Tisztelt Polgármester úr, tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Szervátiusz Tibor és Klára asszony !

Lélekből teljesíthető feladat a Nemzeti Összetartozást kőbe vésni és bronzba önteni, ugyanis a közösség számára az összetartozás olyan, mint az egyén számára az egészség: csak akkor tudjuk igazán értékelni, ha nincs, vagy már kevés, ami belőle megmaradt. Arthur Schopenhauer német filozófus mondta, hogy az egészség nem minden, de egészség nélkül minden semmi. A lassan évszázadosra kerekedő trianoni döntés óta a történelem a magyarságot ismét megtanította: a nemzeti összetartozás nem minden, de nemzeti összetartozás nélkül minden semmi.

Voltak magyar nemzedékek, amelyek ezt az igazságot elfelejtették, majd jöttek utánuk olyan magyarok, nagyapák, apák és fiúk nemzedékei, amelyek a mai napig ennek a felejtésnek fizetik az árát.

A magyar világunk egyik legjobb ismerője, Móricz Zsigmond írta Trianon küszöbén, 1919-ben, amikor román katonák foglalták el Budapestet, hogy ugyan Magyarország látszólag kultúrát produkált 1867 óta, de egy olyan kultúrát, mely idegenül nőtt a magyarság fölé, amelyből hiányzik a nemzeti cél, hiányzik bármiféle önálló magyar élet vezérgondolata. A magyar népben 1867 óta kihalt, elaludt a hazaszeretet és a sorsközösség tudata. Mindez azért – állítja Móricz –, mert hazug politikával, hazug irodalommal, hazug társadalmi szólásokkal misztifikálták a magyarok életét, amelynek hatására a magyar értelmiség hűtlen lett, a magyar paraszt magára maradt, a magyar kisiparos szétzüllött, a magyar gyári munkás meg nemzetietlen szocialistává vált.

A magyar emberek egymás iránti közönyének, rokontalanságának, a rideg és feneketlen önzésnek az oka – Móricz Zsigmond szerint – az állami élet formája. Magyarország rabszolgaállam 1526 óta, 1867 óta pedig Ausztria gyarmata. Ezek voltak az állítólag boldog békeidők. Budapestből ugyan világváros épült, de – ahogy Ady Endre fogalmazott – a magyarság közben elvesztette önmagát. Móricz szavai fájdalmasak, de érthetőbbé teszik a Trianonhoz vezető utat, mint a közelmúlt évtizedeinek hazug történelemkönyvei.

A felavatandó Nemzeti Összetartozás Emlékműve egy családot ábrázol. Nem véletlenül. A nemzet sorsa ugyanis a család sorsán követhető.

Az emlékmű alkotójának, Szervátiusz Tibornak a nagyapját, a századfordulóra sok magyar társával együtt létbizonytalanságba sodort nemesi származású Újfalussy Szervátiusz Károlyt az 1867 utáni léleksorvasztó hazugságok vitték sírba 1905-ben.

Szervátiusz Tibor édesapja, Szervátiusz Jenő alig másfél évesen árván marad Kolozsváron. A trianoni döntéskor Jenő már tizenhétesztendős fiatal. Éppen annyi, mint amennyi fia, Tibor lesz, amikor 1947-ben a kommunizmus rátör a magyarságra.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim !

A három Szervátiusz – nagyapa, apa és fiú – századokon átívelő módon kortársai és szenvedő alanyai voltak – milliónyi magyar társukkal együtt –annak a történelmi folyamatnak, amelyben a magyarság mindig vesztes alkukat kötött.

Az alkuajánlatot – maradjunk most ennyiben – mindig a történelem tette. Az első alkuajánlat 1867 után fogant, a századfordulóra erősödött meg és 1918-1920 között szegezték a magyarság torkának:

ha a magyarok lemondanak a történelmi országukról, visszakapják az 1526 óta nem létező önálló államukat, önálló nemzeti és állami életet élhetnek, sőt, még az elszakított országrészekkel együtt elszakított magyar nemzetrészeknek is méltósággal élhető közösségi jogokat és életet ígértek. A magyarság – a nyomasztó idegen túlerővel szemben és a nemzeti összetartozás hiányából fakadó belső erőtlensége miatt – kénytelen volt elfogadni az alkut.

