Polgári Magyarországért Díj átadása
Budapest
Tisztelt Dalma Asszony!
Főtisztelendő Plébános Atya!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mai díjazottunk életének első harminc évében Magyarországon a kelet-európai korszellem a marxizmust sulykolta, majd a díjazottunk életének második harminc esztendejében már mint európai korszellem – látszólag az előbbi tagadásaként – a liberalizmussal tette ugyanezt.
Valójában a korszellem csak nevet, színt, alakot – vagy mondjuk így, egyben: rendszert – váltott, de a lényegét tekintve megmaradt materialistának, s mint ilyen, – az emberi életet méltósággal élhetővé tevő értékek szempontjából – nihilistának.
Azok a magyarországi nihilisták, akik még a XXI. században sem tudnak elszakadni az ötvenes éveket idéző, avas kommunista retorikától, a mai díjazottunkhoz hasonló embereket rendszerint klerikálisoknak titulálják. Ők ezt vádnak, megsemmisítő kritikának szánják, de számunkra, a keresztény és nemzeti értékeken alapuló polgári Magyarországért küzdők számára ez a jelző – Prohászka Ottokár, Márton Áron és Mindszenty József óta – mindig a hitbéli, szellemi és nemzeti minőség bizonyosságát jelenti.
Egy közösséget mindig jól jellemez azoknak a személye, akiket példaként állít maga elé. Ennek megfelelően végeztünk számadást a Polgári Magyarországért Alapítvány eddigi kitüntetettjeiről is. A „Polgári Magyarországért Díjat” 2005-ös megalapítása óta összesen tizennégy személynek és három szervezetnek, kezdeményezésnek ítélte oda az Alapítvány kuratóriuma. Ha végignézzük a kitüntetettek névsorát, az egyes kitüntetettek életútját, munkásságát, azt sem kell különösebben magyarázni, hogy politikai közösségünk miért tartotta őket méltónak az elismerésre. Azonban azt is meg kell állapítanunk, hogy messze nem áll meg olyan mértékben velünk szemben a klerikális részrehajlás vádja, mint amennyire a polgári oldalhoz tartozás azt jó esetben indokolná.
Az elmúlt tíz évben egyetlen egyházi kötődésű kitüntetettünk volt, a kárpátaljai Dercen Református Önkéntes Tűzoltóinak Egyesülete, akik az „Istennek dicsőség, egymásnak segítség” jelszavával végzik mindennapi munkájukat, és akik 2013-ban a nagy árvizek idején példaértékű segítséget nyújtottak az anyaországi károk elhárításában is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Fentiekre is tekintettel, éppen itt volt az ideje, hogy a legnagyobb magyarországi keresztény egyház egyik pásztorának ítéljük oda a „Polgári Magyarországért Díjat”.
Idei kitüntetettünk, Osztie Zoltán atya számára a 2016 két okból is jelentős év volt. Egyrészt, Osztie atyát 1981-ben, azaz 35 éve szentelték pappá, másrészt, idén fejezte be csaknem húsz éves szolgálatát a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének élén. A ma kitüntetett életút gazdag, akár a papi szolgálatról legyen szó, akár az annak szerves részét képező közéleti szerepvállalásról. Osztie atya felszentelését követően előbb Érsekvadkerten, majd Nyergesújfalun volt káplán, később plébános Ásványrárón. Ezt követően a budapesti Központi Szeminárium spirituálisa lett, majd ismét lelkipásztorkodás következett, előbb plébános-helyettesként a Belvárosi Plébánián, majd plébánosként a budapesti Tisztviselőtelepen. Végül immár plébánosként 2000-ben visszatért a Belvárosi Plébániatemplomba, ahol ma is szolgál, és amely mára szinte összeforrott a nevével. Osztie atya minden állomáshelyén tanúbizonyságát adta hivatása iránti elkötelezettségének, a krisztusi örömhír hirdetésében való fáradhatatlanságának, valamint a hívek és minden hozzá forduló jóakaratú ember szolgálatának. Osztie atya papi életéről, működéséről a plébánosok védőszentje, Vianney Szent János intelme juthat eszünkbe: „a pap nem önmagáért pap, hanem értetek”. Bár 35 éves papi szolgálat, Istennek szentelt és másoknak áldozott élet önmagában is tiszteletet parancsoló, de a mai kitüntetés nem csak ennek szól.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Osztie Zoltán 1997-ben vette át az 1989-ben alakult Keresztény Értelmiségiek Szövetségének vezetését Csanád Bélától, amely stafétát csaknem húszévi fáradhatatlan szolgálat után adta át idén utódának, Makláry Ákos atyának.
