"Az Országház története" című állandó kiállítás
Avatóbeszéd a Ház XV-ös udvarában
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Amikor az ember jogos adósságot törleszt, mindig kissé felszabadul, lelkiismerete megkönnyebbül és talán önbizalma is erősödik.
Így vagyunk ezzel a mai napon mi is, akik egy régi és jogos adósságot törlesztünk azáltal, hogy ezen immár évszázados falak között megnyitjuk az Országházra vonatkozó első állandó építészettörténeti kiállítást.
Tartoztunk ezzel magának az Országháznak, az épületet megálmodó és megvalósító elődeinknek, és tartoztunk ezzel a jelenkornak, vagyis az épület szépsége által lenyűgözött évente több mint félmillió országházi látogatónak is.
Arra tettünk kísérletet, hogy 430 négyzetméternyi kiállító térben bemutassuk egy több, mint 17 ezer négyzetméteres épület, az Országház, és annak több, mint 70 ezer négyzetméteres külső környezete, a Kossuth tér több, mint egy évszázada egybefonódott történetének csomópontjait.
Kísérletünk nemcsak a számok, méretek, arányok és időtávok miatt izgalmas, hanem a tárgya miatt is. Az Országház ugyanis több, mint egy építészeti remekmű.
Nem csak a magyar államiság jelképe, nem csak – mint ahogyan II. János Pál pápa fogalmazott 1991-ben – a magyar nemzet önállóságának és szuverenitásának a jelképe, és nemcsak az UNESCO által is elismert és védett világörökségi helyszín része, hanem ez az épület a magyar nemzeti géniusz egyik megnyilvánulása is.
A nemzeti géniusz nem metafizika, hanem egy olyan közösségi alkotóerő, amely mindig a közös föld, a táj, a közös nyelv, a kultúra és a történelem által kovácsolt sorsközösségben fogant.
Mindig voltak, és korunkban is vannak, akik nem hisznek a sorsközösségben, nem hisznek a nemzetekben, és legkevésbé azoknak bármiféle géniuszában.
Mi azonban mindebben hiszünk. Hiszünk Széchenyi Istvánnak, aki így fogalmazta meg a magyar alkotóerő feladatát: „a magyar is díszhelyet foglaljon az alkotónemzetek koszorújában és megfeleljen (…) az emberiség nagy hivatásának, amely nem pusztítás, de teremtés”.
Hiszünk nagyszerű gondolkodónknak, Karácsony Sándornak, aki szerint „az hogy ’magyar’ nem faj, nem vér hanem lélek dolga. Nem a vér alakította ki a magyar lelket, hanem ellenkezőleg (…) Mindenki olyan mértékben magyar, amekkora mértékben a magyar lélek ereje él és hat rajta keresztül”.
Ezen hitünk és meggyőződésünk okán – Tisztelt Hölgyeim és Uraim – számunkra az Országház mindenekelőtt a magyar lélek és sors által áthatott alkotóerő, a nemzeti géniusz egyik nagyszerű bizonyossága.
Ez a bizonyosság a magyar emberek közakaratából született, magyar államférfiúi és mérnöki ihlet alakította, és a magyarok tudása, áldozata és munkája valósította meg.
Az Országházat és környezetét építészetileg és térrendezési szempontból napjainkig meghatározó magyar közakarat négy országgyűlési döntésben fogalmazódott meg.
A középkorban elveszett önálló és független magyar államiság alapjait 1848-49-ben újrateremtő forradalmi Országgyűlés az 1848. évi IV. törvénycikkelyével rendelkezett arról, hogy – idézem – „üléseit jövendőben évenként és pedig Pesten tartandván”, legyen egy állandó Háza a Hazának.
A vérbe fojtott magyar szabadságharc után a hamu alatt parázsló magyar önrendelkezési vágy 1867-ben, a kiegyezéssel részlegesen teret nyert, így az Országgyűlés az 1880. évi LVIII. törvénycikkellyel kijelölhette az Országház dunaparti helyét, valamint az építkezés szervezőbizottságát, majd 1884. évi XIX. törvénycikkellyel jóváhagyta az építési tervet, valamint meghatározta az építkezés jogi kereteit.
