János Zsigmond-díj átvétele

Kolozsvár

Főtiszteletű Püspök Úr, kedves Unitárius Keresztény Testvérek! Tisztelt Vendégek!

Mi, magyarok az unitárius vallással és egyházzal úgy vagyunk, mint a hazánkkal: nem azért szeretjük, mert a legnagyobb vagy a legerősebb, hanem azért, mert a miénk. Engedjék meg, hogy református emberként hozzátegyem: akkor is, ha egyébként hitünk lényegi elemeit tekintve különbözőképpen gondolkodunk.

A világ egyetlen magyar alapítású keresztény vallásának egyháza részéről díjat elfogadni ezért nagy megtiszteltetés, különösképpen, ha az a díj az újkori Erdély első fejedelmének és egyben a világ első unitárius uralkodónknak, János Zsigmondnak a nevét viseli. 

A díj névadójának XVI. századi történelmi kora és sorsa legalább három okból lehet tanulságos és iránymutató lehet a nemzetét szolgálni akaró minden mai magyar ember – így minden magyar politikus — számára.

Az első – és talán legfontosabb – ok a közösségi önrendelkezési vágyban, mai jogi szakszóval a nemzeti szuverenitás iránti igényben rejlik, vagyis abban, hogy a magyar közügyekről ne idegenek, hanem mi magunk dönthessünk. 

János Zsigmond első erdélyi fejedelemmé választása az európai geopolitikai változások miatt önmagára utalt Erdélyben nemcsak történelmi lehetőség volt, hanem a szuverenitás bibliai ősformája iránti magyar igény kinyilvánítása és megvalósítása is. 

Mint ugyanis ismert, Mózes az ötödik könyvében népének úgy fogalmazott, hogy „atyádfiai közül emelj királyt magad fölé, nem tehetsz magad fölé idegen embert, aki nem atyádfia”.

A Szent István alapította keresztény magyar állam középkori fénykorát elhozó Mátyás király halála utáni évtizedekben az idegen uralkodók alatt olyan közállapotok alakultak ki, amelyeket például egy korabeli pápai követ úgy jellemzett, hogy ha a nagy veszedelemből Magyarországot három forintból meglehetne menteni, nem akadna három ember, aki megmentené. A követ szavai szerint „nincsen semmi rend, és ami még rosszabb, sokakból még a védekezés szándéka is kiveszett”. A magyar köznemesség – nemcsak az ilyen állapotok miatt, hanem a mózesi parancsolat alapján is – 1505-ben a rákosmezei rendi országgyűlésen eldöntötte, hogy nemzeti királyt akar, és soha többé nem fog idegen uralkodót megválasztani. Döntésüket a nemesek ékesen meg is indokolták: Magyarország „rémséges szétroncsolódásának és csúfságos pusztulásának” a magyar érdekek iránt nem elkötelezett idegen származású királyok az okai.

János Zsigmond édesapja, Szapolyai János a tragikus mohácsi csata után, a rendkívül szövevényes korabeli politikai helyzetben ilyen körülmények között vált Magyarország királyává, hiszen a magyar köznemesség „született magyar atyánkfiaként” benne látta a magyar érdekek képviseletének biztosítékát. Szapolyai János egyetlen fia – minden ellenkező külföldi diplomáciai törekvés és hazai politikai intrika dacára – ugyanezen okból válhatott kiskorúként is szintén magyar királlyá, majd később Erdély első fejedelmévé. 

Azért, mert a korabeli magyarság bízott abban, hogy az érdekeiket a soraikból származó vezetők tudják a legjobban képviselni – jobban mint a bármilyen előkelő idegenek. Mindez közel ötszáz esztendő múltán, azaz napjainkban sincs másként. Ez ma is a legnagyobb erkölcsi felelősséget ruházza minden nemzeti politikusra, arra kötelezve őket, hogy azért dolgozzanak, hogy Magyarország a következő ötszáz esztendőben is egy magyar ország maradjon. A romániai magyarság felelős politikai képviselői pedig ezt az örökséget közösségükre nézve ma úgy fogalmazzák meg röviden, hogy „semmilyen döntést rólunk, nélkülünk”.

Nem véletlen tehát, hogy halála után a nemzeti uralkodónak tekintett János Zsigmondnak a gyulafehérvári székesegyházban elhelyezett koporsójába kortársai a következő halotti feliratot helyezték el: „A kíméletlen halál elragadta őt, akiben a magyar nemzetség királyi magva teljesen megszakadt (...) a hatalom pedig külső nemzetekhez sodródott”.