A feladat, amelyet a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége vállalt 1989-es alapításakor, és amit Osztie Zoltán vállalt, amikor átvette annak vezetését, emberfeletti volt, és kormányzásunkról mondana súlyos ítéletet, ha ez mára nem vált volna könnyebbé.
A KÉSZ küldetése, hogy összegyűjtse azokat a gondolkodó, a szó legnemesebb értelmében vett értelmiségieket, akik éreztek, éreznek magukban hivatást arra, hogy a keresztény-keresztyén értékek mentén szálljanak síkra – a közéletben is – hazánk felvirágoztatásáért. A feladat emberfeletti volt, mert negyven év leszorítottság után, a semmiből kellett újjászerveződnie a magyar polgári és keresztény életnek. 1945 után az egyházak megtörése és megfélemlítése, valamint a civil társadalom főképp keresztény ihletésű szervezeteinek szétverése voltak a kommunista diktatúra kiépítéséhez vezető út legfontosabb állomásai. „Aki nincs velünk, az ellenünk van”, hangzott a jelszó, márpedig magára valamit is adó, a polgári élethez kötődő egyesülés, társulás – különösen egyházi kötődéssel – nem tarthatott a kommunistákkal.
A rendszerváltozás újból elhozta az esélyt, hogy az addig elnyomott polgári és egyházi élet magára találjon. Ennek az egyik jele volt a KÉSZ 1989-es megalakulása is. Azonban a korszellem ezután sem kedvezett az értékalapú kezdeményezéseknek, a keresztény civil szervezetek kezdeti lelkesedését pedig még inkább visszavetette a posztkommunistáknak az úgynevezett SZDSZ-szel súlyosbított visszatérése a kormányzati hatalomba 1994 után. Éppen ez a bizakodásra sok okot nem adó időszak volt az, amikor Osztie Zoltán átvette a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének vezetését, és csak a Mindenhatóba vetett feltétlen bizalom adhatott erőt ahhoz, hogy teljesíthesse a küldetését. Osztie atya és a KÉSZ példájából is látszik, hogy ez a hit és bizalom mégis mi mindenre elegendő. A csaknem húsz éves szolgálat mérlege magáért beszél. Az 1997-ben még döntően Budapesten működő szervezetnek ma összesen 69 helyi csoportja van, amelyben több ezer, a hazája sorsáért nemcsak aggódó, hanem azért cselekedni is kész KÉSZ-tag tevékenykedik. A KÉSZ ma Magyarország legnagyobb keresztény civil szervezete. Máté Evangéliuma írja, hogy „vagy jó a fa, és a gyümölcsei is jók; vagy rossz a fa, és a gyümölcsei is rosszak. A fát ugyanis a gyümölcséről lehet megismerni.”
A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének munkája több mint negyedszázada folyamatosan jó gyümölcsöket teremt. Lelkes és lelkiismeretes szervezőmunkával, országjárással, előadásokkal, nehéz időkben is dacolva a magyar közösségeink felbomlasztásában érdekeltek rosszindulatával és támadásaival. Mindannyian ismerjük a primitív és provokatív közhelyeket: „hinni a templomban kell”, a „vallás magánügy”, „a pap maradjon az oltárnál”. Osztie Zoltán egyszer ugyan azt nyilatkozta, hogy leginkább az oltár közelében érzi otthon magát, de ez szerencsére nem akadályozta meg abban, hogy tevékenységét ne csak az oltár mellett fejtse ki. Emiatt meg is kapta a menetrend szerinti legfőbb vádat, mégpedig azt, hogy politizál. Éppen azok hirdetik ezt a vádat legnagyobb erővel, éppen azok követelik leginkább, hogy az egyházak ne szóljanak bele a közügyekbe, éppen azok akarják kirekeszteni ezzel a társadalom egy jelentős hányadát a közügyek intézéséből, akiknek legfőbb jelszavaik a tolerancia és a mások befogadása. Az ő figyelmükbe is ajánlom a XX. századi magyar kereszténység egyik legnagyobb erkölcsi példája, Mindszenty bíboros szavait: „a politizálás csak abban az esetben volna elválasztható a papi hivatástól, ha a vallás és a politika is különválasztható lenne, vagyis ha a vallás nem volna egyéb elvont elméletnél, égi vagy légi tüneménynél, melynek a földi, gyakorlati élethez semmi köze, és ha a politika ezt az elvont rendszert legalább békében hagyná. (…) A vallás azonban nem puszta elmélet, hanem élet és valóság, mely erkölcsöt irányít, s ezzel együtt nemzetet, családot, egyént, igazságot, jogrendet, gazdaságot, szóval az egész életet.”
