Tisztelt Emlékező Közösség!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Vannak kivételes pillanatok, amikor a Történelem leszáll közénk, lecsatolja fegyvereit, félreteszi színes jelmezeit, a szemünkbe néz és egy hirtelen mozdulattal évszázados intézményeket és konvenciókat tüntet el, majd ugyanazzal a lendülettel a régi rend helyett új rendet teremt. Ennek a folyamatnak mindig vannak nyertesei és vesztesei, az ő nyereségüket vagy veszteségüket szokta az utókor történelminek nevezni.
Bő száz évvel ezelőtt, a huszadik század elején, sok magyar és európai számára vált nyilvánvalóvá, hogy ismét napirenden van a Történelem színeváltozása. Egy új rend készülődött az európai politikai, gazdaság, a társadalom és a kultúra szinte valamennyi fontos területén. Ez volt a korszellem, amely számos európai gondolkodót – az osztrák Robert Musiltól, a csehországi Franz Kafkán át, a magyar Bartha Miklósig – megihletett a küszöbön álló jövő feltárásában.

Mindnyájuk számára bizonyosnak tűnt fel, hogy néhány éven belül egy merőben új Európa fog megszületni, melynek törvényeit, ha tetszik, ha nem, mindenki kénytelen lesz majd tudomásul venni.
Ennek a hatalmas európai várakozásnak és változásnak egyik kulcsembere és aktív alakítója egy magyar ember, gróf Tisza István magyar miniszterelnök volt.

Tiszát ekkor már hosszú évek óta ismerte a hazai politizáló közvélemény és nem volt kérdés, hogy az egyik legerőteljesebb formálója lesz Magyarország huszadik századi történéseinek – mint pártjának, a Szabadelvű Pártnak, majd a Nemzeti Munkapártnak vaskezű vezetője, a kormányt támogató nemzeti közvélemény és értelmiség számára megkérdőjelezhetetlen szellemi tekintély, az ellenzék számára pedig az első számú politikai rivális.

Ami a századelőn még kérdés volt –, hogy Magyarország és a magyarság történelmi nyertese vagy vesztese lesz a változásoknak – az 1918 őszére választ nyert. 1918. október 31-én Tisza István meggyilkolása egyben a történelmi magyar vereség tragikus jelképe is. A haldokló Tisza utolsó szavai – „Ennek így kellett történnie” – azóta is nyomasztanak minden magyar nemzedéket. Személyes végzetet vagy magyar fátumot fogalmazott meg Tisza István?

Tisztelt Emlékező Közösség!

Tisza az első világháború alatt az Osztrák-Magyar Monarchia és a központi hatalmak talán legfontosabb, de mindenképpen legkarizmatikusabb választott politikusa.

Thallóczy Lajos a megszállt Szerbia kormányzója ekkoriban írta róla: „ma a monarchiában a legmarkánsabb alak Tisza. A tett embere, szilárd meggyőződésű, barátnak, ellenségnek egyaránt jó. Okvetlen van varázsa a működésének s barátai darabokra vagdaltatják magukat érte, ha kell, ellenségei meginnák a vérét, ha kionthatnák”.

Az összeomlás előtti utolsó hetekben az uralkodó őt küldi a Monarchia déli területeire egy utolsó, kétségbeesett politikai misszióra. Tisza a zágrábi helyőrség egyébként fékezhetetlen tisztjeivel folytatott tárgyalásokat, ahol a szemtanú szerint „komor egyénisége, mint ólomsúly nehezedett a tiszti karra. Egyenesen féltek tőle s igyekeztek mihamarabb kiszabadulni bűvköréből”.
Krúdy Gyula szerint „abszolút biztonság, szinte minden lelki gyöngeséget eloszlató nyugalom áradt szavából”. Herczeg Ferenc szerint „annyira férfi volt, hogy a lelki hermafroditák megbotránkoztak rajta.”

Tisza István 1886-ban lépett politikai pályára a Szabadelvű Párt színeiben. A Dél-Erdélyben található vízaknai választókerületben 25 éves korában képviselővé választják. A képviselőházban gyorsan berendezkedik, majd az 1889-es nagy véderővitában már pártja legjobb szónoka. A véderővitára válaszoló fővárosi tömegtüntetéseken édesapja közvetlen fizikai védelméből is kiveszi a részét. Az 1890-es években pártja egyik vezető politikusa, 1898-ban a Szabadelvű Párt egy része már házelnöknek is javasolja. 1903 novemberében Ferenc József miniszterelnökké nevezi ki.