A második szál – tisztelt unitárius barátaim –, amely összekötheti a mai magyarokat János Zsigmond eszmei hagyatékával, az nem más, mint a magyarként való megmaradás akarata minden körülmények között. János Zsigmond idejében született meg a nemzeti létküzdelem jellegének életérzést kifejező megfogalmazása: „két pogány között egy hazáért”, és a magyar élethelyzet lényege napjainkra sem változott. A történelem forgatagában a pogányok azóta többször is cserélődtek, a történelmi Magyarország határai is változtak, de az eszmei haza örök maradt, miként örök maradt az a létparancs is, hogy Kárpát-medencei szülőföldünkön minden körülmények között meg kell maradjunk magyarnak. 

A fiatalon – 31 évesen – elhunyt János Zsigmond alig több mint egy évtizedet tudott gyámság nélkül, önállóan kormányozni, ám a rendkívül művelt, nyolc nyelven beszélő fejedelem ezen rövid időszakban is megerősítette a magyar nyelvet és kultúrát Erdélyben, és a korszak viharos politikai viszonyaihoz képest igyekezett gazdasági jólétet és társadalmi stabilitást biztosítani Erdély népének. Az 1568-as tordai országgyűlésen meghirdetett vallásbéke világnak szóló és világraszóló szellemi és politikai teljesítmény volt, amellyel az Erdélyi Fejedelemség Európában évszázaddal előzte meg korát. Ehhez a teljesítményhez nemcsak az unitárius egyház alapítójának, Dávid Ferencnek, hanem Erdély korabeli fejedelmének, János Zsigmondnak a közreműködése is elengedhetetlen volt.
A harmadik ok, amiért talán nemcsak a magyaroknak, hanem a románoknak és minden közép-európai nemzetnek is érdemes felnézniük János Zsigmondra és örökségére, az a ma is létező 
közép-európai sorsközösség, amelynek egyik legszebb történelmi bölcsője éppen az Erdélyi Fejedelemség volt. Erdély akkori életében élesen tükröződött a tágabb közép-európai sors: népeinek etnikai és kulturális sokszínűségében és egymásrautaltságában; geopolitikai helyzetét tekintve nyugati és keleti birodalmi érdekek ütközőpontjában és az örökös szorításban való egyensúlyozásában; korlátozott államhatalmi cselekvőképességében; gazdaságilag pedig a saját erőforrásai fölötti rendelkezési jogokért való folytonos küzdésben. 

Mi ez, ha nem a napjainkban is létező közép-európai sorsközösség történelmi előképe?
János Zsigmond korában az Erdélyi Fejedelemség nem akadályozta a korabeli Erdély lakosságának negyedét kitévő románságot vallása zavartalan gyakorlásában. Az erdélyi román görögkeleti egyházban ebben az időszakban kezdte felváltani az ógörög és szláv nyelveket a román nyelv; az erdélyi reformáció teremtette kedvező feltételek hatására erre az időszakra tehető a latin betűs román vallási és irodalmi nyelv kialakulása és ezáltal a modern nemzeti öntudat megalapozása. 
Európa nyugati részén csak a katolikusok és protestánsok közötti harminc éves vallásháborút 1648-ban lezáró vesztfáliai béke – melynek egyébként az Erdélyi Fejedelemség is önálló aláírója volt – teremtett olyan jogilag szavatolt felekezetközi békét, melyhez hasonló a közép-európai Erdélyben már nyolcvan esztendővel korábban megvalósult.

Nos, tisztelt honfitársaim, az előzőekben kifejtett három ok miatt az önök által adományozott megtisztelő János Zsigmond-díj – amellett, hogy azt elsősorban az anyaországi politikai közösségünk méltányolható törekvései iránti bíztatásnak tekintem – számomra megerősítést és elköteleződést jelent, hogy legjobb tudásom és lehetőségeim szerint miként eddig, úgy a jövőben is a nemzeti szuverenitás, a Kárpát-medencei magyar megmaradás és a közép-európai érdekközösség erősítésének az ügyét szolgáljam. 

Szívből köszönöm a Magyar Unitárius Egyház minden tagjának az eddig – sokakkal együtt – végzett munkám mai elismerését, amelyet a jövőre nézve egyben megelőlegezett bizalmuknak is tekintek, és igyekszem, igyekszünk azt megszolgálni. Kérem a Mindenhatót, hogy adjon ehhez nekünk elegendő erőt és bölcsességet!

„Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”

Sajtóiroda