„Félremagyarázott és elhallgatott igazság! Egy aljas kor aljas titkai” díjkiosztó
Nagykőrös
Tisztelt Polgármester Úr, Elnök Úr, Főigazgató Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Diákok!
„Első utam Édesapám sírjához vezetett a temetőbe. Ott elmondtam neki, hogy az én életemben sem lettek a kommunisták jobbak, mint akkor voltak. Hazudni, bebörtönözni, és gyilkolni tudnak” – a kuláküldözések többszázezer áldozatának egyike, Vörös István, ezekkel a szavakkal emlékezett 1956. október 23. után történt szabadulására. Édesapját 1919-ben a Tanácsköztársaság idején, az utcán verték agyon a vörös csillagosok, ő maga 1950-től munka- és internálótáborokba került, majd 1958-ban ismét bebörtönözték.
Egy magyar apa és fia sorsa ez a XX. századból. Egy olyan korból, amelyben egy mindig számbeli kisebbségben lévő politikai erő igyekezett mindig többséginek neveznie magát, mindig külföldi túlerőre támaszkodva, mindig hazaárulás és nemzetárulás révén, mindig a dolgozó ember és a nép ügyét a zászlajára tűzve követett el emberellenes és népellenes bűnöket.
Negyedszázaddal a magyarországi kommu-nizmus bukása után sok mindent tudunk erről a rendszerről, de még mindig nem eleget.
Az emlékezés nemcsak a múltbéli áldozatoknak nyújtott elégtétel – gyakran már csak az egyetlen lehetséges elégtétel –, hanem a jövő magyar nemzedékei iránti felelősségünkből következő kötelességünk is, mert szeretnénk felvértezni gyermekeinket és unokáinkat azzal a tudással és képességgel, amellyel idejekorán felismerhetnek bármiféle XXI. századi kisebbségi önkényuralmi törekvést vagy kísérletet és velük szemben megtudják védeni önmagukat, közösségeiket, a magyar nemzetet és a magyar államot.
Mert – kétségünk ne legyen felőle, tisztelt Hölgyeim és Uraim – lehet, hogy a történelem nem ismétli önmagát, de a változó díszletek között, változó nevek és ideológiák alatt a lényegét megőrző, a népre hivatkozó, de a népakaratot mellőző önkényuralom mindig készen áll a visszatérésre.
A magyarországi kuláküldözés olyan nemzetellenes merénylet volt, amely ideológiájában és módszereiben – mint cseppben a tenger – magában hordozta a kommunista hatalomgyakorlás lényegét: külföldi utasítások alapján, idegen érdekek szerint való cselekvés, hazai társadalmi csoportok egymás elleni uszítása, az áldozatok vétkesítése és megbélyegzése, félelemkeltés és fizikai erőszak. Mindennek célja a magyarság, a teljes magyar társadalom megfélemlítése, a nyugati hatalmak által a szovjet érdekszférába dobott Magyarországon politikai kisebbségben lévő kommunisták hatalmának megszilárdítása a magyar többség fölött.
1948 nyarán Sztálin levelet írt Rákosinak, amelyben utasítást adott arra, hogy Magyarországon a falvakban is – úgymond – fel kell építeni a szocializmust.
Rákosi még ugyanazon év augusztus 20-án kecskeméti beszédében meghirdette a kollektivizálást és mindennek elsöprését, ami ennek útjában állhat.
A magyarországi kommunisták szovjet mintára nevet adtak az elsöprendő ellenségnek, kuláknak, azaz kizsákmányolónak nevezték el őket éppen azok, akik éppen tudatosan kizsákmányolni készültek a magyar gazdavilágot.
1948. november 27-én a magyarországi kommunista vezetők megállapították, hogy „a szocializmus építésének módjában és formájában minden nép adhat a magáéból újat és sajátosat, de az alapban, a lényegben, a döntő kérdésekben nincs külön nemzeti út. (...) A kulákokat úgy tudjuk elintézni, ha elvesszük a földjét, házát, gépét, és hogy mit csinálunk velük, azt még nem tudjuk, talán külön kulákfalvakat csinálunk, mint a Szovjetunióban, de azt látni kell, hogy ebből a kutyából nem lesz szalonna.”
