Archívum

Archívum - 2013. december 13.


Beszéd a Kós Károly szoboravatón

Tisztelt Polgármester úr !

Tisztelt Emlékező Közösség, Hölgyeim és Uraim!

Sorsunkat előre látjuk, és csodákra nem számíthatunk - ezt az erdélyi magyar életérzést a 28 esztendős Kós Károly rótta papírra, 1911-ben.

Mindezt akkor írta, amikor a hivatalos történelemkönyvek szerint a magyarság állítólag boldog békeidőket élt.

Az erdélyi Szászrégenben napvilágot látott német édesapa és a Kolozsváron élő francia származású édesanya házasságából megszületett Kós Károlyt nem a származása, hanem a tudatosan vállalt sorsa tett magyarrá.

Kós Károly az értékteremtő erdélyi magyar hűség egyik legnagyszerűbb jelképe, egy olyan században, amikor sokan és sokszor voltak hűtlenek Erdélyhez.

Arról a korról, amelybe Kós Károly Kolozsváron beleszületett, és amely a sorsát meghatározta, magyar világunk egyik legjobb ismerője, Móricz Zsigmond azt írta, hogy Magyarország látszatkultúrát épített 1867 óta, egy olyan kultúrát, mely idegenül nőtt a magyarság fölé, amelyből hiányzott a nemzeti cél, hiányzott bármiféle önálló magyar élet vezérgondolata. A magyar népben 1867 óta kihalt, elaludt a hazaszeretet és a sorsközösség tudata. Mindez azért –állítja Móricz – mert hazug politikával, hazug irodalommal, hazug társadalmi szólásokkal misztifikálták a magyarok életét, amelynek hatására a magyar értelmiségi hűtlen lett, a magyar paraszt magára maradt, a magyar kisiparos szétzüllött, a magyar gyári munkás meg nemzetietlen szocialistává vált.

Ezek voltak az állítólag boldog békeidők.

Budapestből ugyan kétségtelenül világváros épült, de – ahogy Ady Endre fogalmazott – a magyarság mindeközben elvesztette önmagát a hazugságban.

Ezen hazugság ellen lázadt Kós Károly. Először ösztönösen, majd egyre tudatosabban, önmegvalósító művészként és erdélyi magyar közössége iránt felelős emberként egyaránt.

Kós művészi küzdelmét a hazugság, a közhelyek, a rutin ellen lázadó, egy új világot teremteni vágyó művészeti mozgalom segítette, amelyet az Osztrák-Magyar Monarchiában szecessziónak hívtak. A lázadás egyaránt szólt az addig uralkodó akadémizmus és az elszemélytelenítő tömegtermelésben érdekelt iparosodás ellen.

E nemzedék tagjai az életet a mélyebb forrásainál akarták megérteni és megélni. Ekkor fedezik fel újra a falut, a népdalt, a népzenét, a néptáncot, a falusi mesterek művészetét, a fafaragást, a népi építészetet, a szövést, a kézművesség ágait, s ezeket beépítették a maguk életébe és művészetébe.

Kós Károly ezért lett Kalotaszeg szerelmese. Az ódon templomok és várkastélyok között születik meg semmihez sem fogható egyedi látásmódja, ami az építészet világában oly nagy rangot szerzett neki.

A szecesszió magyar nemzeti irányzatát Kós Károly Erdély örökségével gazdagította. Kós Károly és társai újraértelmezték a szépség fogalmát, s az akkori lázadókból rövid időn belül elismert művészek lettek, akiknek a műveiből áradó erő a mai napig magával ragadja a művészetet szeretőket bárhol a világon. Sikeres lázadás lett az övék: nem elvettek a világból, hanem hozzátettek.

Nem romboltak, hanem valami újat építettek, új válaszokat kerestek és találtak. Az építész Kós Károly első épületeit zajos és osztatlan siker fogadta. A zebegényi katolikus templom, a Wekerle telep főtere, az Állatkert megannyi pavilonja, a Városmajori iskola nagy tekintélyt biztosítottak neki.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az első világháború, Trianon és Erdély idegen hatalom alá szakadása azonban egy nemzedékkel együtt az ekkor 37 esztendős Kós Károlyt is válaszúthoz állította: Menni vagy maradni? Karrier vagy közösség?

Kós Károly megadta a maga válaszát: a határok lezárása előtt az utolsó vonattal hazament Erdélybe. Ahogy Esterházy János a Felvidéken, úgy Kós Károly is az övéi melletti kitartást választotta.

Egyik művében jelképesen így írja le, hogy mit talált 1920-ban Erdélyben:

„S egyszer csak odajött a Sors és kérdezte:
- Mire vártok itt, erdélyi emberek?
- A szekeret várjuk,- feleltük neki,- a magyar szekeret, aki minket idehozott és innen tovább viszen.
- Ne várjátok azt, - felelte a Sors,- mert azt régen útjára indítottam és most messze jár bizonyára.
- Hát mi lesz akkor mivélünk? – kiáltottuk a sorsnak rémülten és kétségbeesetten. De a Sors csak vállát vonogatta egykedvűen:
- Az a Ti dolgotok, - és elment.
Mi pedig ott maradtunk fáradtan, kifosztottan, éhesen és dideregve. Betegek voltunk, rongyosak és elhagyatottak, gyávák és tanácstalanok. Pásztor nélkül eltévedt juhnyáj.” A művészetével Budapesten új világot teremtő Kós Károlyt a sorsa a trianoni csapástól megbénult erdélyi magyar világ felélesztésére rendelte.