127 esztendővel később, a 61/2011-es országgyűlési határozat rendelkezett a Kossuth tér újjáépítéséről, melynek kihatása volt az Országházra is. Befejeződhetett a homlokzatok évtizedes felújítása, és létrejöhettek az Országházat kiszolgáló új és korszerű létesítmények, mintegy 1500 négyzetméternyi új kiállítási felület, többek között itt, a XV. udvarban ez a kiállítási tér is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A közakarat mellett egyéni ihletettség, mégpedig államférfiúi és mérnökszakmai ihletettség is segítette a magyar alkotóerőnek az Országházban történő feltárulkozását.
Engedjék meg, hogy ennek példázataként – nem kisebbítve ezzel a korabeli miniszterelnök, Tisza Kálmán vagy a korszak nagyszerű mérnök-generációját képviselő Ney Béla és társai szerepét – itt és most csak két ember szerepét emeljem ki: Andrássy Gyuláét és Steindl Imréét. Két olyan emberét, akik nélkül az Országgyűlés épülete a mai formájában soha nem készülhetett volna el.
Andrássy Gyula nagy idők nagy tanúja, kivételes magyar politikusi ösztönökkel és képességekkel. Az 1848-49-es magyar szabadságharc megtorlóinak halálraítéltje, majd a halálos ítéletet kiszabó idegen hatalommal később kiegyező Magyarország első miniszterelnöke.
1880-ban, azaz 31 esztendővel szabadságharc leverése, illetve 13 esztendővel a kiegyezés után, Andrássy Gyula pontosan megérezte a történelem által kiszabott kegyelmi időszakot, amikor adottak voltak a lélektani, gazdasági és politikai feltételek az állandó Országház felépítésére.
Ma már tudjuk, amit Andrássy talán csak sejthetett, nevezetesen, hogy ez a kegyelmi időszak 1914-ben, az első világháború kitörésével véget ért, hogy a Trianon utáni XX. században a magyarok Országháza a mai formájában soha nem épülhetett volna már meg.
Az állandó Országház építéséről szóló törvényjavaslat vitája során, 1884. május 25-én, Andrássy Gyula államférfiúi bölcsességgel érvelt a terv körül gerjesztett ellenzéki kishitűség és demagógia ellen.
Az épülettervek monumentalitását ellenzőknek Andrássy eképpen felelt: „ha emelünk egy épületet, mely nem kevés évre, hanem évszázadokra épül, akkor annak (…) két hivatása van: az egyik, hogy monumentuma legyen a múltnak, a másik, hogy bizalmat fejezzen ki a jövőben”.
A terv költségei miatt aggódóknak azt mondta, hogy – idézem – „nem ismerek történeti példát, hogy a nemzet valaha tönkrement volna építkezés következtében”; az ellenzéki kishitűségre pedig az volt a válasza, hogy „egy nemzet sokszor azzal kezdi, hogy magát nagyra tartja és senki nem osztozik e nézetében. Később jön egy idő, midőn mások is nagynak tartják, de arra, hogy egy nemzetet, mely maga sem bízott magában, nagyra tartották volna, példát soha nem láttam”.
Andrássy Gyula politikai ihletettségéhez méltó volt Steindl Imre szakmai, mérnöki ihletettsége.
Az 1848-49-es szabadságharc leverése idején még csak tíz esztendős kisfiú, Steindl Imre későbbi tanulmányait a mélyen élő magyar értéktudat vezérelte.
A pesti műegyetem 1859-ben történt elvégzése után Steindl Bécsben és Párizsban szerez világszínvonalú tudást, majd ezen tudás birtokában 1874-től 1882-ig minden évben elindul egy lelkes csapat élén a Kárpát-medencébe, Vajdahunyadra, Szászsebesre, Beszterce-bányára, Körmöcre, Selmecre, Korponára, Pozsonyba, Kassára, Szentgyörgyre, Bazinra, Nagyszombatra, Jákra, a Szepességbe és Gyulafehérvárra, hogy a korábbi korok magyar géniuszának épített örökségét szakszerűen feltárja, megóvja és helyreállítsa.