A magyarországi kuláküldözés célpontja az önellátásra és önfenntartásra képes, nemzetileg tudatos és elkötelezett, a termőföldjét szakszerűen megművelő magyar gazda volt, akinek ellehetetlenítésével társadalmi és nemzeti önállósság minden lehetőségét csírájában akarták elfojtani.
Sztálin szerint a parasztságot nehéz egy tömegben legyőzni, ezért elemeire kell bontani. A kommunista bomlasztás és uszítás szerint a szegényparasztságot kezdetben szövetséges-ként kell kezelni, a középparasztot meg kell tűrni, a legszorgalmasabb, leginkább képzett, tehetősebb parasztokat pedig kulákként ellenségként kell kezelni.
A kulákság felszámolása után hasonlóan felszámolandó a középparasztság, a megfélemlített szegényparasztokkal így már mindent – például a földtől való megfosztásukat is – el lehet fogadtatni.
„Támaszkodj a szegényparasztra, szövetkezz a középparaszttal és harcolj a kulák ellen.” – ezen kommunista jelszóval vette kezdetét a magyar gazdák elleni merénylet.
1950-51-ben „a földdel rendelkező kizsákmányolók”, azaz a 25 kataszteri holdnál több földdel rendelkező kulákok mellett már kiterjesztették a leszámolást másokra is, listázták a gépekkel rendelkező ipari kulákokat, a kereskedő kulákokat és a politikai kulákokat is, akik többek között a papok, tanítók és egyetemi tanárok soraiból kerültek ki.
A nép nevében, a nép kizsákmányolása megszüntetésének jelszavával így kezdődött meg a teljes magyar társadalom megfélemlítése mellett a magyar vidék, a gazdavilág kommunisták általi tudatos kifosztása.
1952-ben az 1,2 millió parasztcsaládból 800 ezernek nem maradt sem vetésre, sem fogyasztásra való gabonája.
Ekkor következett az áldozatok vétkesítésének a szakasza, az úgynevezett padláslesöprések időszaka, amikor több, mint négyszázezer magyar gazdát ítéltek el koholt vádak alapján közellátási bűncselekmények miatt, több mint hetvenezer magyar családot „kulákcsaládnak” bélyegeztek, megaláztak, kifosztottak és nem ritkán halálba hajszoltak.
A magukat antifasisztáknak valló kommunisták nem sárga csillaggal, hanem a „K” betű kötelező feltüntetésével jelölték meg a kulákcsaládokat, illetve a kulákszármazást, államigazgatásilag a kollektív bűnösség bélyegét égetve több nemzedéknyi magyarra, nagyapára, apára és fiúra.
1952 júliusában Gerő Ernő „ugrásként, minőségi változásként” hirdette meg a magyar kulákság teljes megsemmisítésének a politikáját. Gerő elégedetlen volt az addigi rombolás mértékével és ütemével, ezért félresöpörve minden közélelmezési szempontot, elérte, hogy a kulákoknak fizikailag teljesíthetetlen beszolgáltatási kötelezettségeket írjanak elő, a beszolgáltatások hiányában pedig elkobozzák mindenüket és azonnali hatállyal megfosszák őket a megművelt földjeiktől is.
1953-ra már az állami gazdaságokban történő munkavégzéstől is eltiltották a kulákokat, akiket csak az útépítéseknél és építkezéseknél lehetett alkalmi munkásként foglalkoztatni.
1950-53 között Magyarországon hatszázezer termelő hagyta el a mezőgazdaságot, hatszázezer kis és közepes mezőgazdasági vállalkozás, paraszti birtok szűnt meg, hetvenegyezer magyar család életét törték derékba.
A magyar gazdáknak a földművelés nem pusztán megélhetést biztosító foglalkozás volt, hanem az éltető elem.
A kommunisták 1953-ra ezt a lételemet roncsolták szét tudatosan, ezt nevezte a baloldali, szocialista politika évtizedekig „túlkapásnak”.
1956. október 23-án a tudatos társadalmi bomlasztás és uszítás rendszere egyetlen nap alatt összeomlott.
Kegyelmi időszak volt ez, a magyarságban lüktető szabadságvágy olyan nemzeti és társadalmi szolidaritást eredményezett, amelytől a kommunista hatalomgyakorlók – mint minden többséggel szembeni kisebbségi önkény gyakorlói – mindig is rettegtek.