A második alkuajánlat 1947-48-ban érkezett, brutális erővel, s 1956 után bomlott ki a maga teljességében. A lényege az volt, hogy miután lemondtak a történelmi országról, a magyarok mondjanak le a nemzetükről is. Ezért cserébe megmarad az államuk, igaz hogy az szocialista állam lesz, de megmarad, és ez az állam még a legvidámabb barakká is válhat a kommunizmus lágerében.

A magyarság a fojtogató szorításban és a nemzeti összetartozást tudatosan üldöző, bomlasztó belső meghasonlottság hatására ismét kénytelen volt elfogadni az alkut.

A harmadik alkuajánlat 1989-90-ben érkezett, elegánsnak és barátinak tűnt, de az ajánlat igazi célja ismét csak fokozatosan bontakozott ki: miután a magyarok lemondtak a történelmi országukról, lemondtak a nemzetükről, mondjanak le az államukról is. Ezért cserébe tagok maradhatnak egy olyan fogyasztói közösségben, amelynek nem szabad hinnie sem Istenben, sem hazában, sem családban.

Így vált majdnem lehetségessé alig egy évszázad alatt kiforgatni egy nemzetet önmagából, történelmi országából és nemzeti államából.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Honfitársaim!

A magyarság ellenben 2010-ben úgy döntött, ezt a harmadik alkuajánlatot nem fogadja el. Különösen, miután kiderült, hogy ennek révén nem mi fogyaszthatunk többet, hanem ismételten csak mások fogyaszthatják, apaszthatják el javainkat, életerőnket immáron végzetesen. A 2010-ben megalakult új magyar Országgyűlés elsők között ezért fogadta el a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvényt – amely 2010. június 4-én lépett hatályba –, azért mert hiszünk abban, hogy nemzeti összetartozás nélkül nincs nemzeti felemelkedés, hiszünk abban, hogy minden magyar felelős minden magyarért.

Ezért biztosítjuk európai gyakorlat szerint a magyar állampolgárságot és a szavazati jogot az országhatárokon kívül élő minden magyarnak. Mert hiszünk abban, hogy nincs határon inneni és határon túli magyar ügy, csak egyetlen magyar sorsközösség, egyetlen magyar ügy van.

Ezért fogadtuk el új Alaptörvényünket, hogy legyen megfelelő alkotmányos kerete a magyar állam újjáépítésének és a magyar nemzet megerősítésének. Mert hiszünk abban a magyar államban, amely segíti a magyar nemzeti célok kitűzését és megvalósítását, hiszünk egy olyan Európában, amelyben a vallás, a nemzet és a család nem a múlt, hanem a jövő részei.

Ezért fogtunk hozzá állami létünk minden szegletének átalakításához, hogy a tudatosan gerjesztett káosz helyett rendet tegyünk. És az legyen a rend, hogy a magyarok államában elsősorban mégis csak a magyar emberek érdekei számítsanak. Mert tudatában vagyunk annak, hogy önmagunkon kívül, más bajunkon meg nem segít bennünket, de hiszünk abban is, hogy összefogva képesek vagyunk bajainkon úrrá lenni csak újra bíznunk kell önmagunkban és egymásban. Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Honfitársaim, Tátiak!

Emlékeztesse Szervátiusz Tibor alkotása a jelen és jövő magyarjait, hogy a vesztes történelmi alkukból a magyarságnak mindig van kiút. Ha a magyarok hisznek és bíznak önmagukban. Hirdesse ez az emlékmű a legyőzetve legyőző magyar nagyapák és apák tanúságtételét, az ő fiaik megszenvedett igazságát és a következő nemzedékek reménységét.

Adja meg az Isten még sokáig!