Az Országház megtervezésének és felépítésének feladata ezek után sorsszerűen találta meg Steindl Imrét, akinek a tervét 1884. február 24-én elfogadták, és akinek a vezetésével pontosan 130 esztendővel ezelőtt, azaz 1885. október 12-én megtörtént az első kapavágás az Országház építkezésén.
1899-ben történt akadémiai székfoglalójában Steindl Imre a valóság és az eszmény jelképes összekötését célzó, kritikusai által vitatott országházi gót építészeti stílus mellett így érvelt: „(…) magasba törekvő határozott formáival az anyagi világnak a szellemi világgal való összeköttetését a legszebben jeleníti meg, és (…) az egyes nemzetek karakterének alapján, nemkülönben a rendelkezésre álló anyagokhoz mérten, külön nemzetivé válik”.
Steindl szerint történelmi okokból Magyarországon ez a stílus nem nyerhetett nemzeti jelleget, mert – idézem – „nem volt meg a megkívánt tartós nyugalom (…) a létért való küzdelem nagyban gátolta ezt (…) de nagy akadályul szolgált az is, hogy királyaink udvartartása, a környezet akkor nem volt magyar, a művészek is idegenből szakadtak hozzánk, kik nálunk is saját nemzeti szellemüket ápolták, fejlesztették és terjesztették”.
Az Országházról szólva Steindl Imre az akadémiai székfoglalójában így fogalmaz: „arra törekedtem, hogy a középkornak e remek stílusába szerény módon, óvatosan, mint az a művészet mindenkor okvetlenül megkívánja, nemzeti és egyéni szellemet hozzak be. (…) A stílusunk nemzeties jellege nálam nem annyira az épület külsejében keresendő, én azt inkább a belső díszítésnél óhajtottam érvényre juttatni.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Andrássy Gyula történelmi időérzéke, valamint Steindl Imre egyetemességbe ágyazott és világszínvonalra emelt magyar arányérzéke és szépérzéke nélkül az Országház jelenlegi helyén és formájában nem épülhetett volna meg.
Ma már pontosan tudjuk, hogy ez a nagyszerű épület nem veszélyeztette vagy gátolta, hanem megtermékenyítette és megkoronázta azt a szerves építészeti fejlődést, amely a korabeli Budapest és egész Magyarország épített örökségét meghatározta.
Mindezért mi, akik hiszünk a magyar nemzeti géniuszban, soha nem múló hálával emlékezünk Andrássy Gyulára, Steindl Imrére és társaikra, akik egy adott történelmi korban és egy adott ügyben alázatos és eredményes eszközei voltak ennek a magyar alkotóerőnek.
Voltak és vannak azonban, akik mindezért soha nem múló, alig vagy egyáltalán nem leplezett bosszúsággal gondolnak Andrássyra vagy Steindlre. A korabeli pesti bulvársajtó ugyan megkísérelte, de nem tudta megakadályozni Steindl Imre pályaművének győzelmét.
1912-ben a Nyugat című folyóirat például az elkészült Országház kapcsán arról írt, hogy „barbár felfogás, hogy a kőmíves és ácsmunkáknak némi ügyességgel összerótt halmaza (…) már tekintélyes középület. (…) De hát megengedjük, kívülről elég szép, hanem belül már nemcsak kényelmetlen, hanem művészi remekekben meglepően szegény is (…) harmincmillió költséggel egy óriási forgalmi akadályt csináltak belőle”. Az egykori bírálók mai szellemi utódai szerint az Országház valójában egy cifra másolatpalota, és nem az zavarja őket, hogy az épület előtt álló Andrássy Gyula szobrát 1945-ben a kommunisták elbontották, és a Sztálin szoborba öntötték, hanem az, hogy 2014-ben ismét helyére került az újra alkotott szobor.
Az Országház építészettörténeti kiállításán nem az ünneprontás, hanem ellenkezőleg, a magyar önbizalom erősítése céljából kell emlékeznünk arra, hogy a magyar alkotóerőt nem tudják elfojtani azok, akik nem hisznek benne.