A többségi magyar népakarat ellenében a politikai hatalmat gyakorló kommunista kisebbség megbukott, és hatalmát csak nyílt erőszak útján, a magyarok szabadságharcának vérbefojtásával tudta helyreállítani.
A rendszerváltoztatást követő posztkommu-nista időszak 2010-ben történt lezárását követően, az Országgyűlés 2012-ben úgy döntött, hogy Péter és Pál napját, azaz június 29-ét a kuláküldözések áldozatainak emléknapjává nyilvánítja.
Régóta esedékes erkölcsi adósságát törlesztette ezzel az emléknappal a magyar állam.
Az egykor ezer üldözött kulák városa, Nagykőrös Önkormányzata is tisztelettel törleszt közös adósságainkból: 2013-ban emlékművet állított a kommunizmus idején üldözött magyar gazdáknak, 2014-ben a keserves kuláksorsról szóló film ősbemutatójának adott otthont, 2015-ben pedig meghirdetette azt az országos pályázatot, amelynek díjátadójára most kerül sor.
A pályázatra benyújtott pályaművek a kuláküldözés történelmi eseményei mögött felsejlő emberi sorsokat vizsgálják, amelyek mint a kötésen átütő vér, jelzik a sebek mélységét.
Köszönöm a pályaműveket benyújtó fiataloknak az érdeklődésüket és munkájukat, kívánom, hogy a történelmünk e szomorú, de fontos és még kellően fel nem tárt időszaka és problémája vizsgálatával megszerzett tudás szolgáljon tanulsággal és adjon erőt nekik és mindazoknak, akik a XXI. században hisznek egy szabad és demokratikus, azaz a magyar nép akaratán nyugvó, saját sorsáról rendelkezni képes, az emberi szabadságot és méltóságot mindig biztosító Magyarországban.
Köszönöm mindenkinek, akik éltetik az emlékezetet, kívánom, hogy ez az emlékezet nyújtson elégtételt a múltnak, és figyelmeztetést a jövőnek.
És köszönöm Önöknek, hogy ismét megtiszteltek azzal, hogy együtt emlékezhettem Önökkel!
„Első utam Édesapám sírjához vezetett a temetőbe. Ott elmondtam neki, hogy az én életemben sem lettek a kommunisták jobbak, mint akkor voltak. Hazudni, bebörtönözni, és gyilkolni tudnak” – a kuláküldözések többszázezer áldozatának egyike, Vörös István, ezekkel a szavakkal emlékezett 1956. október 23. után történt szabadulására. Édesapját 1919-ben a Tanácsköztársaság idején, az utcán verték agyon a vörös csillagosok, ő maga 1950-től munka- és internálótáborokba került, majd 1958-ban ismét bebörtönözték.
Egy magyar apa és fia sorsa ez a XX. századból. Egy olyan korból, amelyben egy mindig számbeli kisebbségben lévő politikai erő igyekezett mindig többséginek neveznie magát, mindig külföldi túlerőre támaszkodva, mindig hazaárulás és nemzetárulás révén, mindig a dolgozó ember és a nép ügyét a zászlajára tűzve követett el emberellenes és népellenes bűnöket.
Negyedszázaddal a magyarországi kommu-nizmus bukása után sok mindent tudunk erről a rendszerről, de még mindig nem eleget.
Az emlékezés nemcsak a múltbéli áldozatoknak nyújtott elégtétel – gyakran már csak az egyetlen lehetséges elégtétel –, hanem a jövő magyar nemzedékei iránti felelősségünkből következő kötelességünk is, mert szeretnénk felvértezni gyermekeinket és unokáinkat azzal a tudással és képességgel, amellyel idejekorán felismerhetnek bármiféle XXI. századi kisebbségi önkényuralmi törekvést vagy kísérletet és velük szemben megtudják védeni önmagukat, közösségeiket, a magyar nemzetet és a magyar államot.
Mert – kétségünk ne legyen felőle, tisztelt Hölgyeim és Uraim – lehet, hogy a történelem nem ismétli önmagát, de a változó díszletek között, változó nevek és ideológiák alatt a lényegét megőrző, a népre hivatkozó, de a népakaratot mellőző önkényuralom mindig készen áll a visszatérésre.
