Tisztelt Miniszter Úr, tisztelt Vendégeink, Hölgyeim és Uraim!

Az új esztendő küszöbét nemrég átlépve engedjék meg, hogy elöljáróban békés és boldog új esztendőt kívánjak, egészségben, szeretetben és mindig jóra való erőben mai konferenciánk minden résztvevőjének. Isten hozta Önöket az Országházban!

Konferenciánk szervezői arra kértek, hogy Kelet-Közép-Európa nemzeteinek közös értékeiről osszam meg Önökkel a gondolataimat.
Izgalmas téma, igyekszem elkerülni a két legnagyobb buktatóját: hogy túl hosszan vagy politikailag túl korrekten beszéljek róla.

Kelet-Közép-Európa, Közép-Kelet-Európa, Kelet-Európa vagy Közép-Európa? – e kérdés megválaszolásában Európának nem a földrajzi, hanem a mentális térképe az irányadó. Ezen a térképen Drezdától Brassóig és Dubrovniktól Tallinnig viszonylag jól beazonosítható egy olyan mentális és lelki állapot, amely miatt ez a földrajzi térség történeti és politikai értelemben – különösképpen a XX. század közepe óta – nyugatról nézve mindig keletnek, keletről nézve pedig mindig nyugatnak számít. Ezen térség egymástól különböző, etnikailag, nyelvileg, vallásilag és kulturálisan rendkívül sokszínű, egymással természetes és nem természetes módon egyaránt versengő nemzeteit mégis összekapcsolja valami, ami erősebbnek bizonyul minden különbözőségnél.

Kérdés, hogy mi lehet az a „valami” – tisztelt Hölgyeim és Uraim –, ami miatt ez a térség akár nyugatról, akár keletről nézve képes megőrizni egyfajta közös mentális, lelki sajátosságot, sőt napjainkban ezen sajátosságot politikailag is egyre tudatosabban képes megjeleníteni Európában és a nagyvilágban.

Ezt a sajátosságot biztosító „valami” – egy lehetséges megközelítésben – véleményem szerint a kelet-közép-európai nemzetek, népek értéktudatában gyökerezik: míg Nyugat-Európában a társadalmak többségének már jellemzően egyéni-fogyasztói értéktudata van, a mi közép-európai térségünkben a társadalmak többségének még dominánsan közösségi az értéktudata.

Az értéktudat minősége meghatározza az érdekfelismerés képességét és az érdekérvényesítés készségét, ezért az értéktudat milyensége nem pusztán elvont bölcseleti, morálfilozófiai kérdés, hanem reálpolitikai – a politikai uralom gyakorlásának lehetőségeit alapvetően befolyásoló – tényező. Ez a befolyás a XX. század közepétől, a második világháború végétől, a kétpólusú világ kialakulásától kezdődően vált egyre erősebbé, és ez a befolyás meghatározónak mutatkozik a mi jelenkori, XXI. századi időnkben is.

Egy külön konferencia témája lehetne az európai társadalmak értéktudata történeti alakulásának vizsgálata, de én szándékaim szerint ma csak az utóbbi hetven esztendőnyi időszak lényegére térnék ki röviden.

A második világháború után kialakult szociális piacgazdaság adta keretek között erősödött meg a nyugat-európai társadalmakban az egyéni-fogyasztói értéktudat, amely az utóbbi három évtized neoliberális hatása alatt elszakadt többek között a protestáns gazdasági etika alapelveitől, eltorzult és ebben az állapotában vált napjainkra meghatározóvá.

Az egyéni-fogyasztói értéktudat közép-pontjában nem a közösség, hanem az egyén – egyre inkább a fogyasztásra a kényelemre, a vágyak kötöttségek nélküli kiélésére koncentráló – szabadsága áll, ezáltal a nemzet – úgymond – fogyasztói társadalommá alakul, a vallási, transzcendens szemlélet többé nem érték, helyére a materiális gyakorlat, azaz a fogyasztás lép, az állam alapfeladatává nem a közjó és a közérdek, hanem a magánérdek szolgálata válik, a család intézménye pedig nem a gyarapodás lehetséges erőforrásává, hanem az egyéni fogyasztás csökkenésének kockázati tényezőjévé válik. Egyáltalán: bármiféle közösség – nemzet, vallási gyülekezet vagy lakóközösség – nem az ember kiteljesedésének, egyben biztonságot is nyújtó természetes közegeként, hanem a szabadság kiélésének illegitim korlátjaként tűnik fel.

Az egyéni-fogyasztói értéktudatú világ ideológiájában a gyors műszaki és gazdasági fejlődésnek csak gátja a szilárd azonosságtudat, ezért ezen nézetek hirdetői szerint az egyéneknek úgynevezett „fluid identitásra” van szükségük annak érdekében, hogy versenyképesek maradjanak.