Ez a magyar géniusz egyik titka, az Országház pedig ennek a titoknak az egyik bizonyítéka.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A magyar emberek szaktudása, szakmunkája és áldozata nélkül az Országház megépítésére vonatkozó nagyszerű közakarat és az egyéni elhivatottság terméketlen maradt volna.
Az épület építészettörténeti, ipartörténeti, művészettörténeti és belső építészeti értékei időtállóak, és mai napig lenyűgözik azt is, aki turistaként egy negyvenöt perces sétára érkezik a Házba, és azt is, akinek évtizedek óta megadatik, hogy ez a Ház legyen a munkahelye.
A számunkra kiszabott történelmi időben a jó gazda gondosságával, felelős őrzőkként igyekszünk vigyázni az Országház, igyekszünk korszerű és szakszerű módon egyre nyitottabbá és otthonosabbá tenni minden idelátogató számára.
Az elmúlt esztendőkben az Országházat sikerült megújítanunk.
Képletesen és valóságosan is sikerült homlokzatáról és környezetéből eltávolítani mindazt, amit a nehéz XX. század rákent.
Az elkövetkezőkben folytatni kívánjuk a hagyománytisztelő megújulást az épületen belül is, azaz helyre akarunk állítani minden olyan országházi belsőépítészeti és térszerkezeti értéket, amelyeket az idők során – különös tekintettel a kommunizmus évtizedeire – akarva-akaratlanul csorbítottak, mint ahogyan a Kossuth téri középületek homlokzatainak felújításával, illetve szükség szerinti újjáépítésével folytatni és befejezni kívánjuk a Kossuth tér, a Nemzet Főtere megújulását is.
Mindezért köszönettel tartozunk a magyar adófizető polgároknak, akik ezen törekvéseinkhez a pénzügyi fedezetet biztosították, és köszönettel tartozunk mindazon szakembereknek, akiknek elkötelezettsége nélkül kitűzött céljainkat nem valósíthatnánk meg.
Kívánom, hogy a ma megnyitandó állandó építészeti kiállítás váljon az Országház megújulásának egy újabb tartalmas fejezetévé, erősítse az emlékezést a jelen és a jövő érdekében, mindannyiunk javára és örömére.
Amikor az ember jogos adósságot törleszt, mindig kissé felszabadul, lelkiismerete megkönnyebbül és talán önbizalma is erősödik.
Így vagyunk ezzel a mai napon mi is, akik egy régi és jogos adósságot törlesztünk azáltal, hogy ezen immár évszázados falak között megnyitjuk az Országházra vonatkozó első állandó építészettörténeti kiállítást.
Tartoztunk ezzel magának az Országháznak, az épületet megálmodó és megvalósító elődeinknek, és tartoztunk ezzel a jelenkornak, vagyis az épület szépsége által lenyűgözött évente több mint félmillió országházi látogatónak is.
Arra tettünk kísérletet, hogy 430 négyzetméternyi kiállító térben bemutassuk egy több, mint 17 ezer négyzetméteres épület, az Országház, és annak több, mint 70 ezer négyzetméteres külső környezete, a Kossuth tér több, mint egy évszázada egybefonódott történetének csomópontjait.
Kísérletünk nemcsak a számok, méretek, arányok és időtávok miatt izgalmas, hanem a tárgya miatt is. Az Országház ugyanis több, mint egy építészeti remekmű.
Nem csak a magyar államiság jelképe, nem csak – mint ahogyan II. János Pál pápa fogalmazott 1991-ben – a magyar nemzet önállóságának és szuverenitásának a jelképe, és nemcsak az UNESCO által is elismert és védett világörökségi helyszín része, hanem ez az épület a magyar nemzeti géniusz egyik megnyilvánulása is.
A nemzeti géniusz nem metafizika, hanem egy olyan közösségi alkotóerő, amely mindig a közös föld, a táj, a közös nyelv, a kultúra és a történelem által kovácsolt sorsközösségben fogant.
Mindig voltak, és korunkban is vannak, akik nem hisznek a sorsközösségben, nem hisznek a nemzetekben, és legkevésbé azoknak bármiféle géniuszában.