Osztie atya sem cselekedett másként, és helyesen teszi az, aki az ő nyomán járva, az álszent kritikákkal szemben is követi ezt a Mindszenty által is megerősített utat.
A vallásszabadság egyik mércéje éppen az, hogy egy lelkipásztor a legteljesebb szabadsággal, a Biblia tanításából kiindulva mindig kérlelhetetlen őszinteséggel mutathasson rá a nemzetet és a keresztény egyházainkat, értékeinket fenyegető veszélyekre és szélsőségekre, illetve az ezekkel szemben követendő magatartásra. De ebben rejlik a keresztény értelmiség hivatása is a mai társadalmakban. Vannak olyan balliberális felfogások, amelyek szerint a keresztény értelmiség egyfajta oximoron, azaz fogalmi képtelenség, azt sugallva, hogy az értelmiség csak liberális és baloldali lehet. Ezzel szemben azoknak, akik magukat hitbéli meggyőződésből kereszténynek vallják, vagy akik a keresztény értékvilággal és hagyománnyal azonosulnak, elsődleges kötelességük, hogy mindig reflektáljanak a minket körülvevő világ történéseire, a magyarságot érő kihívásokra, és mindezekre megfelelő válaszokat keressenek. A keresztény értelmiség felelőssége, kötelessége, hogy figyelve az idők jeleire az időtlen keresztény tanítás alapján dolgozzon minden a hazánk sorsát magáénak érző emberrel együtt a nemzet ügyének jobbra fordításáért. Osztie Zoltán atya közéleti működésének – tisztelt Hölgyeim és Uraim – ez az elsődleges üzenete.
Megtiszteltetés számunkra, hogy munkásságát a mai napon a „Polgári Magyarországért Díj” odaítélésével ismerhetjük el.
Amikor ma átadjuk a díjat Osztie Zoltán atyának, akkor egyben köszönetet mondunk 35 éves papi szolgálatáért, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnökeként végzett csaknem húsz éves munkásságáért, és kérjük Isten áldását Osztie atya további papi és közéleti szolgálatára azért, hogy a jövőben is mindannyiunknak mutassa az irányt: Isten mindenek felett, a nemzet mindenek előtt és hűség mindenáron.
Főtisztelendő Plébános Atya!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mai díjazottunk életének első harminc évében Magyarországon a kelet-európai korszellem a marxizmust sulykolta, majd a díjazottunk életének második harminc esztendejében már mint európai korszellem – látszólag az előbbi tagadásaként – a liberalizmussal tette ugyanezt.
Valójában a korszellem csak nevet, színt, alakot – vagy mondjuk így, egyben: rendszert – váltott, de a lényegét tekintve megmaradt materialistának, s mint ilyen, – az emberi életet méltósággal élhetővé tevő értékek szempontjából – nihilistának.
Azok a magyarországi nihilisták, akik még a XXI. században sem tudnak elszakadni az ötvenes éveket idéző, avas kommunista retorikától, a mai díjazottunkhoz hasonló embereket rendszerint klerikálisoknak titulálják. Ők ezt vádnak, megsemmisítő kritikának szánják, de számunkra, a keresztény és nemzeti értékeken alapuló polgári Magyarországért küzdők számára ez a jelző – Prohászka Ottokár, Márton Áron és Mindszenty József óta – mindig a hitbéli, szellemi és nemzeti minőség bizonyosságát jelenti.
Egy közösséget mindig jól jellemez azoknak a személye, akiket példaként állít maga elé. Ennek megfelelően végeztünk számadást a Polgári Magyarországért Alapítvány eddigi kitüntetettjeiről is. A „Polgári Magyarországért Díjat” 2005-ös megalapítása óta összesen tizennégy személynek és három szervezetnek, kezdeményezésnek ítélte oda az Alapítvány kuratóriuma. Ha végignézzük a kitüntetettek névsorát, az egyes kitüntetettek életútját, munkásságát, azt sem kell különösebben magyarázni, hogy politikai közösségünk miért tartotta őket méltónak az elismerésre. Azonban azt is meg kell állapítanunk, hogy messze nem áll meg olyan mértékben velünk szemben a klerikális részrehajlás vádja, mint amennyire a polgári oldalhoz tartozás azt jó esetben indokolná.
