Horváth Balázs emléktáblájának avatására
Veszprém
Tisztelt Családtagok! Barátok, Tisztelők!
Tisztelt Polgármester Úr!
Tisztelt Emlékező Közösség!
1942-2006: ez a kezdő és a végpontja egy nehéz évtizedeket követő századfordulón és politikai rendszereken átívelő életútnak, amely Horváth Balázs egykori bajtársunknak a Történelem Urától megadatott.
Háborús időkben született, és háborús időkben hunyt el. 1942-ben egy XX. századi fegyveres hadviselésben álló Magyarországon látott napvilágot, 2006-ban pedig egy hadüzenet és fegyverek nélküli, XXI. századi ostromállapot alatt lévő országban hunyta le örökre szemeit. Mi volt az oka, célja és tétje ennek a roppant történelmi küzdelemnek, amelybe Horváth Balázs és milliónyi magyar társa beleszületett és belehalt?
A választ erre a kérdésre, alig egy esztendővel Horváth Balázs születése után, 1943 augusztus végén, az innen légvonalban csak 30 kilométernyire lévő balatonszárszói táborban Németh László fogalmazta meg a legérthetőbben, aki a magyar történelmi sorsot elemző és fürkésző emlékezetes előadását ezekkel a szavakkal kezdte: „ Aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell felelnie, hogy süllyedt „bennszülötté” ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában. Ha a színesekre gondolnak, tudják, mit értek bennszülöttön. Állami életét idegenek vezetik; ha vannak is véréből való nagyjai, azok csak maharadzsák; gazdaságilag kizsákmányolják; idegen civilizációk selejtje ellen nincs védelme; erkölcsében és testében nyomorodóban van.”
Németh László szerint a középkor óta váltakozó történelmi korszakokban, váltakozó díszletek és rendszerek között, a magyar nemzedékek legjobbjai, ösztönösen vagy tudatosan, magányosan vagy közösen, de mindig azért küzdöttek, hogy az alávetettség, a megalázottság és a kifosztottság bennszülötti sorából Magyarországot és a magyarságot a szabadság, a nemzeti önbecsülés és a szellemi, anyagi gyarapodás állapotába emeljék.
Ennek a magyar nemzeti gondolatért küzdő seregnek volt alázatos és hűséges bajvívó katonája Horváth Balázs. Szolgálati ideje a XX. század második felének mostoha évtizedeire, a rendszerváltoztatás reménykeltő éveire, majd a diktatúrából a demokráciába való politikai átmenet csalódásoktól és keserűségektől sem mentes időszakára esett. Egy olyan korban, amelyben az igazat hamisnak, a hamisat pedig igaznak volt ildomos mondani, egy olyan korban, amikor az árulás erénnyé változott, Horváth Balázs jelmondata az volt, hogy „az igazat nem hamisítom, a hamisat nem igazítom”, a lelki derűje pedig abból a tiszta lelkiismeretét megalapozó tudatból fakadt, hogy – mint fogalmazott – „én még soha nem árultam el senkit”.
Kemény politikai küzdelmekben edzett katonaként a pajzsa alatt, a belső lényében mindig megőrizte és sugározta a veszprémi táj szelídségét. Talán Hamvas Béla fogalmazta meg legszebben annak a napsugaras pannon léleknek a titkát, amely Horváth Balázsnak is megadatott:
„A színekről a köd eltűnik és jobban világítanak. (…) A fény az embert is átsugározza, a dolgokba is belevilágít és a gyümölcs íze is világosabb. Délnyugat erről az oldottságról ismerhető fel. Sehol semmi túlzás, izzasztó erőkifejtés. Nem mintha az élet itt könnyebb lenne (…) de nagyobb távlata van, ez az oldottság a tájban, az emberben, a dolgokban, a közösségben, a beszédben, a mozgásban.”
Ilyen lélekbeli tájakról indulva nem a véletlen műve volt, hogy a több mint két évtizednyi ügyvédi pályán a magyar rögvalóságot is közelről megismerő Horváth Balázs az 1980-as évek végére megkapta a maga jelképes behívóját a nemzeti gondolat ismét zászlót bontó, ismét táguló, bővülő közéleti-politikai seregébe.
A történelem során a magyar nemzeti gondolat ugyanis szívként működik, kitágul majd összehúzódik, de sohasem szűnik meg dobogni. Jó időkben ez a gondolat szellemileg megtermékenyítő és politikailag cselekvőképes alakzatokba hívja a magyar nemzedékeket, rossz időkben pedig összezsugorodva védekezik, de a legmostohább időszakokban is képes megőrizni és újjáteremteni önmagát, hogy aztán ismét nagyot dobbanva ismét újjászülető életesélyt adjon a magyarságnak.
Horváth Balázs 1988-ban Veszprémben alapító tagja volt a Magyar Demokrata Fórumnak, amely az 1990-ben megtartott első szabad országgyűlési választásokon a magyar választópolgárok akaratából a nemzeti gondolatnak legcselekvőképesebb – és ezáltal legfelelősebb – politikai alakzatává vált. 1990 és 1993 között pártja elnökségének tagja, az 1990-ben szabadon választott első demokratikus kormány belügyminisztere, az országgyűlési választásokon - 1990-ben majd 1998-ban, 2002-ben és 2006-ban - négy alkalommal egyéni választókerületben nyeri el a választópolgárok bizalmát.
Horváth Balázs utólag így értékelte ezen időszakot: „A rendszerváltozásban reménykedtem, de legmerészebb álmaimban sem gondoltam arra, hogy lehetőségem lesz abban alkotó módon részt venni. Ismét Isten ajándéka volt. Ezért mondtam, hogy szerencsés voltam mindenben.”