Mi azonban mindebben hiszünk. Hiszünk Széchenyi Istvánnak, aki így fogalmazta meg a magyar alkotóerő feladatát: „a magyar is díszhelyet foglaljon az alkotónemzetek koszorújában és megfeleljen (…) az emberiség nagy hivatásának, amely nem pusztítás, de teremtés”.
Hiszünk nagyszerű gondolkodónknak, Karácsony Sándornak, aki szerint „az hogy ’magyar’ nem faj, nem vér hanem lélek dolga. Nem a vér alakította ki a magyar lelket, hanem ellenkezőleg (…) Mindenki olyan mértékben magyar, amekkora mértékben a magyar lélek ereje él és hat rajta keresztül”.
Ezen hitünk és meggyőződésünk okán – Tisztelt Hölgyeim és Uraim – számunkra az Országház mindenekelőtt a magyar lélek és sors által áthatott alkotóerő, a nemzeti géniusz egyik nagyszerű bizonyossága.
Ez a bizonyosság a magyar emberek közakaratából született, magyar államférfiúi és mérnöki ihlet alakította, és a magyarok tudása, áldozata és munkája valósította meg.
Az Országházat és környezetét építészetileg és térrendezési szempontból napjainkig meghatározó magyar közakarat négy országgyűlési döntésben fogalmazódott meg.
A középkorban elveszett önálló és független magyar államiság alapjait 1848-49-ben újrateremtő forradalmi Országgyűlés az 1848. évi IV. törvénycikkelyével rendelkezett arról, hogy – idézem – „üléseit jövendőben évenként és pedig Pesten tartandván”, legyen egy állandó Háza a Hazának.
A vérbe fojtott magyar szabadságharc után a hamu alatt parázsló magyar önrendelkezési vágy 1867-ben, a kiegyezéssel részlegesen teret nyert, így az Országgyűlés az 1880. évi LVIII. törvénycikkellyel kijelölhette az Országház dunaparti helyét, valamint az építkezés szervezőbizottságát, majd 1884. évi XIX. törvénycikkellyel jóváhagyta az építési tervet, valamint meghatározta az építkezés jogi kereteit.
127 esztendővel később, a 61/2011-es országgyűlési határozat rendelkezett a Kossuth tér újjáépítéséről, melynek kihatása volt az Országházra is. Befejeződhetett a homlokzatok évtizedes felújítása, és létrejöhettek az Országházat kiszolgáló új és korszerű létesítmények, mintegy 1500 négyzetméternyi új kiállítási felület, többek között itt, a XV. udvarban ez a kiállítási tér is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A közakarat mellett egyéni ihletettség, mégpedig államférfiúi és mérnökszakmai ihletettség is segítette a magyar alkotóerőnek az Országházban történő feltárulkozását.
Engedjék meg, hogy ennek példázataként – nem kisebbítve ezzel a korabeli miniszterelnök, Tisza Kálmán vagy a korszak nagyszerű mérnök-generációját képviselő Ney Béla és társai szerepét – itt és most csak két ember szerepét emeljem ki: Andrássy Gyuláét és Steindl Imréét. Két olyan emberét, akik nélkül az Országgyűlés épülete a mai formájában soha nem készülhetett volna el.
Andrássy Gyula nagy idők nagy tanúja, kivételes magyar politikusi ösztönökkel és képességekkel. Az 1848-49-es magyar szabadságharc megtorlóinak halálraítéltje, majd a halálos ítéletet kiszabó idegen hatalommal később kiegyező Magyarország első miniszterelnöke.
1880-ban, azaz 31 esztendővel szabadságharc leverése, illetve 13 esztendővel a kiegyezés után, Andrássy Gyula pontosan megérezte a történelem által kiszabott kegyelmi időszakot, amikor adottak voltak a lélektani, gazdasági és politikai feltételek az állandó Országház felépítésére.
Ma már tudjuk, amit Andrássy talán csak sejthetett, nevezetesen, hogy ez a kegyelmi időszak 1914-ben, az első világháború kitörésével véget ért, hogy a Trianon utáni XX. században a magyarok Országháza a mai formájában soha nem épülhetett volna már meg.