A magyarországi kuláküldözés olyan nemzetellenes merénylet volt, amely ideológiájában és módszereiben – mint cseppben a tenger – magában hordozta a kommunista hatalomgyakorlás lényegét: külföldi utasítások alapján, idegen érdekek szerint való cselekvés, hazai társadalmi csoportok egymás elleni uszítása, az áldozatok vétkesítése és megbélyegzése, félelemkeltés és fizikai erőszak. Mindennek célja a magyarság, a teljes magyar társadalom megfélemlítése, a nyugati hatalmak által a szovjet érdekszférába dobott Magyarországon politikai kisebbségben lévő kommunisták hatalmának megszilárdítása a magyar többség fölött.
1948 nyarán Sztálin levelet írt Rákosinak, amelyben utasítást adott arra, hogy Magyarországon a falvakban is – úgymond – fel kell építeni a szocializmust.
Rákosi még ugyanazon év augusztus 20-án kecskeméti beszédében meghirdette a kollektivizálást és mindennek elsöprését, ami ennek útjában állhat.
A magyarországi kommunisták szovjet mintára nevet adtak az elsöprendő ellenségnek, kuláknak, azaz kizsákmányolónak nevezték el őket éppen azok, akik éppen tudatosan kizsákmányolni készültek a magyar gazdavilágot.
1948. november 27-én a magyarországi kommunista vezetők megállapították, hogy „a szocializmus építésének módjában és formájában minden nép adhat a magáéból újat és sajátosat, de az alapban, a lényegben, a döntő kérdésekben nincs külön nemzeti út. (...) A kulákokat úgy tudjuk elintézni, ha elvesszük a földjét, házát, gépét, és hogy mit csinálunk velük, azt még nem tudjuk, talán külön kulákfalvakat csinálunk, mint a Szovjetunióban, de azt látni kell, hogy ebből a kutyából nem lesz szalonna.”
A magyarországi kuláküldözés célpontja az önellátásra és önfenntartásra képes, nemzetileg tudatos és elkötelezett, a termőföldjét szakszerűen megművelő magyar gazda volt, akinek ellehetetlenítésével társadalmi és nemzeti önállósság minden lehetőségét csírájában akarták elfojtani.
Sztálin szerint a parasztságot nehéz egy tömegben legyőzni, ezért elemeire kell bontani. A kommunista bomlasztás és uszítás szerint a szegényparasztságot kezdetben szövetséges-ként kell kezelni, a középparasztot meg kell tűrni, a legszorgalmasabb, leginkább képzett, tehetősebb parasztokat pedig kulákként ellenségként kell kezelni.
A kulákság felszámolása után hasonlóan felszámolandó a középparasztság, a megfélemlített szegényparasztokkal így már mindent – például a földtől való megfosztásukat is – el lehet fogadtatni.
„Támaszkodj a szegényparasztra, szövetkezz a középparaszttal és harcolj a kulák ellen.” – ezen kommunista jelszóval vette kezdetét a magyar gazdák elleni merénylet.
1950-51-ben „a földdel rendelkező kizsákmányolók”, azaz a 25 kataszteri holdnál több földdel rendelkező kulákok mellett már kiterjesztették a leszámolást másokra is, listázták a gépekkel rendelkező ipari kulákokat, a kereskedő kulákokat és a politikai kulákokat is, akik többek között a papok, tanítók és egyetemi tanárok soraiból kerültek ki.
A nép nevében, a nép kizsákmányolása megszüntetésének jelszavával így kezdődött meg a teljes magyar társadalom megfélemlítése mellett a magyar vidék, a gazdavilág kommunisták általi tudatos kifosztása.
1952-ben az 1,2 millió parasztcsaládból 800 ezernek nem maradt sem vetésre, sem fogyasztásra való gabonája.
Ekkor következett az áldozatok vétkesítésének a szakasza, az úgynevezett padláslesöprések időszaka, amikor több, mint négyszázezer magyar gazdát ítéltek el koholt vádak alapján közellátási bűncselekmények miatt, több mint hetvenezer magyar családot „kulákcsaládnak” bélyegeztek, megaláztak, kifosztottak és nem ritkán halálba hajszoltak.
