Archívum

Archívum - 2014. március 4.


Beszéd emléktábla avatáson

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Szegediek!
Kedves Barátaim!

Egy emléktábla vagy emlékmű annyira él, mint amennyire ismerjük mindazt, amire emlékeztetni akar. Annyira él egy emlékmű, amennyire az a közösség, amely állította, számon tartja és fontosnak érzi, hogy emlékezzen mindarra, amit egy márványdarab kimetsz közös sorsunk rohanó idejéből.

Egy emléktábla ezért fontos üzenet: üzenet, ami a múltnak, a jelennek és a jövőnek is szól.

Azért jöttünk ma, hogy emléktáblát állítsunk és emlékezzünk a világtörténelem egyik legnagyobb és legtökéletesebb elnyomó rendszerére, ami uralmát kiterjesztette bolygónk területének és népességének jelentős részére. Az egyenlő jólét társadalmát ígérte, amiben kiteljesedik az emberi élet.

Mégis, sohasem látott zsarnokságot, addig ismeretlen terrort, kimondhatatlan testi-lelki szenvedést, mélységes nyomort, a civilizáció, a gazdaság és a kultúra sosem tapasztalt hanyatlását hozta. A múlt eltörlését, az emberi kötelékek megtagadását, az erőszak szükségességét hirdette.

A kommunista diktatúra átfonta a magyar nemzet életét is. A szovjet megszállás következtében Magyarország és benne Szeged városa, az őt körülvevő falvakkal és tanyavilággal együtt megtapasztalta, hogy mit jelent a létező szocializmus, a kommunizmus zsarnoksága.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ki mindenki szenvedett e félelmetessé tett ház falai között?

Szeged városának és környékének minden rendű és rangú embere. Kétkezi emberek éppen úgy, mint olyanok, akik a kenyerüket szellemi munkával keresték. Tanárok, mert az igazságról beszéltek az órán; diákok, mert viccet meséltek; özvegyek, mert a férjük „volt valaki”.

Földművesek, akik keményen dolgozva korábban jobb módban éltek, mint a verőlegények, és most nem tudták teljesíteni a beszolgáltatás teljesíthetetlen előírásait.

Voltak olyanok is, akik nem törődtek a terrorgépezet erejével és e ház borzalmaival: mindent megtettek azért, hogy a dolgok megváltozzanak, és ez a rémálom eltűnjön. Voltak itt parasztok és nemesek, hívők és ateisták, munkások és kereskedők, mérnökök és koldusok. Vállalták az utat a szabadságért, ami e ház pincéjébe vitte őket.

Mi történt ezekben, az ehhez hasonló házakban? Nincsen szavunk, ami visszaadhatná azt a pokoljárást, ami a vallatószobákban és a börtöncellákban történt.

Ahhoz leginkább a néma főhajtás illik. Gyújtsunk gyertyát, helyezzük el a virágainkat és hajtsunk mélyen fejet.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A létező szocializmushoz, a kommunizmushoz való viszony ma is vízválasztó. Azok, akik a diktatúra jóvoltából élveztek vagy élveznek ma is érdemtelen előnyöket nem hajlandóak tudomásul venni mindazt, ami az efféle pincékben történt itt és az Andrássy út 60-ban, szerte az országban vagy éppen a Szovjetunióban honfitársainkkal.

Nem hajlandóak tudomásul venni a rendszer lényegét a felmagasztalt erőszakot, és nem hajlandók lemondani a gyűlölet ködén át nézett jövőről. Nem hajlandók lemondani messianisztikus önimádatukról, s a hozzá társuló arroganciáról: a gőgről, ami a gyűlöletet jogossá és elfogadhatóvá hazudja.

Azok, akik nem hajlandóak fejet hajtani azokon a helyeken, ahol a tömeggyilkosságok történtek, ahol embereket kínoztak szisztematikusan vagy csak találomra, nem demokraták – és nincs mondanivalónk a számukra.

Ám ne feledjük, Magyarország és a magyar nemzet csak akkor kelhet át végérvényesen a huszadik századon, ha képes lesz fejet hajtani e rettenetes évszázad minden áldozata előtt: ha képes lesz együtt emlékezni. Ezért fontos — tisztelt Honfitársaim —, hogy ma itt összegyűltünk.

Kegyelet az áldozatoknak, tisztelet az emlékezőknek!

Sajtószolgálat

2014. március 4.