Az állandó Országház építéséről szóló törvényjavaslat vitája során, 1884. május 25-én, Andrássy Gyula államférfiúi bölcsességgel érvelt a terv körül gerjesztett ellenzéki kishitűség és demagógia ellen.
Az épülettervek monumentalitását ellenzőknek Andrássy eképpen felelt: „ha emelünk egy épületet, mely nem kevés évre, hanem évszázadokra épül, akkor annak (…) két hivatása van: az egyik, hogy monumentuma legyen a múltnak, a másik, hogy bizalmat fejezzen ki a jövőben”.
A terv költségei miatt aggódóknak azt mondta, hogy – idézem – „nem ismerek történeti példát, hogy a nemzet valaha tönkrement volna építkezés következtében”; az ellenzéki kishitűségre pedig az volt a válasza, hogy „egy nemzet sokszor azzal kezdi, hogy magát nagyra tartja és senki nem osztozik e nézetében. Később jön egy idő, midőn mások is nagynak tartják, de arra, hogy egy nemzetet, mely maga sem bízott magában, nagyra tartották volna, példát soha nem láttam”.
Andrássy Gyula politikai ihletettségéhez méltó volt Steindl Imre szakmai, mérnöki ihletettsége.
Az 1848-49-es szabadságharc leverése idején még csak tíz esztendős kisfiú, Steindl Imre későbbi tanulmányait a mélyen élő magyar értéktudat vezérelte.
A pesti műegyetem 1859-ben történt elvégzése után Steindl Bécsben és Párizsban szerez világszínvonalú tudást, majd ezen tudás birtokában 1874-től 1882-ig minden évben elindul egy lelkes csapat élén a Kárpát-medencébe, Vajdahunyadra, Szászsebesre, Beszterce-bányára, Körmöcre, Selmecre, Korponára, Pozsonyba, Kassára, Szentgyörgyre, Bazinra, Nagyszombatra, Jákra, a Szepességbe és Gyulafehérvárra, hogy a korábbi korok magyar géniuszának épített örökségét szakszerűen feltárja, megóvja és helyreállítsa.
Az Országház megtervezésének és felépítésének feladata ezek után sorsszerűen találta meg Steindl Imrét, akinek a tervét 1884. február 24-én elfogadták, és akinek a vezetésével pontosan 130 esztendővel ezelőtt, azaz 1885. október 12-én megtörtént az első kapavágás az Országház építkezésén.
1899-ben történt akadémiai székfoglalójában Steindl Imre a valóság és az eszmény jelképes összekötését célzó, kritikusai által vitatott országházi gót építészeti stílus mellett így érvelt: „(…) magasba törekvő határozott formáival az anyagi világnak a szellemi világgal való összeköttetését a legszebben jeleníti meg, és (…) az egyes nemzetek karakterének alapján, nemkülönben a rendelkezésre álló anyagokhoz mérten, külön nemzetivé válik”.
Steindl szerint történelmi okokból Magyarországon ez a stílus nem nyerhetett nemzeti jelleget, mert – idézem – „nem volt meg a megkívánt tartós nyugalom (…) a létért való küzdelem nagyban gátolta ezt (…) de nagy akadályul szolgált az is, hogy királyaink udvartartása, a környezet akkor nem volt magyar, a művészek is idegenből szakadtak hozzánk, kik nálunk is saját nemzeti szellemüket ápolták, fejlesztették és terjesztették”.
Az Országházról szólva Steindl Imre az akadémiai székfoglalójában így fogalmaz: „arra törekedtem, hogy a középkornak e remek stílusába szerény módon, óvatosan, mint az a művészet mindenkor okvetlenül megkívánja, nemzeti és egyéni szellemet hozzak be. (…) A stílusunk nemzeties jellege nálam nem annyira az épület külsejében keresendő, én azt inkább a belső díszítésnél óhajtottam érvényre juttatni.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Andrássy Gyula történelmi időérzéke, valamint Steindl Imre egyetemességbe ágyazott és világszínvonalra emelt magyar arányérzéke és szépérzéke nélkül az Országház jelenlegi helyén és formájában nem épülhetett volna meg.
