Tisztelt Értekezlet, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Legutóbbi plenáris ülésünk óta nem vált unalmasabbá a világ és a Kárpát-medence: kitört, majd befagyott egy pusztító katonai konfliktus Ukrajnában, migránsáradat és terrorhullám tört rá Európára, feszültségekkel teli politikai hétköznapok vannak mindenütt, az 1990 óta megszokott általános politikai kiszámíthatóság csökken, miközben az általános bizonytalanság és nyugtalanság növekedik egész Európában, és így itt a Kárpát-medencében is.

Értekezletünk tagszervezeteinek képviselői ma hiteles és naprakész körképet fognak nyújtani arról, hogy – a különféle választások előtt vagy éppen választások után – milyen politikai helyzetben vannak a külhoni magyar közösségeink.
Miniszterelnök-helyettes úr vázolni fogja a szomszédos országokkal fennálló államközi kapcsolataink helyzetét és a nemzetpolitikai kormányzat cselekvési irányait.

Én a korábban említett események sodrából két olyan folyamatot emelnék ki röviden, amelyeknek létfontosságú következményei vannak és lesznek a magyar nemzetpolitika szempontjából: az egyik egy gazdasági-társadalmi folyamat, éspedig a Kárpát-medencei magyar munkaerő kiáramlása a Kárpát-medencéből.

A másik egy külpolitikai folyamat, amelynek révén a Kárpát-medence országai ismét geopolitikai ütközőzónává válnak a két legnagyobb katonai világhatalom, az Egyesült Államok és Oroszország között.
Mindkét folyamat kapcsán, a cselekvési lehetőségeink és politikai, valamint erkölcsi felelősségünk mértékének és arányának helyes megállapítása érdekében érdemes emlékezni Bethlen Gábor intelmére: „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.”

Nos – tisztelt Hölgyeim és Uraim – mi az, amit nem tudunk megtenni, és mi az, amit meg kell tennünk ezekben az ügyekben?
Az évszázados európai gazdasági centrum – periféria viszony-rendszerből fakadó Kárpát-medencei perifériális hátrányokat – az általános tőkeszegénységet, a munkabérek alacsony színvonalát – néhány év vagy évtized alatt nem tudjuk lefaragni, sem mi, magyarok, sem Kárpát-medencei szomszédaink és sorstársaink. Sajnos ez nem lehetséges sem együtt, sem külön-külön, ezt az elmúlt 25 év, illetve az Európai Uniós csatlakozás óta eltelt több mint tíz esztendő elég plasztikusan fölvázolta.

Az évtizedes Kárpát-medencei magyar demográfiai hanyatlást sem tudjuk néhány év alatt megállítani. Csak jelzem, hogy Magyarországon 1980 óta születnek kevesebben, mint amennyien egy-egy évben eltávoznak az élők sorából.
Ezt mind jelenleg nem tudjuk megtenni, mert egyszerűen még nincsenek megfelelő erőforrásaink és eszközeink minderre.
Amit viszont meg kell tennünk az az, hogy a következő esztendőkben minden meglévő és rendelkezésre álló eszközzel, minden korábbinál több erőforrásból erősítsük a Kárpát-medencei magyar szülőföld megtartó gazdasági erejét, csökkentsük, illetve távlatosan állítsuk meg a magyar munkaerő kiáramlását a Kárpát-medencéből.

Nyilvánvalóan nem csak magyar gondról van szó, sőt, a szomszédos nemzetekhez képest a magyar munkaerő kiáramlása – akár Magyarországról, akár a külhoni magyar közösségek soraiból – lényegesen alacsonyabb, mint a többi népé, közép-európai országé, de nekünk, magyar politikusoknak nyilvánvalóan a magyarok gondjaira kell megoldást találnunk.

A gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai következményei miatt magyar szempontból – különös tekintettel a külhoni magyar közösségekre – létfontosságú stratégiai ügy a magyar munkaerő megőrzése itt a Kárpát-medencében.
Ennek érdekében az előttünk álló esztendőkben a magyar államnak korábban nem tapasztalt nagyságrendű anyagi erőfeszítéseket kell tennie egy olyan integrált Kárpát-medencei magyar munkaerő-gazdálkodás érdekében, amelynek stabilizáló ereje és hatása van minden magyarra, amely minden magyar munkavállalót – akár Magyarországon, akár a külhonban – nemcsak érzelmi, hanem, ha lehetséges érdekalapon is megerősít szülőföldön való megmaradásban.

Ebben a stratégiai gondolkodásban és tervezésben fontos szerepe kell legyen a Kárpát-medencei Képviselők Fórumának, és ebben kérem a jövőbeli személyes segítségüket és közreműködésüket.

Ennek az új gondolkodásnak és cselekvésnek az előjelei egyébként már mutatkoznak kormányzati szinten, a konkrétumokról Magyar Levente államtitkár úr fogja Önöket ma tájékoztatni a délvidéki támogatási és fejlesztési program
bemutatása kapcsán.

