Hősök Napja
Vámosújfalu
Tisztelt Emlékező Közösség!
„Minden ember és minden nemzet életében felvirrad a nap, amikor meg kell érteni, hogy semmire és senkire nem számíthatunk a világon. Egyedül vagyunk (...) Ez a pillanat, amikor minden ember – emelt fővel vagy akár fogcsikorgatva, akarata ellenére – hős lesz.” Márai Sándor ezekkel a szavakkal fogalmazta meg az ember hőssé válásának lényegét.
Ezt a lényeget tapasztalta meg a magyarság egy ezredéven keresztül, ez volt és ez marad a magyar hősiesség nemzedékről nemzedékre történő újjászületésének titka az elmúlt és az elkövetkező ezredévben egyaránt.
Azok a magyar hősök, akik előtt ma tisztelgünk országszerte, a létező legnagyobb vámot fizették a lehetséges legnagyobb vámszedőnek, azaz a Történelemnek.
Az utókor által hősökként tisztelt magyar emberek életüket adták azért, hogy helytállásukból a magyar utókor erőt és példát merítve mindig újjászülessen, és tovább haladjon a Történelem útjain, a mindig elkövetkező újabb vámszedő helyekig.
Muhi, Mohács, Nagymajtény, Világos, Doberdó, Don kanyar, az 1956-os pesti utca – megannyi történelmi vámszedő hely volt, ahol mindig egyedül maradtunk, ahol mindig magyar hősök születtek és haltak, ahol a mérhetetlen életáldozatból és szenvedésből azonban mindig újjászületett a magyar élet.
Nem volt ez másként Vámosújfalu történetében sem – tisztelt Hölgyeim és Uraim –, mert a történelmi vérben, életben alól sajnos az azt ténylegesen vámszedést teljesítő közösségeink sem mentesültek: Vámosújfalu háromszor pusztult el, és háromszor született újjá a történelemben. Az 1300-as évek végén az árvíz semmisítette meg a települést, 1567-ben és 1683-ben pedig a törökök pusztították el.
A vámosújfaluiak életáldozatának és munkaáldozatának köszönhetően mind-háromszor újjászületett a település.
A korabeli vámosújfaluiak azokban az időkben végzetesen egyedül maradtak, és csak magukra számíthattak, tulajdonképpen kénytelenek voltak hősökké válni. Az áldozatokat vállalók neve jobbára ismeretlen, személyes emlékezetüket elmosta az idő, de pontosan tudjuk, hogy nélkülük, az ő áldozatuk nélkül, ma nem létezne Vámosújfalu.
Vámosújfalu sorsában, áldozataiban és újjászületéseiben, mint cseppben a tenger tükrözödik az időtlen magyar sors, az elháríthatatlan áldozat és az örök újjászületés.
Magyarországon először 1917-ben született törvény arról, hogy a hazáért életüket áldozó hősökről meg kell emlékezni.
Az első világháború harcai közepette elfogadott törvény úgy fogalmazott, hogy „mindazok, akik a most dúló háborúban a hadra kelt seregek kötelékében híven teljesítették kötelezettségeiket, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében, azok a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemessé.”
A törvény egyben felhívott minden magyar települést, hogy méltó módon örökítsék meg az emlékét a magyar hősöknek, így készülhetett el többek között 1934-ben a vámosújfalui emlékmű is.
1924-ben újabb törvény rögzítette, hogy a törvényhozás „a nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja és a mindenkori magyar hősi halottak emlékének szenteli”. 1924 és 1945 között minden évben méltóképpen emlékezhettek a magyarok a hőseikről.
1945 és 1990 között a magyarországi kommunisták betiltották a magyar hősök emléknapját, el kívánták fojtani az emlékezetét mindannak, ami a magyarok számára erőt, önbizalmat és önbecsülést adhat. 2001-ben – az első Orbán-kormány idején – az Országgyűlés helyreállította a magyar hősök emléknapját. Tettük mindezt azért, mert meggyőződésünk, hogy – idézem a jogszabály indoklását – „az államalapítás óta eltelt ezer évben a magyar haza szabadsága és függetlensége számos esetben forgott olyan veszélyben, amelyet csak életük feláldozásra is elszánt fiai, leányai hazaszeretetből fakadó önfeláldozásával volt esély elhárítani. Áldozatuk – akár sikeres volt, akár elbukással végződőtt végső küzdelmük – soha nem volt hiábavaló: él nemzet e hazán. A mai Magyarország elképzelhetetlen hősi tetteik nélkül, mai valóságunk és a múltról vallott felfogásunk szerves részei azok.”
Tisztelt Emlékező Közösség!