Tisza legfontosabb feladatának a parlament munkáját megnehezítő, illetve azt esetenként bojkottálni is képes parlamenti obstrukció megszüntetését tartja. Tisza mindebben egyetlen hatalmas veszélyforrást vél felfedezni: szavai szerint „egy nemzetgyilkos politikát, amellyel csak az ország esküdt ellenségeinek tesznek szolgálatot”. Ennek a felismerésnek az alapján, Tisza megkísérelte a házszabályok radikális megváltoztatásával a magyar országgyűlés munkájának normalizálását. Ezt a javaslatot 1904 októberében a még érvényben lévő régi házszabályok kétségtelen megsértésével ugyan, ám a Szabadelvű Párt parlamenti többségével megszavaztatta.

Tisza politikai elszántságát hasonló erővel viszonozta a parlamenti ellenzék. A függetlenségi képviselők nekitámadtak a fegyvertelen parlamenti őröknek és gyakorlatilag szétverték a parlamenti ülésterem teljes berendezését. A működésképtelenné vált országgyűlésre tekintettel 1905 januárjában az uralkodó feloszlatta a parlamentet és új választásokat írt ki.

A választásokon a három évtizede kormányzó Szabadelvű Párt megsemmisítő vereséget szenvedett, melynek nyomán a pártot maga Tisza oszlatta föl. 1906-ban a Függetlenségi Pártot és a Tisza-ellenes szabadelvű párti képviselőket is magában foglaló koalíció került kormányra, amelynek négy éves működése alatt Tisza teljesen visszavonult a közélettől.
Jó taktikai érzékkel a koalíciós kormány teljes ellehetetlenülését kivárva, a Szabadelvű Párt utódaként megalakult Nemzeti Munkapárt vezéreként tért vissza és 1910-ben elsöprő győzelmet aratott. 1910-et követően a háttérből irányította a kormány munkáját, majd 1912 májusában megválasztották az Országgyűlés elnökévé.

Tiszának továbbra is elsőszámú célja volt az ellenzéki obstrukció letörése. Az obstrukcióval sújtott magyar Országgyűlés miatt – mondja ekkor egy beszédében – „a magas osztrák köröktől az utolsó délszláv csizmadiáig haldokló oroszlánt lát mindenki a magyar nemzetben”.
Tisza immár házelnökként ismét nekifogott az Országgyűlés reformjának.

A munkapárti többség törvényt fogadott el a fegyveres parlamenti őrség létrehozásáról. A házszabályok megsértése miatt kitiltott ellenzéki képviselőket karhatalommal távolíttatta el az ülésteremből, majd a kitiltottakat a rendőrség már a parlament épületébe sem engedte be.
A kritikussá váló nemzetközi helyzetben az uralkodó 1913 júniusában immár másodszor kérte fel Tiszát kormányalakításra, ezzel Tisza István a világháborús évek nagyobbik részében is kormányfőként irányította az országot.

Miután 1914. június 28-án Szarajevóban bosnyák-szerb terroristák agyonlőtték Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét, az egyöntetű háborúpárti bécsi és berlini állásponttal szemben, több hétig egyedül a magyar miniszterelnök fogalmazta meg kételyeit.
A birodalmi közös minisztertanácson Tisza István Ferenc Józseffel és a német császárral szemben is képviselte a magyar álláspontot a konfliktus békés megoldására vonatkozóan.

Július második felére azonban a megfelelő garanciák biztosításával – amelyek elsősorban Románia semlegességének német garantálására vonatkoztak – Tisza elfogadta a háborús megoldás elkerülhetetlenségét és ettől kezdve egészen 1918 végéig ki is tartott álláspontja mellett. „Már nyakunkon volt a kötél – írta egy augusztusi levelében –, amellyel ha most el nem vágjuk, alkalmasabb időben fojtottak volna meg bennünket.”

Az európai közvélemény Tiszát mindvégig a Monarchia legerősebb politikusának tartotta, ebből következően az antant vezetői és közvéleménye Tisza Istvánt a központi hatalmak első számú háborús felelősei közé sorolták. Tisza István eközben megnövekedett politikai befolyását Magyarország erősítésére igyekezett fordítani, annak érdekében, hogy a birodalom két fele közötti hatalmi egyensúlyt minden területen Magyarország javára billentse el.

1916. novemberében elhunyt az agg Ferenc József, az új király IV. Károly pedig 1917. május 23-án megvált Tiszától. Ezt követően Tisza önkéntes frontszolgálatra jelentkezett, a harctérről visszatérve azonban kénytelen volt tapasztalni, hogy a hazai politika súlypontja fokozatosan a parlament falain kívülre tolódott. 1918. október 17-én Tisza a parlamentben fontos beszédet tartott, és itt hangzottak el elementáris következményekkel járó szavai: „ezt a háborút elvesztettük”.
1918. október 25-én Budapesten megalakult a Nemzeti Tanács, október 30-án pedig a Katonatanács puccsistáinak előkészítésében a tüntető tömeg vette át a hatalmat fővárosban. Másnap a pacifista és antant barát Károlyi Mihály alakított kormányt.

