Beszéd a „Remény és Realitás – Magyarország 1945” című konferencián
Országház - Felsőházi ülésterem
Tisztelt Konferencia!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
„Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik párt szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most feláll valaki, és azt kérdezi: Nem lehetne Új-Guinea a pápuáké?” Bizonyára sokan ismerik Németh László előbbiekben idézett kérdését, amelyet az 1943-as szárszói konferencián fogalmazott meg.
A középkori magyar állam bukása óta időszerű ez a kérdés, a XX. század közepén különösen az volt, a rendszerváltozáskor pedig sokan abban bíztunk, sokan azért dolgoztunk, hogy legalább a XXI. századra a kérdés elveszítse végre időszerűségét, hogy végre a magyarság önrendelkezése egy szabad és szuverén magyar államban öltsön testet.
Nekünk, a magyar nemzeti politika képviselőinek olyan reményünk ez, amelyből minden körülmények között realitást akarunk kovácsolni, így a házigazda udvariasságán kívül ezért is jó okom van arra, hogy örömmel és tisztelettel köszöntsem a magyar történettudomány képviselőit itt, az Országház Felsőházi termében ezen a konferencián, amely éppen a „Remény és realitás” címet viseli.
Konferenciájuk címének fogalmait, azaz a reményt és a realitást, a történelmi tapasztalataink okán hajlamosak vagyunk ellentétpárként értelmezni: a realitás rendszerint illúzióvá foszlatja a reményt, a remény általában nem lényegülhet valósággá.
A remény és realitás azonban mégsem egymást kizáró fogalmak. Remény nélkül a valóságot nem lehet, nem is érdemes megváltoztatni, a valóság remények nélkül pedig mindig embertelenné válik.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A magyarság a XX. század vesztesei közé tartozott. 1920-ban elveszett a történelmi ország, 1944. március 19-én pedig elveszett a magyar állam szuverenitása. Két világháborúban elveszett milliónyi magyar élet, elhalt milliónyi magyar remény.
Németh László 1943-ban fogalmazta meg, hogy „aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell felelnie, hogy süllyedt „bennszülötté” ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában”. Ma már tudjuk, hogy az 1944-1945-ös esztendők a magyarok bennszülötti létbe való süllyedésének újabb fordulópontjai voltak: a hitleri megszállás után sztálini megszállás következett, a magyar reményeket letaposta a geopolitikai realitás, a szabadság helyett rabság érkezett. Ma már tudjuk, hogy az 1944-1945-ös fordulópont ágyazott meg annak a szocializmusnak nevezett újabb gyarmati rendszernek, amellyel mi, magyarok 1990-ben szakítani akartunk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés sokak számára még a reményt jelentette. A reményt, hogy létrejöhet egy kiváltságok nélküli, igazságosabb Magyarország, ahol mindenki a saját erejéből, a saját emberségéből boldogulhat, ahol a szegénység és a nyomor nem része százezrek, milliók életének.
Sokak számára a reményt jelentette, hogy a háború vége és a szovjet csapatok távozása után létrejöhet az a szuverén és demokratikus haza, amely képes a sorsát a kezébe venni.
A református kollégium oratóriumában összeülő tanácskozás alatt súlyos harcok folytak az ország szívében: két totális diktatúra, a nemzeti és a nemzetközi szocializmus által vezérelt nagyhatalom élet-halál harca zajlott.
Az ország mindkét felén halálmenetek rótták a behavazott utakat: modernkori rabszolgákként fegyverrel hajtott munkaszolgálatosok és „málenkij robotosok” hirdették a diktatúrák „társadalom átalakító” eszméinek gyakorlati megvalósulását. Az ország mindkét felén zajlanak a politikai tisztogatások: a nemzeti felelősséggel gondolkodó magyarok mindenhol üldözöttek vagy áldozatok lesznek.
A mai konferencián azt az izgalmas kérdést vizsgálhatják meg, hogy egy adott történelmi korszakban mit lehet tenni, amikor nincs mit tenni, és mit kell tenni, ha csak halovány esély is mutatkozik a sikerre.
Kiderülhet, hogy a történelmi kényszerpályák miként tudták beszűkíteni és a végletekig korlátozni lehetőségeinket, miként tudtak korlátokat szabni választásainknak, s miként követelt meg áldozatokat, olykor a legsúlyosabb áldozatokat a remény.
A mai konferencia tárgya többek között az emberi teljesítményről, helytállásról és áldozatról is beszél, arról, hogy milyen árat fizetett a szabadságért egy tehetséges nemzedék, amely – jelzők nélküli – demokráciáról álmodott, s amelyet fegyverek akadályoztak meg abban, hogy megtegye azt, amit a saját és az ország érdekében helyesnek gondolt.