Az elmúlt tíz évben egyetlen egyházi kötődésű kitüntetettünk volt, a kárpátaljai Dercen Református Önkéntes Tűzoltóinak Egyesülete, akik az „Istennek dicsőség, egymásnak segítség” jelszavával végzik mindennapi munkájukat, és akik 2013-ban a nagy árvizek idején példaértékű segítséget nyújtottak az anyaországi károk elhárításában is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Fentiekre is tekintettel, éppen itt volt az ideje, hogy a legnagyobb magyarországi keresztény egyház egyik pásztorának ítéljük oda a „Polgári Magyarországért Díjat”.
Idei kitüntetettünk, Osztie Zoltán atya számára a 2016 két okból is jelentős év volt. Egyrészt, Osztie atyát 1981-ben, azaz 35 éve szentelték pappá, másrészt, idén fejezte be csaknem húsz éves szolgálatát a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének élén. A ma kitüntetett életút gazdag, akár a papi szolgálatról legyen szó, akár az annak szerves részét képező közéleti szerepvállalásról. Osztie atya felszentelését követően előbb Érsekvadkerten, majd Nyergesújfalun volt káplán, később plébános Ásványrárón. Ezt követően a budapesti Központi Szeminárium spirituálisa lett, majd ismét lelkipásztorkodás következett, előbb plébános-helyettesként a Belvárosi Plébánián, majd plébánosként a budapesti Tisztviselőtelepen. Végül immár plébánosként 2000-ben visszatért a Belvárosi Plébániatemplomba, ahol ma is szolgál, és amely mára szinte összeforrott a nevével. Osztie atya minden állomáshelyén tanúbizonyságát adta hivatása iránti elkötelezettségének, a krisztusi örömhír hirdetésében való fáradhatatlanságának, valamint a hívek és minden hozzá forduló jóakaratú ember szolgálatának. Osztie atya papi életéről, működéséről a plébánosok védőszentje, Vianney Szent János intelme juthat eszünkbe: „a pap nem önmagáért pap, hanem értetek”. Bár 35 éves papi szolgálat, Istennek szentelt és másoknak áldozott élet önmagában is tiszteletet parancsoló, de a mai kitüntetés nem csak ennek szól.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Osztie Zoltán 1997-ben vette át az 1989-ben alakult Keresztény Értelmiségiek Szövetségének vezetését Csanád Bélától, amely stafétát csaknem húszévi fáradhatatlan szolgálat után adta át idén utódának, Makláry Ákos atyának.
A feladat, amelyet a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége vállalt 1989-es alapításakor, és amit Osztie Zoltán vállalt, amikor átvette annak vezetését, emberfeletti volt, és kormányzásunkról mondana súlyos ítéletet, ha ez mára nem vált volna könnyebbé.
A KÉSZ küldetése, hogy összegyűjtse azokat a gondolkodó, a szó legnemesebb értelmében vett értelmiségieket, akik éreztek, éreznek magukban hivatást arra, hogy a keresztény-keresztyén értékek mentén szálljanak síkra – a közéletben is – hazánk felvirágoztatásáért. A feladat emberfeletti volt, mert negyven év leszorítottság után, a semmiből kellett újjászerveződnie a magyar polgári és keresztény életnek. 1945 után az egyházak megtörése és megfélemlítése, valamint a civil társadalom főképp keresztény ihletésű szervezeteinek szétverése voltak a kommunista diktatúra kiépítéséhez vezető út legfontosabb állomásai. „Aki nincs velünk, az ellenünk van”, hangzott a jelszó, márpedig magára valamit is adó, a polgári élethez kötődő egyesülés, társulás – különösen egyházi kötődéssel – nem tarthatott a kommunistákkal.
A rendszerváltozás újból elhozta az esélyt, hogy az addig elnyomott polgári és egyházi élet magára találjon. Ennek az egyik jele volt a KÉSZ 1989-es megalakulása is. Azonban a korszellem ezután sem kedvezett az értékalapú kezdeményezéseknek, a keresztény civil szervezetek kezdeti lelkesedését pedig még inkább visszavetette a posztkommunistáknak az úgynevezett SZDSZ-szel súlyosbított visszatérése a kormányzati hatalomba 1994 után. Éppen ez a bizakodásra sok okot nem adó időszak volt az, amikor Osztie Zoltán átvette a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének vezetését, és csak a Mindenhatóba vetett feltétlen bizalom adhatott erőt ahhoz, hogy teljesíthesse a küldetését. Osztie atya és a KÉSZ példájából is látszik, hogy ez a hit és bizalom mégis mi mindenre elegendő. A csaknem húsz éves szolgálat mérlege magáért beszél. Az 1997-ben még döntően Budapesten működő szervezetnek ma összesen 69 helyi csoportja van, amelyben több ezer, a hazája sorsáért nemcsak aggódó, hanem azért cselekedni is kész KÉSZ-tag tevékenykedik. A KÉSZ ma Magyarország legnagyobb keresztény civil szervezete. Máté Evangéliuma írja, hogy „vagy jó a fa, és a gyümölcsei is jók; vagy rossz a fa, és a gyümölcsei is rosszak. A fát ugyanis a gyümölcséről lehet megismerni.”