Ezekben a napokban számos barát és harcostárs kérlelte, hogy hagyja el a fővárost, mivel gyakorlatilag életveszélyben van. A hamarosan bekövetkező merénylet előtt órákkal többen tanácsolták neki, hogy válassza a menekülést. Tisza mindenkit visszautasított: „Soha életemben nem bujkáltam, amint éltem, úgy fogok meghalni”.
Tisza úgy halt meg, ahogy élt. Elszántan, hajlíthatatlanul és magányosan. Személyében a tradicionális Magyarország utolsó bajnokát veszítette el.

Tisza szíve látványosan és kendőzetlenül a régi Magyarországért dobogott. A régi országért, a régi erkölcsökért és a régi társadalmi osztályokért: a tradicionális magyar középosztályért és mindenekelőtt a romlatlannak ítélt magyar parasztságért.
A kortársak is tudták, ő maga is többször elmondta, hogy a paraszti világban feltétel nélkül otthon érzi magát, a geszti parasztok között valósággal kinyílt és kivirágzott. Bihar megyei birtokain részt vett a mezei munkákban és krajcáros falusi ügyeket intézett. Tisza legszívesebben maga hajtotta hintóját a geszti dűlőutakon, őt miniszterelnökként is alig lehetett a helybelieknek az üdvözlésekkel megelőzni és az ország első embereként is soron kívül fogadta a környék parasztjait.

Elkötelezettsége az évek során mind nyilvánvalóbbá és élesebbé vált. Az első világháborúban a magyar parasztbakát fennhangon többre tartotta politikai ellenfeleinél, 1917-ben valósággal kimenekült Budapestről a frontra, s 1918 végén a parlament, a politikai elit szemébe mondta keserű végkövetkeztetését: „Mi vagyunk méltatlanok hozzájuk”.

Tisza István politikai elképzelései és politikai gyakorlata az európai színvonalú magyar szabadelvűség egyik utolsó mértékadó összefoglalásának tekinthetőek. Tisza annak a hatalmas történelmi változásnak volt a harcosa és lázadója, amely a világot és történelmet tradicionálisra és modernre választotta szét. Tisza politikai filozófiája a klasszikus szabadelvűség és a romantikus nemzeti patriotizmus 20. századi egyeztetésére és védelmére kiépített monumentális ideológiai kísérlet.

Politikai célkitűzései egyenlő jogokon alapuló, felelősséget vállaló, hierarchikus politikai struktúrákat feltételeztek és mindenkor ezeket igyekeztek megvalósítani. Politikai pályafutása során mindvégig a jogi eszközökkel körülbástyázott és politikailag védelmezett gazdasági és kulturális szabadelvűség elkötelezett híve maradt. Politikájával szabad piaci viszonyokat, hosszú távú jogbiztonságot, törvény előtti egyenlőséget, jogállamot, szellemi sokszínűséget teremtett, védelmezett és erősített.

Tisza egész pályafutása során következetesen és szenvedélyesen ellenezte a választójog bármiféle kiterjesztését. Úgy ítélte meg, hogy újabb választói csoportoknak tömeges beengedése az alkotmány sáncai mögé katasztrofális hatással lennének a magyarság kárpát-medencei helyzetére, valamint végzetesen gyöngítené meg a hagyományos társadalmi csoportok pozícióit.
Politikai hitvallásának középpontjában mindazonáltal a népképviselet legfontosabb intézménye a parlament állott. Az Országgyűlést magasztos intézménynek, a szabadság templomának tekintette.

Tisza 1913-ban ezt így fogalmazta meg: „Ma, amíg egyik kezünkkel a magyar parlament becsületét és munkaképességét kell őriznünk, a másik kezünkkel a választójogi reformot kell olyan irányban kiépítenünk, amely honorálja a demokratikus haladás minden jogosult szempontját, de megőrzi mindazt, ami ezeréves alkotmányunkat, magyar nemzetünk létalapjait megóvja a magyar nemzet jövő függetlensége, virágzása és nagysága érdekében.”
Tisza álláspontja szerint, az országgyűlési mentelmi jog elsősorban nem az egyes képviselőket, hanem az Országgyűlés teljességét illette meg.
A mentelmi jog lényege tehát az, hogy a képviselőházat törvényes funkcióinak szabad gyakorlásában senki ne akadályozhassa. Indokolatlannak és megalapozatlannak tartja azt a korabeli ellenzéki véleményt, amely szerint a fegyveres közerő beszennyezné a parlamentet, vagy sértené annak alkotmányos szabadságát.