Tisztelt Konferencia!
A kérdés minden korszak magyar államvezetéséhez: lehet-e Magyarország a magyaroké? Más szóval, a politika képes-e úgy megszervezni az ország életét, hogy a magyar emberek urai lehessenek saját sorsuknak. Lehet-e Európa az európaiaké?
Ne feledjük: ez az a történelmi pillanat, amikor Európa – az addigi idők két legpusztítóbb öldöklését kirobbantva, saját ezer éves civilizációját vérbe és sárba taposva – máig hatóan két Európán kívüli birodalom, Oroszország és az Egyesült Államok befolyási övezetévé degradálta önmagát.
Lehet-e a politikai döntés és az irányítás a nép által, a népért választott és a népnek felelős kormányoké, vagy más, nem választott és a demokratikus szempontokat, a közjót figyelmen kívül hagyó erőké, alkalmasint a nyers erőszaké lesz a végső szó? Fájdalmasan aktuális ez a kérdés ma is – Ukrajnán és gázvezetékeken innen, demokráciadeficiteken és kitiltásokon túl. Ezek a kérdések nem ma keletkeztek, és a velük való birkózás nem is holnap ér véget. Érdemes tehát megismernünk és megfontolnunk az elődeink által adott válaszokat a korabeli kihívásokra. A történelem mindenesetre rámutat a kérdés által felvetett felelősségre és a tét nagyságára.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az Önök szakmájába vágó örök kérdés, hogy a történelem ismétli-e önmagát, vagyis a nemzetközi geopolitika valósága, a korszellem és a balszerencse valósága szükségszerűen legyőzik-e reményt? Egy rendszerváltó tapasztalat, azaz a magyarság bennszülötti létéből való XXI. századi kiemelkedési kísérlet tapasztalatának birtokában politikusként én nem vagyok hajlandó feladni a reményt, hogy a valóság, amit megörököltünk, az mindig jobbá tehető.
Nem vagyunk hajlandóak feladni annak célját és reményét, hogy most, a XXI. században a magyar világunkat végre jobb állapotban adjuk tovább a gyerekeinknek, unokáinknak, mint ahogyan az elődeinktől átvehettük.
Kívánok Önöknek eredményes eszmecserét, segítsenek feltárni az 1944-1945-ös esztendők valóságát és túlélő reményeit.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
„Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik párt szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most feláll valaki, és azt kérdezi: Nem lehetne Új-Guinea a pápuáké?” Bizonyára sokan ismerik Németh László előbbiekben idézett kérdését, amelyet az 1943-as szárszói konferencián fogalmazott meg.
A középkori magyar állam bukása óta időszerű ez a kérdés, a XX. század közepén különösen az volt, a rendszerváltozáskor pedig sokan abban bíztunk, sokan azért dolgoztunk, hogy legalább a XXI. századra a kérdés elveszítse végre időszerűségét, hogy végre a magyarság önrendelkezése egy szabad és szuverén magyar államban öltsön testet.
Nekünk, a magyar nemzeti politika képviselőinek olyan reményünk ez, amelyből minden körülmények között realitást akarunk kovácsolni, így a házigazda udvariasságán kívül ezért is jó okom van arra, hogy örömmel és tisztelettel köszöntsem a magyar történettudomány képviselőit itt, az Országház Felsőházi termében ezen a konferencián, amely éppen a „Remény és realitás” címet viseli.
Konferenciájuk címének fogalmait, azaz a reményt és a realitást, a történelmi tapasztalataink okán hajlamosak vagyunk ellentétpárként értelmezni: a realitás rendszerint illúzióvá foszlatja a reményt, a remény általában nem lényegülhet valósággá.
A remény és realitás azonban mégsem egymást kizáró fogalmak. Remény nélkül a valóságot nem lehet, nem is érdemes megváltoztatni, a valóság remények nélkül pedig mindig embertelenné válik.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A magyarság a XX. század vesztesei közé tartozott. 1920-ban elveszett a történelmi ország, 1944. március 19-én pedig elveszett a magyar állam szuverenitása. Két világháborúban elveszett milliónyi magyar élet, elhalt milliónyi magyar remény.