A magukat antifasisztáknak valló kommunisták nem sárga csillaggal, hanem a „K” betű kötelező feltüntetésével jelölték meg a kulákcsaládokat, illetve a kulákszármazást, államigazgatásilag a kollektív bűnösség bélyegét égetve több nemzedéknyi magyarra, nagyapára, apára és fiúra.
1952 júliusában Gerő Ernő „ugrásként, minőségi változásként” hirdette meg a magyar kulákság teljes megsemmisítésének a politikáját. Gerő elégedetlen volt az addigi rombolás mértékével és ütemével, ezért félresöpörve minden közélelmezési szempontot, elérte, hogy a kulákoknak fizikailag teljesíthetetlen beszolgáltatási kötelezettségeket írjanak elő, a beszolgáltatások hiányában pedig elkobozzák mindenüket és azonnali hatállyal megfosszák őket a megművelt földjeiktől is.
1953-ra már az állami gazdaságokban történő munkavégzéstől is eltiltották a kulákokat, akiket csak az útépítéseknél és építkezéseknél lehetett alkalmi munkásként foglalkoztatni.
1950-53 között Magyarországon hatszázezer termelő hagyta el a mezőgazdaságot, hatszázezer kis és közepes mezőgazdasági vállalkozás, paraszti birtok szűnt meg, hetvenegyezer magyar család életét törték derékba.
A magyar gazdáknak a földművelés nem pusztán megélhetést biztosító foglalkozás volt, hanem az éltető elem.
A kommunisták 1953-ra ezt a lételemet roncsolták szét tudatosan, ezt nevezte a baloldali, szocialista politika évtizedekig „túlkapásnak”.
1956. október 23-án a tudatos társadalmi bomlasztás és uszítás rendszere egyetlen nap alatt összeomlott.
Kegyelmi időszak volt ez, a magyarságban lüktető szabadságvágy olyan nemzeti és társadalmi szolidaritást eredményezett, amelytől a kommunista hatalomgyakorlók – mint minden többséggel szembeni kisebbségi önkény gyakorlói – mindig is rettegtek.
A többségi magyar népakarat ellenében a politikai hatalmat gyakorló kommunista kisebbség megbukott, és hatalmát csak nyílt erőszak útján, a magyarok szabadságharcának vérbefojtásával tudta helyreállítani.
A rendszerváltoztatást követő posztkommu-nista időszak 2010-ben történt lezárását követően, az Országgyűlés 2012-ben úgy döntött, hogy Péter és Pál napját, azaz június 29-ét a kuláküldözések áldozatainak emléknapjává nyilvánítja.
Régóta esedékes erkölcsi adósságát törlesztette ezzel az emléknappal a magyar állam.
Az egykor ezer üldözött kulák városa, Nagykőrös Önkormányzata is tisztelettel törleszt közös adósságainkból: 2013-ban emlékművet állított a kommunizmus idején üldözött magyar gazdáknak, 2014-ben a keserves kuláksorsról szóló film ősbemutatójának adott otthont, 2015-ben pedig meghirdetette azt az országos pályázatot, amelynek díjátadójára most kerül sor.
A pályázatra benyújtott pályaművek a kuláküldözés történelmi eseményei mögött felsejlő emberi sorsokat vizsgálják, amelyek mint a kötésen átütő vér, jelzik a sebek mélységét.
Köszönöm a pályaműveket benyújtó fiataloknak az érdeklődésüket és munkájukat, kívánom, hogy a történelmünk e szomorú, de fontos és még kellően fel nem tárt időszaka és problémája vizsgálatával megszerzett tudás szolgáljon tanulsággal és adjon erőt nekik és mindazoknak, akik a XXI. században hisznek egy szabad és demokratikus, azaz a magyar nép akaratán nyugvó, saját sorsáról rendelkezni képes, az emberi szabadságot és méltóságot mindig biztosító Magyarországban.
Köszönöm mindenkinek, akik éltetik az emlékezetet, kívánom, hogy ez az emlékezet nyújtson elégtételt a múltnak, és figyelmeztetést a jövőnek.
És köszönöm Önöknek, hogy ismét megtiszteltek azzal, hogy együtt emlékezhettem Önökkel!
Sajtóiroda
2016. június 29.