Tisza ennek a közjogi érvelésnek az alapján alkotta meg a parlamenti őrség felállításáról szóló 1912. évi 67. törvénycikket, amely kétségkívül új korszakot nyitott a dualizmuskori magyar országgyűlések történetében.

Tisza saját közjogi okfejtése alapján jogosan állapította meg, miszerint „ez nem tetszik azoknak, akik az oly sokáig tűrt botrányoknak köszönhetik sikereiket, s csakis ezektől várhatják egyéni érvényesülésüket és politikájuk diadalát. Hiszen ezeknek utolsó reményeit rombolja szét, amidőn velük szemben juttatja érvényre a parlament szuverenitását, a Ház mentelmi jogát.”

Rendkívül szívós és kemény politizálással, a Monarchián belüli hatalmi arányokat jelentősen módosítva, Magyarországot tulajdonképpen Mohács óta először, európai politikai tényezővé emelte.

Tisza azonban alapvetően és legbelül nem hitt a politikában. Ezt a generális apolitikusságát, politika előttiségét, a modern érdekpolitika tudatos elvetését, csupán legszűkebb környezete látta teljes jelentőségében. Döntéseit így nem kizárólag, mint politikus hozta meg, hanem szándékai szerint, mint Magyarország erkölcsi erejének, kitartásának és méltányosságának őre.
Utolsó összefoglalója volt a XIX. századi Magyarország politikai céljainak, ösztöneinek és félelmeinek. Nem részjelenségek képviselője, hanem teljes körű és koherens összegző.

Tisza István az elsők között ismerte fel, hogy Európa következő évszázadának kulcskérdése a szabadság és szabadosság viszony-rendszerének alakulása lesz. Erről így ír: „A magyar nemzet szabad, alkotmányos intézményeinek birtokában van, belátása szerint használhatja azokat a haza javára, vagy a haza kárára. Az igazi veszély minálunk is most következik. Az a veszély, hogy lesz-e bennünk elég belátás, megmenteni, biztosítani a szabadságot azoktól, akiket nem mondom, hogy rosszakarat, de talán meggondolatlanság, könnyelműség vezet, akik a szabad intézményekkel való visszaélés által a szabadságot folyton veszélyeztetik. Ez a munka a szabadságnak a renddel való párosítása és ez által való biztosítása a nemzet alkotmányos fejlődésének, konszolidációjának, amely folyik most és folyni fog még hosszú időn keresztül.”

A kálvinista sorsdetermináció tette lehetővé számára, hogy veszélyeztetettségre keménységgel, nehézségekre állhatatossággal, támadásra harckészséggel tudjon válaszolni. Küldetéses embernek tartotta magát, aki szűkebb és tágabb közössége számára feladatot teljesít.

Vállalásában mindenkor puritán, aszketikus és erkölcsileg – még ellenfelei számára is – megkérdőjelezhetetlen maradt. Erről így ír: „Én azt hiszem, hogy a közélet embere, ha komolyan veszi kötelességeit, és ha fel akarja magát vértezni a közélet viszontagságaival szemben, a maga személyére nézve csak úgy jár el helyesen, ha azt egyszerűen és ridegen eszköznek tartja a közügy szolgálatában. Személyi vonatkozású kérdésekben nem szabad más szempontot ismerni, mint azt, hogy mit kíván a közérdek. Ezelőtt el kell némulni minden más tekintetnek: a nagyravágyás, a dicsvágy és érvényesülés szempontjának éppen úgy, mint a hiúság ama finomabb nemének, mely abban tetszeleg magának, hogy az önzetlenség, a lemondás mezében tűnjék fel olyankor is, midőn az a közérdek rovására esik.”

A kor Európájának Tisza volt az utolsó jelentékeny, hatalmi pozícióban levő tradicionalista politikusa. Tisza István mártírhaláláig, utolsó percéig, mindenre elszántan ismételgette egy már alig látszó, kerek, egyensúlyos és becsületes, de már felperzselődött világ alapigéit.
Magyarországon közéleti szerepet vállaló számára rendkívüli életútja mindig kötelező viszonyítási pont marad. Szellemi és erkölcsi nagysága – hibáival, tévedéseivel és kudarcával együtt, végső soron tragikus bukásában is megkerülhetetlenné teszi alakját minden utána következő nemzedék számára.