Egy ilyen világban a közösségközpontú, nemzetépítő állam közellenséggé válik, az egyház és a család intézménye ideológiai támadások kereszttűzébe kerül, sőt a szilárd azonosságtudat megrendítése és felszámolása céljából folyamatos támadás éri a férfiak és nők nemi identitását is.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nem okoz örömet kimondani, de ez a világ a jelenlegi nyugat-európai politika világa. A méltósággal élhető emberi életet, a természeti környezetet és a társadalmi rendet egyaránt fenyegető, a szabadság polgári eszméjével és a jólét polgári jelszavával súlyosan visszaélő, hanyatló politika ez, amelynek mentális alapjait az adja, hogy a nyugat-európai társadalmakban többségbe került az egyéni-fogyasztói értéktudat.

A mi közép-európai térségünknek politikai szempontból – a neoliberális korszellem elmúlt közel három évtizedes dühöngése ellenére – a legnagyobb közös esélye, hogy társa-dalmainkban nem az egyéni-fogyasztói, hanem a – keresztény civilizációs örökségét a kommunista materializmus és kollektivizmus korábbi szellemi pusztítása dacára is ösztönösen őrző – közösségi értéktudat még meghatározó erővel van jelen.

A Közép-Európában túlélő közösségi értéktudat világában a család, az egyház és a nemzetépítő állam nem veszélyforrásai vagy kockázati tényezői a XXI. századi fejlődésnek, hanem annak szerves és nélkülözhetetlen biztosítékai, az emberi méltóság és szabadság intézményi letéteményesei.

Vissza tud-e kapaszkodni többségi pozícióba a Nyugat-Európában kisebbségbe szorult közösségi értéktudat, illetve Közép-Európában meg tudja-e őrizni még meghatározó befolyását a politikai folyamatokra, vagy szintén kisebbségi helyzetbe kényszerül? – ez tűnik az előttünk álló évtized Európa jövőjét meghatározó kardinális kérdésének.

Ha az európai társadalmak legfontosabb össze-tartó ereje, illetve az európai demokráciák legfőbb legitimációs tényezője továbbra is a bővülő fogyasztás választásról választásra megújítandó ígérete marad, ha nem sikerül a politikából, a törvényhozásból és a mindennapi gyakorlatból kiszorítani azt a ma már szinte aberrációig túlhajtott, magát liberálisnak mondó szemléletet, amely az emberi jogok nevében eltörölt szinte minden felelősség- és áldozatvállalásra vonatkozó normát, s amely minden természetes közösséget az emberek közötti totális egyenlőség mint a haladás legfőbb célja elérésének útjában álló, reakciós, korlátozó, ezért tehát felszámolandó erőként képes csak felfogni, akkor Európa a következő évtizedekben demográfiailag, gazdaságilag, társadalmilag és kulturálisan biztosan elsorvad, és a geopolitikai játszmák fájóan vesztes áldozatává válik.

Ha sikerül a közösségi értéktudat talapzatán mentálisan és politikailag újraegyesíteni Európát, akkor van esély, hogy az európai emberek nem vesztesei, hanem nyertesei lesznek a közeljövőnek, hogy kontinensük talpon marad, és nem rogy térdre az új világrend kialakítására irányuló küzdelmekben.
A nemzeti eszme nevében megvívott gyilkos háborúkra, az egyén méltóságát és autonómiáját tagadó kollektivista ideológiákra és a belőlük kisarjadó totalitárius diktatúrákra adott európai válasz, az alapvető emberi és polgári jogok elismerésére és garantálására épülő demokratikus jogállamok integrációja, az Európai Unió a második világháború vége óta eltelt időnek alapvetően sikeres vállalkozásává lett. Mára azonban elveszíteni látszik gazdasági erejét, önvédelmi képességét és erkölcsi tartását, mert belső egyensúlya megbomlott. Ha nem állítjuk vissza az egészséges egyensúlyt – az egyén és közösség, a jogok és kötelezettségek, a szabadság és felelősség, a normalitás többségének erkölcsei és az ezektől való eltérés lehetőségének tűrése, illetve a közjót szolgáló állam és a gazdasági társaságok profitérdeke, a tagállamok szuverenitása és az uniós intézmények kompetenciái, a nemzeti önazonosság és az európai szolidaritás, a világháborúkat követően létrejött nemzet-államok és az impériumuk alá szorult nemzeti kisebbségek autonómiája, Kelet és Nyugat, Észak és Dél között –, akkor Európa nem lesz képes megfelelni az őt érő egyre szaporodó és egyre erőteljesebb kihívásoknak.

Szerintem – tisztelt Hölgyeim és Uraim – ez a XXI. századi európai reálpolitika igazi tétje, amelyet mi, magyarok elsők között ismertünk fel Közép-Európában.
Azért ismertük fel mindezt elsők között, mert bennünket a XX. század történelme – amelynek a térségben a legnagyobb vesztesei voltunk – megtanított arra, hogy – Babits szavaival élve – egyszerre szerethessük Hazánkat és az Igazságot.