Az életáldozatot is vállaló hőseinknek az emlékezés mellett azáltal nyújthatunk igazi elégtételt, ha mi, mai magyarok, munkaáldozattal megerősítjük mindazt, amiért a hőseink életüket adták: egy szabad, demokratikus, Széchenyi szavaival: saját tengelye körül forgó, azaz érdekei szerint belülről kormányzott Magyarországot és egy öntudatos, összetartó magyar nemzetet.
Nekünk, mai magyaroknak, történelmi felelősségünk a korábbi korok magyar áldozatainak talapzatára épülő Magyarország és magyar állam megerősítése, kötelességünk a nagyvilágban élő magyarok közötti lelki, szellemi és közjogi kötelékek megerősítése. Hőseink egy ezredéven át azért áldozták életüket, hogy Magyarország egy magyar ország maradhasson, ahol a magyar emberek akarata és érdeke a legelső. Ők egy ezredéven át életáldozatukkal nemcsak Magyarországot, hanem Európát, az európai civilizációt is védték.
Nekünk, mai magyaroknak, napjainkban szembe kell néznünk azokkal az erőkkel, amelyek Európának és benne Magyarországnak is olyan jövőt szánnak, amelyben nem a népakarat, azaz a demokrácia uralkodik, hanem valami egyéb, azaz senki által meg nem választott brüsszeli bürokraták akarata érvényesül; amelyben nem az európai és a magyar ember a meghatározó, hanem valami egyéb, egyfajta nemzeti, hitbéli, kulturális, de már nemi önazonosságától is megfosztott, azaz gyökértelenné tett embermassza; amelyben nem az európai és a magyar érdek az elsődleges, hanem másfajta, Európától és Magyarországtól egyaránt idegen gazdasági-ideológiai háttérhatalmak érdekei.
Szembe kell néznünk azokkal az erőkkel, amelyek idegenek tömeges betelepítésével, az Európai Unió erőszakolt központosításával, közösségeink aláásásával, hagyományaink, normáink bomlasztásával el akarják törölni Európa és Magyarország keresztény gyökereit, fel akarják számolni az európai nemzetek államait, önazonosságát és érdekérvényesítő képességét, egy olyan új uralom alá akarnak hajtani mindannyiunkat Európában, mely uralom demokráciaellenes és nemzetellenes.
Az előttünk álló küzdelmekben – tisztelt Hölgyeim és Uraim – a korábban életüket áldozó hőseinktől eltérően mi, mai magyarok nem vagyunk egyedül, így jó esélyünk van arra, hogy nekünk nem kell ismét életáldozatattal megváltanunk a magyar jövőt.
Sorsközösségben vannak velünk Európa nemzetei, akikben egyre jobban tudatosul a veszély, egyre jobban erősödik a veszélyérzet is. A veszély elhárítására mi, mai magyarok – mint a történelemben oly sokszor –, most is példát és erőt nyújtunk európai sorstársainknak.
A magyar választópolgárok 2010-ben világosan megüzenték, 2014-ben pedig megerősítették üzenetüket: olyan újjáépített magyar államot akarnak, amely nem az idegen érdekeket képviseli Magyarországon, hanem a magyar érdekeket külföldön; olyan gazdaságot akarnak, amely nem a spekuláción és kifosztáson, hanem az értékteremtő munkán alapul, amelynek tisztes haszna elsődlegesen a magyarok jólétét szolgálja. Olyan összetartozó magyar nemzetet akarnak, amelyben minden magyar felelős minden magyarért, és olyan Európát akarnak, amely tiszteletben tartja a népakaratot és az európai országok egyenjogú együttműködését, és amely nem megtagadja, hanem megóvja saját keresztény gyökereit.
2010 óta a kormányzás felelősségét viselve, a választópolgárok ezen megbízásának teljesítésén és képviseletén dolgozunk, minden rendelkezésünkre álló eszközzel, minden eredményünkkel és kudarcainkkal, erényeinkkel és gyarlóságainkkal együtt.
Tisztelt Emlékező Közösség!
Mai mégoly felfordult világunk, benne a válságban vergődő Európa is ma még – ha élünk ezzel – esélyt ad számunkra, hogy nem kell életáldozatot hozó hősökké válnunk a magyar jövő érdekében. Hinnünk kell abban is, hogy gyermekeink, unokáink, családjaink, közösségeink, hazánk iránti elkötelezettségünkkel, és a magunk Gondviselés által rendelt helyén vállalt munkaáldozatával megtudjuk őrizni magyarnak Magyarországot, és jobb jövőt tudunk teremteni a nyomdokainkba lépőknek. Ezen hitünknek mindig valóságteremtő ereje volt, van és lesz.
Emlékezés, hit és cselekvés – a mai napon ezzel hajtsunk főt minden magyar hősünk emléke előtt!
Isten adjon mindannyiunknak erőt és bölcsességet, hogy méltóak lehessünk hozzájuk!
