Archívum

Archívum - 2016. január 25.


Beszéd az Óbudai Népzenei Iskola születésének 25. évfordolóján

.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kodály Zoltán 1933-ban így írt a magyar népzenéről Vallomás című írásában:
„A magyar lélek leggyengédebb virágai a falun nyíltak, mégpedig nagyrészük úgy, hogy a várost el sem érte. Mi a faluban nemcsak dalokat (…) találtunk, hanem más valamit is, ami nélkül ezek a dalok nem jöttek volna létre: kultúrát. Bármilyen furcsán hangozzék is, egységes, homogén kultúrát, amelynek a dal elválaszthatatlan része, mintegy tetőpontja, de mindenesetre szerves kivirágzása.”

A Kodályék által még a falun fellelt, a paraszti lélek által termett ezen kincseket a következő nemzedékek számára már a városban élő fiatal értelmiség mozgalma őrizte, ápolta és örökítette tovább. A leghatékonyabban talán itt, Budapesten, egész pontosan Óbudán.

1975-ben ugyanis a III. kerületi Mókus utcai Állami Zeneiskola Népzenei tagozatán kezdődött el Magyarországon az első intézményesített népzeneoktatás, majd 1991-ben itt nyitotta meg kapuit az Óbudai Népzenei Iskola, mely intézményt negyedszázados születésnapján köszönthetünk ma. A népzene és a népdal a néplélek egyik legtisztább tükre, a néplélek pedig mindig ott lakozik, ahol a nép.
Ez a magyarázata annak, hogy a magyar népzene nem elválasztja, hanem mindig összeköti a falut és a várost, államhatárokat átívelve összeköti a magyar nemzet tagjait.

Az idő sodrában mindig összeköti az egymást követő magyar nemzedékeket, még olyan nehéz történelmi korszakokban is – mint volt a szocializmus időszaka –, amikor a hatalom számára nemcsak a szó, hanem a dal is veszélyes fegyver volt, vagy az előttünk álló szép új világban – a globalizmus korában is –, amelynek célkeresztjében van a nemzeti kultúrák egysége és homogenitása.
A magyar zenetörténet – benne a népzenével – nem érthető meg a magyar történelem nélkül, miként történelmünk ismerete sem teljes a magyar zeneélet ismerete nélkül.

A népzene különösképpen közösségi műfaj, közösségteremtő ereje van, előfeltétele és egyben célja is a közösségi lét.
Ahogyan ezt a hozzáértők szépen megfogalmazták, a zene magjának évtizedekig kell dús táptalajban növekednie, hogy értékes termést hozzon. Mindez a népzenét – feltűnő módon – a közállapotok függvényévé teszi.

Az egyén és közösség életét és azonosságtudatát végigkíséri a népzene: bölcsődalok, játékos gyermekdalok, szerelmes dalok és lakodalmi énekek, mulatónóták és keservesek, katonadalok és bujdosóénekek, majd a siratók és virrasztó énekek; valamennyiben ott lüktet a személyes sors, élettapasztalat, valamint az a történelem, amelyet nem a győztesek írnak, hanem azok, akiknek a bőrét perzseli.

Szavakba öntött anyanyelvünk mellett létezik egy hangokba, dallamokba zárt zenei anyanyelvünk is, amely ősi és ösztönös, magunkban hordozzuk, ezért a külvilág által ugyan sokszor csorbítható, mélybe nyomható, de soha el nem pusztítható.

Az Óbudai Népzenei Iskola ezen zenei anyanyelvünknek nagyszerű otthona. Egy negyedszázad óta gyerekek ezrei sajátítják el itt ezt a csodás nyelvet. Ez az intézmény a népzenei tudás és tapasztalat a fiatalok részére történő stafétaszerű átruházásának fontos helyszíne, melyet negyedszázada a népzene szeretete melegít át.

Ahogy egy nemzet politikai és gazdasági önrendelkezésének legfontosabb intézménye a parlament, úgy a nemzet szellemi önrendelkezésének egyik pótolhatatlan intézménye a zenei anyanyelvet ápoló, éltető és azt áthagyományozó népzenei iskola.

A szellemtelenség és kulturálatlanság, a közösségellenesség, és a nemzetellenesség fegyvereivel tudatosan támadó globális kor ellen az önvédelem legjobb bástyái az olyan értékalapú szellemi és nemzeti ellenállási műhelyek, mint amilyen az Óbudai Népzenei Iskola is.
Nincs szebb nevelői lehetőség és felelősség, mint közreműködni a diákok azonosság-tudatának kialakításában a nemzeti értéktudat erősítése által, a magyar zenei anyanyelv megtanítása és művelése révén.

Az értéktudat és az azonosságtudat a fiatalok számára felbecsülhetetlen biztonságot nyújthat egy bizonytalanságokkal terhelt világban.
Kobzos Kiss Tamás, az Óbudai Népzenei Iskola alapító igazgatója, aki sajnos már nem lehet velünk, s akire a mai napon is tisztelettel és hálával emlékezünk, úgy fogalmazott, hogy „a Kárpát-medencét járva, Budapestről Palócföldön, Mezőségen át a Gyimesekig lassanként megértettem, hogy itt egy folytonos, több évszázados vagy évezredes hagyománynak a részesévé lehetek. Az emberben fokozatosan kialakul az alázat, s ez nagy kegyelem, én úgy gondolom. Ez bármikor megtörténhet bárkivel, ma is.”

Tisztelt Igazgató úr, tisztelt Tanári Kar, kedves Gyerekek!

Küzdelmes és kegyelemteljes negyedszázad áll az Önök iskolája mögött, és bízzunk benne, hogy hasonlóan szép, küzdelmekben és kegyelemben gazdag következő negyedszázad vár rá a jövőben is. Önök nagy feladatok előtt állnak Önökre továbbra is. Évezredes zenei anyanyelvünk művelése korunkban talán még izgalmasabb kihívás, fontosabb feladat s örömtelibb küldetés, mint valaha volt.

Kívánom az Óbudai Népzenei Iskolának, hogy diákjai létszáma, érdeklődése és lelkesedése soha ne apadjon, tanárainak elhivatottsága, alázata és szakértelme pedig soha ne lankadjon. Kívánom, az iskolának, hogy az óbudai önkormányzat és a magyar állam az Önök vállalt értékmentő és értékteremtő feladatával arányos és méltányos működési feltételeket biztosítson a következő negyedszázadban is.

Kívánom mindannyiunknak, hogy minél több ilyen szellemi műhely jöhessen létre, s verhessen gyökeret minden magyar és minden kultúraszerető európai ember javára, hasznára és örömére.

Isten éltesse ezt a közösséget 25. születésnapján!

Sajtóiroda

2016. január 25.