőt adott ahhoz, hogy talpra álljunk, és elinduljunk a remény útján.

A XX. század megpróbáltatásai és gyötrelmei közepette ez az égi segítség vezetett minket a kommunizmusnak nevezett istentelenségtől és embertelenségtől való megszabadulásunkig, és elvezetett mindannyiunkat – a lélekben mindig egységes Kárpát-medencei magyarságot – új nemzeti reményeink kapujába.

Segített bennünket abban is, hogy beléphessünk ezen a kapun, azaz hogy a magyar állampolgárság békés kiterjesztésével közjogi értelemben a határokat átívelő módon újra egyesülhessünk, és nemzeti összetartozásunkban megerősödhessünk, az összmagyarságot szolgálni és oltalmazni hivatott magyar állam nemzeti cselekvőképességét pedig helyreállíthassuk.

Ezt a cselekvőképességet példázza az is, hogy a magyar állam az elmúlt évtizedben – többek között – 153 új óvodát épített, és 720 meglévő óvodát újított fel a Kárpát-medencei magyar közösségekkel – így a székelységgel is – összefogva, mert hiszünk abban, hogy ahol van gyermek, ott van jövő, ahol pedig van az óvodától az egyetemig anyanyelvén tanuló magyar gyermek, ott van és mindig lesz magyar jövő is.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Napjainkban Európában elhatalmasodik az aggodalom és a félelem, mely érzések nyomában mindig ott lopakodik a reménytelenség.

A világjárvány által meggyötört európai emberek – mi, magyarok és székelyek is – félünk az európai földön, a szomszédságunkban dúló háborútól, félünk attól, hogy ez a helyi háború világháborúvá szélesedhet, és aggódunk a háború gazdasági következményei miatt.

Nem azért félünk, mert félős természetünk volna, hanem azért, mert – mint ahogyan Kányádi Sándor egyik versében székely lélekkel ezt megfogalmazta – „csak az nem fél, kit a remény már végképp magára hagyott”.

A XX. században mi, magyarok és székelyek, bejártuk a magunk keresztútját a reménytelenség és a remény között, ráleltünk a gondviselő és a legnehezebb időkben egyaránt megtartó reményforrásunkra, a nemzeti összetartozásunkra, amely biztonságos és méltósággal élhető jövőt kínál mindannyiunknak a szülőföldünkön, ezért mi, magyarok és székelyek, a remény népe maradunk az előttünk álló nehéz időkben is.

Az európai jövőért folytatott küzdelemben a legélesebb fegyver a józan ész és a tiszta lelkiismeret. Mi, magyarok és székelyek, a józan ész és a tiszta lelkiismeret jegyében nemcsak magunkért küzdünk, hanem azért, hogy Európa a jövőben is az európai embereké maradjon; azért hogy Európa ura maradjon saját érdekeinek, saját anyagi és szellemi erőforrásainak; azért hogy a kereszténység megtartó lelki és kulturális erő maradjon minden európai nemzet számára; azért, hogy az egy férfi és egy nő szeretetközösségén alapuló oltalmazó család a társadalom építőköve maradjon; azért hogy minden európai embert megillessen annak joga, hogy elődei anyanyelvét, kultúráját és szülőföldjének otthonosságát szabadon megörökölhesse, és azt szabadon tovább-adhassa utódainak, azaz mindenkit egyetemes emberi jogként megillessen a nemzeti önazonosságához való joga.

Az európai – és köztük a Kárpát-medencében szomszédos – nemzetek és államaik csak így maradhatnak talpon a XXI. században, a mai európai félelmekből csak ezáltal lehet igazi európai béke.

Mindaz, ami most Európában a szemünk láttára kibontakozik – az arra való törekvés, hogy az európai embert kiforgassák keresztény hitéből, kultúrájából, kiforgassák nemzeti és nemi önazonosságából, hogy már azt se tudja, hogy fiú-e vagy lány; az arra való törekvést, hogy az európai embert elidegenítsék önmagától, családjától, nemzetétől és szülőföldjétől – nos, mindezt Szent II. János Pál pápa úgy fogalmazta meg, hogy ez a halál kultúrája. Mi, magyarok, mélyen hiszünk abban, hogy a rombolásban fogant halál kultúrája felett mindig diadalmaskodik a reményben fogant élet kultúrája.

Európában – és benne itt Székelyföldön is – minden óvoda, minden napközi, minden iskola, amely teljesíti Istentől rendelt feladatát, gyámolítja a rábízott növendékeket, óvja őket békében, biztonságban, szeretetben, növeli lélekben és szellemben, az élet kultúráját erősíti, és ezzel a megmaradás ügyét szolgálja.

Köszönjük Önöknek, mindazoknak, akik összefogtak ezért a gyermekintézményért, hogy vállalják ezt a hivatást, és teljesítik ezt a szolgálatot, s mi mást kívánhatnánk ilyen időkben ehhez, mint ’48-as elődeink: „Legyen béke, szabadság és egyetértés!” – s ha ezért megtesszük, ami rajtunk áll, akkor méltán bízhatunk a Teremtő segítő jóindulatában.

Isten adjon  a Szent Rita napközinek sok-sok székely gyermeket, nekünk pedig elegendő erőt és bölcsességet az előttünk álló nehéz időkre!