„Minden ember és minden nemzet életében felvirrad a nap, amikor meg kell érteni, hogy semmire és senkire nem számíthatunk a világon. Egyedül vagyunk (...) Ez a pillanat, amikor minden ember – emelt fővel vagy akár fogcsikorgatva, akarata ellenére – hős lesz.” Márai Sándor ezekkel a szavakkal fogalmazta meg az ember hőssé válásának lényegét.
Ezt a lényeget tapasztalta meg a magyarság egy ezredéven keresztül, ez volt és ez marad a magyar hősiesség nemzedékről nemzedékre történő újjászületésének titka az elmúlt és az elkövetkező ezredévben egyaránt.
Azok a magyar hősök, akik előtt ma tisztelgünk országszerte, a létező legnagyobb vámot fizették a lehetséges legnagyobb vámszedőnek, azaz a Történelemnek.
Az utókor által hősökként tisztelt magyar emberek életüket adták azért, hogy helytállásukból a magyar utókor erőt és példát merítve mindig újjászülessen, és tovább haladjon a Történelem útjain, a mindig elkövetkező újabb vámszedő helyekig.
Muhi, Mohács, Nagymajtény, Világos, Doberdó, Don kanyar, az 1956-os pesti utca – megannyi történelmi vámszedő hely volt, ahol mindig egyedül maradtunk, ahol mindig magyar hősök születtek és haltak, ahol a mérhetetlen életáldozatból és szenvedésből azonban mindig újjászületett a magyar élet.
Nem volt ez másként Vámosújfalu történetében sem – tisztelt Hölgyeim és Uraim –, mert a történelmi vérben, életben alól sajnos az azt ténylegesen vámszedést teljesítő közösségeink sem mentesültek: Vámosújfalu háromszor pusztult el, és háromszor született újjá a történelemben. Az 1300-as évek végén az árvíz semmisítette meg a települést, 1567-ben és 1683-ben pedig a törökök pusztították el.
A vámosújfaluiak életáldozatának és munkaáldozatának köszönhetően mind-háromszor újjászületett a település.
A korabeli vámosújfaluiak azokban az időkben végzetesen egyedül maradtak, és csak magukra számíthattak, tulajdonképpen kénytelenek voltak hősökké válni. Az áldozatokat vállalók neve jobbára ismeretlen, személyes emlékezetüket elmosta az idő, de pontosan tudjuk, hogy nélkülük, az ő áldozatuk nélkül, ma nem létezne Vámosújfalu.
Vámosújfalu sorsában, áldozataiban és újjászületéseiben, mint cseppben a tenger tükrözödik az időtlen magyar sors, az elháríthatatlan áldozat és az örök újjászületés.
Magyarországon először 1917-ben született törvény arról, hogy a hazáért életüket áldozó hősökről meg kell emlékezni.
Az első világháború harcai közepette elfogadott törvény úgy fogalmazott, hogy „mindazok, akik a most dúló háborúban a hadra kelt seregek kötelékében híven teljesítették kötelezettségeiket, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében, azok a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemessé.”
A törvény egyben felhívott minden magyar települést, hogy méltó módon örökítsék meg az emlékét a magyar hősöknek, így készülhetett el többek között 1934-ben a vámosújfalui emlékmű is.
1924-ben újabb törvény rögzítette, hogy a törvényhozás „a nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja és a mindenkori magyar hősi halottak emlékének szenteli”. 1924 és 1945 között minden évben méltóképpen emlékezhettek a magyarok a hőseikről.
1945 és 1990 között a magyarországi kommunisták betiltották a magyar hősök emléknapját, el kívánták fojtani az emlékezetét mindannak, ami a magyarok számára erőt, önbizalmat és önbecsülést adhat. 2001-ben – az első Orbán-kormány idején – az Országgyűlés helyreállította a magyar hősök emléknapját. Tettük mindezt azért, mert meggyőződésünk, hogy – idézem a jogszabály indoklását – „az államalapítás óta eltelt ezer évben a magyar haza szabadsága és függetlensége számos esetben forgott olyan veszélyben, amelyet csak életük feláldozásra is elszánt fiai, leányai hazaszeretetből fakadó önfeláldozásával volt esély elhárítani. Áldozatuk – akár sikeres volt, akár elbukással végződőtt végső küzdelmük – soha nem volt hiábavaló: él nemzet e hazán. A mai Magyarország elképzelhetetlen hősi tetteik nélkül, mai valóságunk és a múltról vallott felfogásunk szerves részei azok.”
Tisztelt Emlékező Közösség!