Ma már pontosan tudjuk, hogy ez a nagyszerű épület nem veszélyeztette vagy gátolta, hanem megtermékenyítette és megkoronázta azt a szerves építészeti fejlődést, amely a korabeli Budapest és egész Magyarország épített örökségét meghatározta.
Mindezért mi, akik hiszünk a magyar nemzeti géniuszban, soha nem múló hálával emlékezünk Andrássy Gyulára, Steindl Imrére és társaikra, akik egy adott történelmi korban és egy adott ügyben alázatos és eredményes eszközei voltak ennek a magyar alkotóerőnek.
Voltak és vannak azonban, akik mindezért soha nem múló, alig vagy egyáltalán nem leplezett bosszúsággal gondolnak Andrássyra vagy Steindlre. A korabeli pesti bulvársajtó ugyan megkísérelte, de nem tudta megakadályozni Steindl Imre pályaművének győzelmét.
1912-ben a Nyugat című folyóirat például az elkészült Országház kapcsán arról írt, hogy „barbár felfogás, hogy a kőmíves és ácsmunkáknak némi ügyességgel összerótt halmaza (…) már tekintélyes középület. (…) De hát megengedjük, kívülről elég szép, hanem belül már nemcsak kényelmetlen, hanem művészi remekekben meglepően szegény is (…) harmincmillió költséggel egy óriási forgalmi akadályt csináltak belőle”. Az egykori bírálók mai szellemi utódai szerint az Országház valójában egy cifra másolatpalota, és nem az zavarja őket, hogy az épület előtt álló Andrássy Gyula szobrát 1945-ben a kommunisták elbontották, és a Sztálin szoborba öntötték, hanem az, hogy 2014-ben ismét helyére került az újra alkotott szobor.
Az Országház építészettörténeti kiállításán nem az ünneprontás, hanem ellenkezőleg, a magyar önbizalom erősítése céljából kell emlékeznünk arra, hogy a magyar alkotóerőt nem tudják elfojtani azok, akik nem hisznek benne.
Ez a magyar géniusz egyik titka, az Országház pedig ennek a titoknak az egyik bizonyítéka.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A magyar emberek szaktudása, szakmunkája és áldozata nélkül az Országház megépítésére vonatkozó nagyszerű közakarat és az egyéni elhivatottság terméketlen maradt volna.
Az épület építészettörténeti, ipartörténeti, művészettörténeti és belső építészeti értékei időtállóak, és mai napig lenyűgözik azt is, aki turistaként egy negyvenöt perces sétára érkezik a Házba, és azt is, akinek évtizedek óta megadatik, hogy ez a Ház legyen a munkahelye.
A számunkra kiszabott történelmi időben a jó gazda gondosságával, felelős őrzőkként igyekszünk vigyázni az Országház, igyekszünk korszerű és szakszerű módon egyre nyitottabbá és otthonosabbá tenni minden idelátogató számára.
Az elmúlt esztendőkben az Országházat sikerült megújítanunk.
Képletesen és valóságosan is sikerült homlokzatáról és környezetéből eltávolítani mindazt, amit a nehéz XX. század rákent.
Az elkövetkezőkben folytatni kívánjuk a hagyománytisztelő megújulást az épületen belül is, azaz helyre akarunk állítani minden olyan országházi belsőépítészeti és térszerkezeti értéket, amelyeket az idők során – különös tekintettel a kommunizmus évtizedeire – akarva-akaratlanul csorbítottak, mint ahogyan a Kossuth téri középületek homlokzatainak felújításával, illetve szükség szerinti újjáépítésével folytatni és befejezni kívánjuk a Kossuth tér, a Nemzet Főtere megújulását is.
Mindezért köszönettel tartozunk a magyar adófizető polgároknak, akik ezen törekvéseinkhez a pénzügyi fedezetet biztosították, és köszönettel tartozunk mindazon szakembereknek, akiknek elkötelezettsége nélkül kitűzött céljainkat nem valósíthatnánk meg.
Kívánom, hogy a ma megnyitandó állandó építészeti kiállítás váljon az Országház megújulásának egy újabb tartalmas fejezetévé, erősítse az emlékezést a jelen és a jövő érdekében, mindannyiunk javára és örömére.
Sajtóiroda
2015. október 12.