A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének munkája több mint negyedszázada folyamatosan jó gyümölcsöket teremt. Lelkes és lelkiismeretes szervezőmunkával, országjárással, előadásokkal, nehéz időkben is dacolva a magyar közösségeink felbomlasztásában érdekeltek rosszindulatával és támadásaival. Mindannyian ismerjük a primitív és provokatív közhelyeket: „hinni a templomban kell”, a „vallás magánügy”, „a pap maradjon az oltárnál”. Osztie Zoltán egyszer ugyan azt nyilatkozta, hogy leginkább az oltár közelében érzi otthon magát, de ez szerencsére nem akadályozta meg abban, hogy tevékenységét ne csak az oltár mellett fejtse ki. Emiatt meg is kapta a menetrend szerinti legfőbb vádat, mégpedig azt, hogy politizál. Éppen azok hirdetik ezt a vádat legnagyobb erővel, éppen azok követelik leginkább, hogy az egyházak ne szóljanak bele a közügyekbe, éppen azok akarják kirekeszteni ezzel a társadalom egy jelentős hányadát a közügyek intézéséből, akiknek legfőbb jelszavaik a tolerancia és a mások befogadása. Az ő figyelmükbe is ajánlom a XX. századi magyar kereszténység egyik legnagyobb erkölcsi példája, Mindszenty bíboros szavait: „a politizálás csak abban az esetben volna elválasztható a papi hivatástól, ha a vallás és a politika is különválasztható lenne, vagyis ha a vallás nem volna egyéb elvont elméletnél, égi vagy légi tüneménynél, melynek a földi, gyakorlati élethez semmi köze, és ha a politika ezt az elvont rendszert legalább békében hagyná. (…) A vallás azonban nem puszta elmélet, hanem élet és valóság, mely erkölcsöt irányít, s ezzel együtt nemzetet, családot, egyént, igazságot, jogrendet, gazdaságot, szóval az egész életet.”
Osztie atya sem cselekedett másként, és helyesen teszi az, aki az ő nyomán járva, az álszent kritikákkal szemben is követi ezt a Mindszenty által is megerősített utat.
A vallásszabadság egyik mércéje éppen az, hogy egy lelkipásztor a legteljesebb szabadsággal, a Biblia tanításából kiindulva mindig kérlelhetetlen őszinteséggel mutathasson rá a nemzetet és a keresztény egyházainkat, értékeinket fenyegető veszélyekre és szélsőségekre, illetve az ezekkel szemben követendő magatartásra. De ebben rejlik a keresztény értelmiség hivatása is a mai társadalmakban. Vannak olyan balliberális felfogások, amelyek szerint a keresztény értelmiség egyfajta oximoron, azaz fogalmi képtelenség, azt sugallva, hogy az értelmiség csak liberális és baloldali lehet. Ezzel szemben azoknak, akik magukat hitbéli meggyőződésből kereszténynek vallják, vagy akik a keresztény értékvilággal és hagyománnyal azonosulnak, elsődleges kötelességük, hogy mindig reflektáljanak a minket körülvevő világ történéseire, a magyarságot érő kihívásokra, és mindezekre megfelelő válaszokat keressenek. A keresztény értelmiség felelőssége, kötelessége, hogy figyelve az idők jeleire az időtlen keresztény tanítás alapján dolgozzon minden a hazánk sorsát magáénak érző emberrel együtt a nemzet ügyének jobbra fordításáért. Osztie Zoltán atya közéleti működésének – tisztelt Hölgyeim és Uraim – ez az elsődleges üzenete.
Megtiszteltetés számunkra, hogy munkásságát a mai napon a „Polgári Magyarországért Díj” odaítélésével ismerhetjük el.
Amikor ma átadjuk a díjat Osztie Zoltán atyának, akkor egyben köszönetet mondunk 35 éves papi szolgálatáért, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnökeként végzett csaknem húsz éves munkásságáért, és kérjük Isten áldását Osztie atya további papi és közéleti szolgálatára azért, hogy a jövőben is mindannyiunknak mutassa az irányt: Isten mindenek felett, a nemzet mindenek előtt és hűség mindenáron.
Sajtóiroda
2016. december 13.