Az életáldozatot is vállaló hőseinknek az emlékezés mellett azáltal nyújthatunk igazi elégtételt, ha mi, mai magyarok, munkaáldozattal megerősítjük mindazt, amiért a hőseink életüket adták: egy szabad, demokratikus, Széchenyi szavaival: saját tengelye körül forgó, azaz érdekei szerint belülről kormányzott Magyarországot és egy öntudatos, összetartó magyar nemzetet.
Nekünk, mai magyaroknak, történelmi felelősségünk a korábbi korok magyar áldozatainak talapzatára épülő Magyarország és magyar állam megerősítése, kötelességünk a nagyvilágban élő magyarok közötti lelki, szellemi és közjogi kötelékek megerősítése. Hőseink egy ezredéven át azért áldozták életüket, hogy Magyarország egy magyar ország maradhasson, ahol a magyar emberek akarata és érdeke a legelső. Ők egy ezredéven át életáldozatukkal nemcsak Magyarországot, hanem Európát, az európai civilizációt is védték.
Nekünk, mai magyaroknak, napjainkban szembe kell néznünk azokkal az erőkkel, amelyek Európának és benne Magyarországnak is olyan jövőt szánnak, amelyben nem a népakarat, azaz a demokrácia uralkodik, hanem valami egyéb, azaz senki által meg nem választott brüsszeli bürokraták akarata érvényesül; amelyben nem az európai és a magyar ember a meghatározó, hanem valami egyéb, egyfajta nemzeti, hitbéli, kulturális, de már nemi önazonosságától is megfosztott, azaz gyökértelenné tett embermassza; amelyben nem az európai és a magyar érdek az elsődleges, hanem másfajta, Európától és Magyarországtól egyaránt idegen gazdasági-ideológiai háttérhatalmak érdekei.
Szembe kell néznünk azokkal az erőkkel, amelyek idegenek tömeges betelepítésével, az Európai Unió erőszakolt központosításával, közösségeink aláásásával, hagyományaink, normáink bomlasztásával el akarják törölni Európa és Magyarország keresztény gyökereit, fel akarják számolni az európai nemzetek államait, önazonosságát és érdekérvényesítő képességét, egy olyan új uralom alá akarnak hajtani mindannyiunkat Európában, mely uralom demokráciaellenes és nemzetellenes.
Az előttünk álló küzdelmekben – tisztelt Hölgyeim és Uraim – a korábban életüket áldozó hőseinktől eltérően mi, mai magyarok nem vagyunk egyedül, így jó esélyünk van arra, hogy nekünk nem kell ismét életáldozatattal megváltanunk a magyar jövőt.
Sorsközösségben vannak velünk Európa nemzetei, akikben egyre jobban tudatosul a veszély, egyre jobban erősödik a veszélyérzet is. A veszély elhárítására mi, mai magyarok – mint a történelemben oly sokszor –, most is példát és erőt nyújtunk európai sorstársainknak.
A magyar választópolgárok 2010-ben világosan megüzenték, 2014-ben pedig megerősítették üzenetüket: olyan újjáépített magyar államot akarnak, amely nem az idegen érdekeket képviseli Magyarországon, hanem a magyar érdekeket külföldön; olyan gazdaságot akarnak, amely nem a spekuláción és kifosztáson, hanem az értékteremtő munkán alapul, amelynek tisztes haszna elsődlegesen a magyarok jólétét szolgálja. Olyan összetartozó magyar nemzetet akarnak, amelyben minden magyar felelős minden magyarért, és olyan Európát akarnak, amely tiszteletben tartja a népakaratot és az európai országok egyenjogú együttműködését, és amely nem megtagadja, hanem megóvja saját keresztény gyökereit.
2010 óta a kormányzás felelősségét viselve, a választópolgárok ezen megbízásának teljesítésén és képviseletén dolgozunk, minden rendelkezésünkre álló eszközzel, minden eredményünkkel és kudarcainkkal, erényeinkkel és gyarlóságainkkal együtt.
Tisztelt Emlékező Közösség!
Mai mégoly felfordult világunk, benne a válságban vergődő Európa is ma még – ha élünk ezzel – esélyt ad számunkra, hogy nem kell életáldozatot hozó hősökké válnunk a magyar jövő érdekében. Hinnünk kell abban is, hogy gyermekeink, unokáink, családjaink, közösségeink, hazánk iránti elkötelezettségünkkel, és a magunk Gondviselés által rendelt helyén vállalt munkaáldozatával megtudjuk őrizni magyarnak Magyarországot, és jobb jövőt tudunk teremteni a nyomdokainkba lépőknek. Ezen hitünknek mindig valóságteremtő ereje volt, van és lesz.
Emlékezés, hit és cselekvés – a mai napon ezzel hajtsunk főt minden magyar hősünk emléke előtt!
Isten adjon mindannyiunknak erőt és bölcsességet, hogy méltóak lehessünk hozzájuk!
Sajtóiroda
2016. május 29.