1921-ben Kiáltó szó címmel híres röpiratában hirdette meg az erdélyi magyar megmaradás parancsát, kiadta a máig érvényes jelszót Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros elalélt magyarságának: „Építenünk kell, szervezkedjünk hát a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonomiája.”

Vannak, akik Kós Károly kiáltó szavát egy olyan transzilvanizmus alapvetéseként akarják értelmezni, amelynek tulajdonképpen az a célja és hatása, hogy elválassza az erdélyi magyart a többi magyartól. Voltak és ma is vannak ennek e fajta transzilvanizmusnak olyan politikai haszonélvezői, akik abban érdekeltek, hogy erdélyi magyarokat elkülönítsék a többi magyartól, mert így könnyebben uralkodhatnak fölöttük, könnyebben élhetnek vissza bizalmukkal, könnyebben csaphatják be őket.

Ezek az álságos politikai transzilvanisták a becsapott erdélyi magyarságnak azzal hízelegnek, hogy ti voltaképpen nem becsapott magyarok, hanem öntudatos transzilvánok vagytok vagy azzá kell válnotok.

A valóságban azonban a transzilvanizmus egy olyan erdélyi magyar kényszerideológia, amelynek történelmi táptalaja a magyar hűtlenség és cselekvésképtelenség Erdéllyel szemben. Ez a kényszerideológia mindig akkor üti fel a fejét, amikor Magyarország nem tudott vagy nem akart hűséges lenni az erdélyi magyarsághoz, amikor Magyarország akaratán kívül, kényszerűen magára hagyta vagy akarattal cserbenhagyta az erdélyi magyarságot.

Kós Károly már 1911-ben figyelmeztetett az Erdéllyel szembeni budapesti hűtlenség veszélyére. Egyik levelében például így fogalmaz:
„Mai helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés alatt és öntudatosan előrenyomuló románsággal szemben az erdélyi elszegényedett, fáradt és reményvesztett magyar társadalom lépésről-lépésre, lassan de folytonosan kénytelen visszavonulni minden téren. Mi magunk gyöngék vagyunk és segítségünkre nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom.”

Kós Károly szavai súlyosak, fájóak, de ezen szavak igazát a történelem hitelesítette. És a történelem hitelesítette Kós Károly tíz esztendővel később megfogalmazott Kiáltó szavát is, idézek belőle:
„Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen, az zárva örökre.

Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába. Onnan dobtak le minket. (…) Erdély, Bánság, Kőrös vidék és Máramaros kétmillió magyarjai (…) Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.”

A Kiáltó szó című röpirat egy részét törölte a korabeli román cenzúra, a kiadvány terjesztési engedélyt sem kapott, de üzenete mégis eljutott minden erdélyi magyar szívéhez. A mondandójával Kós Károly bejárta Kalotaszeg falvait, s 1921. június első vasárnapján Bánffyhunyadon a Kiáltó Szó szellemében 30 falu népe egybegyűlve megkezdte az erdélyi magyar önszervezést, amelynek Kós Károly szellemi vezetője lesz.

Íróként is maradandót alkotott. Az 1925-ben írt Varju nemzetség történelmi regényért megkapja a Baumgarten díjat. Erdélyi közösségépítő tevékenységének egyik nagyszerű eredménye az általa is alapított Erdélyi Szépmíves Céh, amely nem egyszerűen egy könyvkiadó volt, hanem egyedülálló modell a kultúrateremtésre.

Kós Károly és társai 166 művet adtak ki, a szerzők között – világnézettől függetlenül – ott volt a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom minden jelentős alkotója Asztalos Istvántól Wass Albertig, Dsida Jenőtől Tamási Áronig, gróf Bánffy Miklóstól Nyirő Józsefig. Tették, amit kellett, és amit lehetett.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim !

Mi, mai magyarok hiszünk abban, hogy nemzeti összetartozás nélkül nincs nemzeti felemelkedés, hiszünk abban, hogy minden magyar felelős minden magyarért. A 2010-ben megalakult új magyar Országgyűlés elsők között ezért fogadta el a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvényt, amely 2010 június 4-én lépett hatályba.

Azért biztosítjuk európai gyakorlat szerint a magyar állampolgárságot és a szavazati jogot az országhatárokon kívül élő minden magyarnak, mert hiszünk abban, hogy nincs határon inneni és határon túli magyar ügy, csak egyetlen magyar sorsközösség, egyetlen magyar ügy van. Ezért fogadtunk el Magyarország számára új Alaptörvényt, hogy legyen megfelelő alkotmányos kerete a magyar állam újjáépítésének és a magyar nemzet megerősítésének. Azért tettük mindezt, hogy a magyar állam soha többé ne lehessen hűtlen a magyar nemzethez.

Tisztelt Honfitársaim!

Kós Károly elkötelezett, tevékeny helytállása, embersége és magyarsága példaadó minden magyar nemzedék számára.

Mindannyian úgy adhatunk tiszteletet és elégtételt Kós Károlynak hogy hűségesek maradunk Kalotaszeg, Székelyföld és Erdély magyarjaihoz.

Adja Isten, hogy méltónak tudjunk bizonyulni Kós Károly emlékéhez.

Sajtószolgálat

2013. december 13.