Németh László 1943-ban fogalmazta meg, hogy „aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell felelnie, hogy süllyedt „bennszülötté” ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában”. Ma már tudjuk, hogy az 1944-1945-ös esztendők a magyarok bennszülötti létbe való süllyedésének újabb fordulópontjai voltak: a hitleri megszállás után sztálini megszállás következett, a magyar reményeket letaposta a geopolitikai realitás, a szabadság helyett rabság érkezett. Ma már tudjuk, hogy az 1944-1945-ös fordulópont ágyazott meg annak a szocializmusnak nevezett újabb gyarmati rendszernek, amellyel mi, magyarok 1990-ben szakítani akartunk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés sokak számára még a reményt jelentette. A reményt, hogy létrejöhet egy kiváltságok nélküli, igazságosabb Magyarország, ahol mindenki a saját erejéből, a saját emberségéből boldogulhat, ahol a szegénység és a nyomor nem része százezrek, milliók életének.
Sokak számára a reményt jelentette, hogy a háború vége és a szovjet csapatok távozása után létrejöhet az a szuverén és demokratikus haza, amely képes a sorsát a kezébe venni.
A református kollégium oratóriumában összeülő tanácskozás alatt súlyos harcok folytak az ország szívében: két totális diktatúra, a nemzeti és a nemzetközi szocializmus által vezérelt nagyhatalom élet-halál harca zajlott.
Az ország mindkét felén halálmenetek rótták a behavazott utakat: modernkori rabszolgákként fegyverrel hajtott munkaszolgálatosok és „málenkij robotosok” hirdették a diktatúrák „társadalom átalakító” eszméinek gyakorlati megvalósulását. Az ország mindkét felén zajlanak a politikai tisztogatások: a nemzeti felelősséggel gondolkodó magyarok mindenhol üldözöttek vagy áldozatok lesznek.
A mai konferencián azt az izgalmas kérdést vizsgálhatják meg, hogy egy adott történelmi korszakban mit lehet tenni, amikor nincs mit tenni, és mit kell tenni, ha csak halovány esély is mutatkozik a sikerre.
Kiderülhet, hogy a történelmi kényszerpályák miként tudták beszűkíteni és a végletekig korlátozni lehetőségeinket, miként tudtak korlátokat szabni választásainknak, s miként követelt meg áldozatokat, olykor a legsúlyosabb áldozatokat a remény.
A mai konferencia tárgya többek között az emberi teljesítményről, helytállásról és áldozatról is beszél, arról, hogy milyen árat fizetett a szabadságért egy tehetséges nemzedék, amely – jelzők nélküli – demokráciáról álmodott, s amelyet fegyverek akadályoztak meg abban, hogy megtegye azt, amit a saját és az ország érdekében helyesnek gondolt.
Tisztelt Konferencia!
A kérdés minden korszak magyar államvezetéséhez: lehet-e Magyarország a magyaroké? Más szóval, a politika képes-e úgy megszervezni az ország életét, hogy a magyar emberek urai lehessenek saját sorsuknak. Lehet-e Európa az európaiaké?
Ne feledjük: ez az a történelmi pillanat, amikor Európa – az addigi idők két legpusztítóbb öldöklését kirobbantva, saját ezer éves civilizációját vérbe és sárba taposva – máig hatóan két Európán kívüli birodalom, Oroszország és az Egyesült Államok befolyási övezetévé degradálta önmagát.
Lehet-e a politikai döntés és az irányítás a nép által, a népért választott és a népnek felelős kormányoké, vagy más, nem választott és a demokratikus szempontokat, a közjót figyelmen kívül hagyó erőké, alkalmasint a nyers erőszaké lesz a végső szó? Fájdalmasan aktuális ez a kérdés ma is – Ukrajnán és gázvezetékeken innen, demokráciadeficiteken és kitiltásokon túl. Ezek a kérdések nem ma keletkeztek, és a velük való birkózás nem is holnap ér véget. Érdemes tehát megismernünk és megfontolnunk az elődeink által adott válaszokat a korabeli kihívásokra. A történelem mindenesetre rámutat a kérdés által felvetett felelősségre és a tét nagyságára.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az Önök szakmájába vágó örök kérdés, hogy a történelem ismétli-e önmagát, vagyis a nemzetközi geopolitika valósága, a korszellem és a balszerencse valósága szükségszerűen legyőzik-e reményt? Egy rendszerváltó tapasztalat, azaz a magyarság bennszülötti létéből való XXI. századi kiemelkedési kísérlet tapasztalatának birtokában politikusként én nem vagyok hajlandó feladni a reményt, hogy a valóság, amit megörököltünk, az mindig jobbá tehető.
Nem vagyunk hajlandóak feladni annak célját és reményét, hogy most, a XXI. században a magyar világunkat végre jobb állapotban adjuk tovább a gyerekeinknek, unokáinknak, mint ahogyan az elődeinktől átvehettük.
Kívánok Önöknek eredményes eszmecserét, segítsenek feltárni az 1944-1945-ös esztendők valóságát és túlélő reményeit.
Sajtóiroda
2014. december 11.