A történelmi győztesek nem rendelkeznek ezzel a kényszerű képességgel, ők képzelhetik, hogy a győzelem egyben az Igazság birtokosává is teszi őket, jogot adva egyúttal arra is, hogy Hazájuk vélt vagy valós érdekei szerint forgassák azt.
Ám mindig van egy fordulópont, amikor a győztesek is vesztesekké válhatnak, ha nem tisztelik az Igazságot.

Térségünkben – Kelet-Közép Európában – a küszöbén állunk ennek a fordulópontnak.

Ha a nemzeti méltányosság és a kölcsönös kiengesztelődés helyett az emocionális nemzeti kizárólagosságok XX. századi útját járjuk tovább, akkor holnap a tegnapi győztesek is minden bizonnyal vesztesekké fognak válni; akkor itt, Közép-Európában előbb vagy utóbb közösen fogjuk elveszíteni nemzeti államainkat, politikai, gazdasági és szellemi szuverenitásunkat, nemzeti önrendelkezési képességünket, valamint mindannyian el fogjuk veszíteni azt a meghatározó közösségi értéktudatot, amellyel ma még rendelkezünk a térségben.

Ha nemzeti értetlenségeink okán ismét ürügyet és alkalmat teremtünk másoknak arra, hogy meghatározó befolyást szerezve a térség politikájának alakításában egymás ellen játsza ki az itt élő népeket és államaikat, akkor Közép-Európa népei elveszíthetik önmagukat.

Valahogy úgy, ahogy 1917-ben, éppen egy évszázada, Ady Endre a magyarság sorsa kapcsán fogalmazott, hogy „elveszünk, mert elvesztettük magunkat”.
Megjegyzem, hogy e tragikusan beigazolódott szavak tanulságát mindenekelőtt nekünk, magyaroknak kellene végre levonnunk, majd azt követően – különös tekintettel az osztrák-magyar kiegyezés 150., valamint az 1918-19-es magyarországi események illetve az 1920-as békeszerződés közelgő évszázados évfordulójára – közép-európai társaink bevonásával kellene továbbgondolnunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Közép-Európában tehát nagy esélyek és nagy veszélyek kapujában állunk. Ebből a térségből közösen segíthetünk Európa megújhodásában, vagy közösen el is mulaszthatjuk az erre fennálló esélyt, és akkor Közép-Európa nemzetei minden bizonnyal közösen buknak el úgy, hogy Európa jelképes vagy valós romjai – geopolitikai ütközőzóna helyzetünk miatt – a térségünkre fognak zuhanni.

A magyar választópolgárok akaratából 2010 óta a felelős magyar politika esélyteremtő munkát végez. Esélyt teremtettünk arra, hogy egy olyan magyar államot építsünk ismét, amely szolgálja és nem kiszolgáltatja a nemzetét. Esélyt teremtettünk arra, hogy a magyar emberek saját munkájukból tudjanak élni, gyarapodni, és ne váljanak mások uzsora-rabszolgáivá. Esélyt teremtettünk arra, hogy megerősítsük a magyar emberek közösségi értéktudatát; megerősítettük a családokat, az egyházainkat és a határokon átívelő nemzeti összetartozásunkat. Esélyt teremtettünk egy olyan bátor külpolitikára, amely révén mi, magyarok készen állunk arra, hogy közép-európai szomszédainkkal a nemzeti érdekeinket ne egymás rovására, hanem egymás javára érvényesítsük; készen állunk arra, hogy ne csak a saját és közös európai szellemi értékeinket, hanem a saját és egyben közös európai fizikai határainkat is megvédjük minden illegális behatolástól.

Ennek az esélyteremtő politikának a közjogi és eszmei alapja és kerete a 2011-ben elfogadott új Alaptörvényünk. Ennek az esélyteremtő politikának a folytatására adtak megbízást 2014-ben a választópolgárok, és ennek az esélyteremtésnek a folytatásához fogunk 2018-ban is bizalmat kérni a magyaroktól.

Tesszük mindezt ezért, hogy Magyarország a jövőben is maradjon a magyaroké, Európa pedig az európai embereké.

Tesszük mindezt azért, mert hiszünk benne, hogy Európa ereje az európai nemzetek erejében rejlik. Hiszünk abban, hogy nincs európai teljesítmény nemzeti teljesítmények nélkül, és abban is hiszünk, hogy az európai nemzetállamok képesek tiszteletben tartani és óvni a területükön számbeli kisebbségben élő más nemzeti közösségek identitását, mert arra hivatottak, hogy a területükön élő minden közösség azonosságtudatát és értéktudatát erősítsék, és tisztességes együttműködésre legyenek képesek a többi nemzetállammal.

Ezen hitünkkel már nem vagyunk egyedül, gyarapodnak a szövetségeseink Közép-Európában, és sokasodik azon nyugat-európai polgárok száma is, akik osztoznak céljainkban és reményeinkben.

Alaptörvényünk 1848-at idéző zárósoraival kívánom mindannyiunknak, hogy „legyen béke, szabadság és egyetértés”, és Európa újjászületik.

Tartalmas eszmecserét, kellemes együttlétet kívánok a konferencia minden résztvevőjének!