Archívum

Archívum - 2016. március 31.


Magyar Innovációs Nagydíj - beszéd a díjátadó ünnepségen

Országház, Felsőházi ülésterem

Tisztelt Elnök Urak, tisztelt Díjazottak, Hölgyeim és Uraim!

Tavasszal megújul a természet. Ez az egészséges természet rendje. Tavasszal, itt az Országházban, évről évre átadják az Innovációs Nagydíjat, a magyar műszaki alkotóerőben élenjárók méltó elismerésben és kitüntetésben részesülnek. Ez az egészséges társadalom rendje.

Egy egészséges társadalom ugyanis tudatában van annak, hogy XXI. századi szép, új világunkban folyamatos megújulás, szakadatlan fejlesztés és fejlődés, azaz innováció nélkül nemcsak előre nem lehet jutni, nemcsak ötről a hatra nem lehet lépni, de még helyben maradni sem lehetséges.
Amelyik társadalom a megújulás, az innovációs verseny terén lemarad, az azt kockáztatja, hogy szellemi és anyagi erőforrásait mások fogják kihasználni vagy éppen elhasználni, és abban soha nincs, nem lehet köszönet.

A reformkorban, Széchenyi Istvánéknak a nemzeti polgárságot kellett létrehozniuk, a nemzeti polgárság alapjait kellett lefektetniük ahhoz, hogy eséllyel küzdhessenek a nemzet függetlenségéért, s hogy megteremtsék a polgárosult Európához való felzárkózás, s vele a nemzeti megmaradás esélyét.

Ehhez akkora elszántság kellett, amelyet híven tükröznek Széchenyi István naplójának 1832-ben kelt sorai: „Ha lenyírják a szárnyamat, járok majd a lábamon, ha azokat is levágják, a kezemen járok, ha azokat is kitépik, hason csúszok!”

Eltökéltség dolgában ma sem adhatjuk alább. Ma már nem a nemzet megteremtése és az ország függetlenségének kivívása az előttünk álló feladat, hanem az emberi, szellemi és anyagi erőforrásaink megőrzése, szülőföldünk gazdasági megtartó erejének erősítése, és a nemzetet, a nemzeti érdekeket védeni képes magyar állam cselekvőképességének biztosítása a cél.

Ezen céljaink megvalósításában azonban – mint bőségesen megtapasztalhattuk – nem mindenki érdekelt. Vannak olyan erőcsoportok a nagyvilágban, amelyek ellenérdekeltek a nemzeti államok létében és cselekvőképességében, és ellenérdekeltek a nemzeti erőforrásoknak a nemzeti közösségek javára való felhasználásban is. Ilyen rontó szándékok ellenében csak az a nemzet tud talpon maradni, amelynek minden része készen áll Széchenyi István szellemében cselekedni.

„A nemzet nagysága, boldogsága mindig csak magában a nemzetben rejtezik.” – figyelmeztetett a Stádiumban.

Ma sincs ez másképp. Létküzdelmeinket közösen és egyszerre kell megvívnunk politikai és gazdasági versenytársainkkal, ellen-lábasainkkal.
A magyar alkotóerőnek – azaz Önöknek, tisztelt Hölgyeim és Uraim – kulcsszerep jut ebben a küzdelemben.

Magyarország az elmúlt esztendőkben megvalósított egy eredményes gazdaságpolitikai fordulatot.

Az ország gazdasága stabil növekedési pályára állt, a korábban tudatosan felállított adósság-csapdákból részben kiszabadult az ország, és elindultunk végre azon az úton, amelyen a magyar gazdaságot nem mások által nyújtott nemzetközi uzsorahitelekből, hanem a magyarok munkájával állítjuk talpra és tartjuk állva.
Mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy gazdasági erőnkből telhetően még többet kell fordítanunk tudományos kutatásokra és célirányos fejlesztésekre, magas szintű műszaki, tudományos felsőoktatásra.

Az is nyilvánvaló, hogy pénzügyileg nem tudunk többet áldozni ezen célokra, mint a gazdaságilag nálunk erősebbek.

Nekünk arra van esélyünk és lehetőségünk, hogy abból fektessünk be többet, ami több, mint a pénz, és nekünk, magyaroknak, több is van belőle, mint pénzből: szellemi alkotóerőből. Johan Cruyff, a világ labdarúgásának néhány napja elhunyt egyik legnagyobb megújítója mondta a modern labdarúgás és a pénz összefüggéséről, hogy soha nem látott még tömött pénzes zsákokat gólt rúgni a focipályán. Talán nem önbecsapás vagy önvigasztalás ugyanezt gondolni a műszaki kutatások és fejlesztések területéről is: a pénz elengedhetetlen, de nem elégséges feltétele az eredményeknek, a teremtő emberi alkotóerő nélkül a pénz terméketlen és holt tőke csupán.

Az Önök kreativitása mellett még szükség van valamire, ami nagyrészt az államon múlik, és ami szintén nem pénz, hanem józan ész, figyelem és szervezés kérdése. A mai fődíjasunknak, az Evopro cégcsoport tulajdonosának, Mészáros Csaba úrnak a mondása, hogy a negyedszázada emlegetett közhelyszerű gazdasági bölcsesség, miszerint a gazdaságban „nem halat, hanem hálót kell adni” mára elavult, ugyanis napjainkban „a halastóba halat kellene tenni”.

Vagyis a globális piac körülményei között – a nemzetközi gyakorlattal egyébként összhangban – minden körülmények között erősíteni kellene azt a hazai keresletet, amely élteti a versenyképes magyar innovációs készségeket és képességeket.

Évente közpénzekből ma is százmilliárdokat fordítunk olyan import termékekre, amelyeket legalább hasonló vagy még jobb minőségben elő tudnánk állítani Magyarországon is, a magyar innovációnak és a magyar munkaerőnek köszönhetően.

Ha a józan ész, figyelem és szervezés jegyében ezen összegeknek csak a felét tudnánk célirányosan a hazai innovációra fordítani, akkor az Önök munkájának pénzügyi keretei ugrásszerűen megnövekednének.
Mindez egy olyan gazdaságpolitikai cél, amelynek elérésére a magyar állam rendelkezik legitim eszközrendszerrel, az állami cselekvési lehetőségek mellé ezért állami felelősség is társul, mely felelősséget leginkább a magyar gazdasági élet szereplői és a magyar kutatás-fejlesztés képviselői kérhetnek számon az államon, azaz rajtunk, politikusokon, illetve segíthetnek leghatékonyabban az államnak ezen cél elérése érdekében.

A magyar állam nevében köszönöm a munkájukat, köszönöm kitartásukat és teljesítményüket, gratulálok minden díjazottnak, és bízom benne, hogy a magyar innováció ügyét nemcsak a hagyományos díjosztó ünnepnapokon, hanem a dolgos hétköznapokon is egyre többet és egyre jobban tudjuk segíteni, az Önök érdekében és Magyarország hasznára, javára.

Kívánom, hogy így legyen!

Sajtóiroda

2016. március 31.