Tisztelt Értekezlet!

A magyar nemzetpolitikai érdekérvényesítést alapvetően módosíthatja – egyaránt növelheti vagy csökkentheti – az előttünk álló esztendőkben az a folyamat, amely révén a Kárpát-medence országai ismét két katonai világhatalom, az Egyesült Államok és Oroszország közötti ütközőzóna részévé váltak.

Mindannyiunk történelmi tapasztalata, hogy hálátlan, sőt rendkívül veszélyes dolog ütközőzónában élni, most azonban a különféle geopolitikai játszmák miatt a Kárpát-medence országai és népei mindannyian ilyen helyzetbe kerültek.
Nem merülnék most el azon izgalmas részletekben, hogy mi vezetett bennünket, Kárpát-medencei országokat ebbe a helyzetbe, csak azon véleményem megosztására szorítkoznék, hogy várhatóan meddig maradunk mindannyian ebben a helyzetben: mindaddig, amíg az Európai Unió el nem dönti, hogy az euro-atlanti és az eurázsiai politikai, gazdasági és katonai nagytérségek között nem az elválasztó ék, hanem az összekötő kapocs szerepét kellene betöltenie.

Mindaddig, amíg ez a döntés nem születik meg, a Kárpát-medencében mindannyian egy geopolitikai ütközőzónában fogunk élni, amely – ha szerencsénk van – akkor nem válik egy szép napon katonai ütközőzónává is.

Ebben az összefüggésrendszerben új esélyek és új veszélyek nyílnak a kárpát-medencei szomszédságpolitikában és az államközi kapcsolatainkban, és ennek megfelelően növekedhet vagy csökkenhet a magyar nemzetpolitika érdekérvényesítő képessége.
Ha a Kárpát-medence országai a saját nemzeti érdekeiket nem a szomszédaikkal egyeztetve, hanem az ütközőzónában érdekelt nagyhatalmak érdekeinek a farvizén, egymás rovására próbálják érvényesíteni, akkor a kárpát-medencei államközi kapcsolatok javulására nem, inkább romlására számíthatnak.

Mindezek függvényében a magyar nemzetpolitika érdekérvényesítő ereje pedig azon múlik, hogy a legitim magyar nemzetpolitikai törekvéseket a Kárpát-medencében a térségi stabilitást erősítő tényezőkként megtudjuk-e védeni a nagyvilágban, vagy a politikai ellenfeleinknek sikerül meggyőzniük a nagyvilágot, hogy a magyar nemzetpolitika a Kárpát-medencében egy instabilitási és kockázati tényező. Legyünk őszinték önmagunkhoz, eddig az esélyek inkább az utóbbi felé billentek el.
A geopolitikai ütközőzónákban ugyanis az etnikai kérdések mindig elsőrendű biztonsági kérdésekké és ürügyekké válhatnak.

Mindezekre tekintettel – tisztelt Hölgyeim és Uraim – az előttünk álló esztendőkben a magyar külpolitikának és a legitim külhoni magyar politikai szervezeteknek minden korábbinál nagyobb politikai erőfeszítést kell tenniük, hogy a nagyvilágban és a szomszédságban egyaránt világosan és egyértelműen kinyilvánítsák, elmagyarázzák és megerősítsék a magyar nemzetpolitika álláspontját és törekvéseit.
Engedjenek meg egyetlen példát: napjainkban ismét fellángoltak a romániai és moldáviai unionista törekvések, a két ország 2018-ig történő egyesítésére menetrend készült, és az egyesítés hívei azzal nyugtatják a nem román nemzetiségű moldáviai embereket, hogy helyzetük a „romániai magyar modell” szerint rendeződik majd.

Hogy mennyire megnyugtató a „romániai magyar modell” arról a romániai magyarok tudnak a legilletékesebben nyilatkozni, és a legitim romániai magyar politikai erőknek ezt a nemzetközi porondon meg is kell tenniük, hiszen ha nem teszik, akkor más fogja megtenni helyettük, de abban nem lesz köszönet.

Mindebben a nem könnyű politikai és diplomáciai munkában alapvető fontosságú a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Testületének a szerepe, ezért ebben is kérem a jövőbeli személyes segítségüket és közreműködésüket.

A veszélyek mellett természetesen új esélyek is nyílhatnak. Esély van arra, hogy tornyosuló közös bajaink súlya alatt a Kárpát-medencei államközi együttműködésekben ki lehet terjeszteni a visegrádi együttműködés szellemiségét és hatékonyságát; hogy Közép-Kelet Európán belül kialakítható egy olyan politikai és gazdasági együttműködés, amely a térséget politikailag felértékeli az Európai Unióban, amely segíti az Európai Unió döntéshozatalát a geopolitikai kérdésekben, és amely felértékelődésnek mindenki a nyertese lehet, és amely egyben új pályákat nyithat magyar nemzetpolitikai törekvéseinknek is.

Izgalmas és nehéz évek elé nézünk, tehát tisztelt Értekezlet.

És ne feledjük: „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.”