Antall József miniszterelnök „kamikaze kormánynak” nevezte a rendszerváltoztatás első kormányát, és ma már pontosan tudjuk – talán tanultunk is belőle - hogy jóslata miért és miként vált valóra. Az első szabadon választott kormány a posztkommunizmus áldozata volt, de egy olyan áldozat, amely utóbb legyőzetve is győztesnek bizonyult, hiszen az ő politikai áldozata nélkül a nemzeti gondolat továbbmenetelő serege 2010 után nem tudta volna lezárni Magyarországon a posztkommunizmus korszakát.
Tisztelt Emlékező Közösség!
1994-ben, ellenzékbe kerülve, Horváth Balázs azt fájlalta a legjobban, hogy a balliberális kormánypolitika megállította a rendszerváltoztató folyamatot, és azt is pontosan látta, hogy a rendszerváltás generációváltás nélkül nem fog tovább menni. Érezte, és bízott benne, hogy vannak, hogy mindig lesznek olyan újabb bajtársak, akik a helyébe léphetnek a küzdelemben felmorzsolódott MDF-nek, és akik – megtanulva a posztkommunista politikai hadviselés szabályait – egy napon képesek lesznek a győzelemre.
2006 tavaszán, halála előtt néhány hónappal Horváth Balázsnak is szembesülnie kellett azzal, hogy a nemzetsorvasztó és országromboló balliberális politika hazugságok útján ismét főhatalmat nyert Magyarországon, tovább mélyítve az ország és a nemzet kiszolgáltatottságát azon embertelen, hazátlan és istentelen érdekkörökkel szemben, akik a magyarságot bennszülötti sorba akarják taszítani saját hazájában.
Nemzeti szabadelvű politikusnak tartotta magát, éppen ezért fájlalta, hogy a magyar szabadságeszmére épülő szabadelvűséget liberalizmus néven túszul ejtették Magyarországon. A szabadság és a rend eszménye Horváth Balázs számára nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő fogalmak voltak. Belügyminiszterként ezt az elvet képviselte, ez tükröződött a minisztersége idején az Országgyűlés által elfogadott önkormányzati törvényben is. Őszintén hitt abban, hogy az államnak szolgálnia, és nem kiszolgáltatnia kell a nemzetet. A 2004. december 5-ei népszavazáson ezért őt is mélyen megrendítette, hogy a posztkommunisták által bitorolt állam jelképesen ismét rárontott a nemzetére, szembefordítva, egymásra uszítva a hazai és külhoni magyarokat, a kenyerükért aggódókat és a nemzetüket féltőket. Horváth Balázs halála után három hónappal, 2006. október 23-án Budapest utcáin ugyanez a politika már nemcsak jelképesen, hanem fizikailag is rárontott a nemzetre, vérbe, könnybe és szégyenbe fojtva az 1956-os szabadságharcunk ötvenedik évfordulóját.
Horváth Balázs nemcsak igaz és hűséges ember, de tisztán látó politikus is volt. Tisztánlátását igazolja az a ma megdöbbentő aktualitással bíró megállapítása is, amelyet 1998 novemberében egy törvénymódosításhoz fűzött gondolatai között olvashatunk a Tisztelt Ház jegyzőkönyvében: „Az nem vitás, hogy századunk végének egyik társadalmi tragédiája az a fantasztikus migráció, amelynek kiváltképpen mi, Közép-Európában élők ki vagyunk itt téve. Egész Európán egy kétirányú migrációs nyomás van: a déli, amely Franciaországot a Maghreb-államok felől fenyegeti, és egy balkáni, délkeleti, amelynek az ütközőpontja viszont Magyarország.”
Tisztelt Emlékező Közösség!
Horváth Balázs sorsában és politikai küzdelmeiben megelevenedik a rendszerváltozás folyamata és benne a jóakaratú magyarok elszánt törekvése arra, hogy a százszor lerombolt országot százegyedszer is felépítsük.
Amikor élete utolsó évében, 2006-ban a riporter megkérdezte, tőle, hogy vállalásának, küzdelmeinek, csalódásainak köze lehetett-e súlyos betegségéhez, így válaszolt: „Egy éve orvosom figyelmeztetett, hogy vegyek vissza a tempóból, vonuljak be a kórházba. Nem hallgattam rá. Barátaimnak megígértem, hogy szerzek egy mandátumot. Szereztem.”
Igen, szerzett, de nem csupán egy mandátumot. Több volt ő, mint egy, a rendszerváltoztatás történelmi sodrásába belekerült értelmiségiből lett politikusok közül. Embersége, tartása a legjobbak és - ami a közéleti szereplők között nem gyakori - a legszerethetőbbek közé emelte őt. Egyúttal mércét is állított saját közössége, szeretett városa számára, amihez annak tartania kellene magát.
Tisztelt Emlékező Közösség!
Köszönet azoknak, akik kötelességüknek érezték, hogy Horváth Balázs emlékét ezen mód is megőrizzék. Emlékeztessen ez az emléktábla azon másik kötelezettségünkre is, hogy a nemzeti gondolathoz mi is hűségesek maradjunk. Higgyünk Istenben mindenek felett, szolgáljuk a hazát mindenek előtt, és védjük a magyar szabadságot mindenáron – ahogyan ő is tette.
Tisztelt Polgármester Úr!
Tisztelt Emlékező Közösség!
1942-2006: ez a kezdő és a végpontja egy nehéz évtizedeket követő századfordulón és politikai rendszereken átívelő életútnak, amely Horváth Balázs egykori bajtársunknak a Történelem Urától megadatott.
Háborús időkben született, és háborús időkben hunyt el. 1942-ben egy XX. századi fegyveres hadviselésben álló Magyarországon látott napvilágot, 2006-ban pedig egy hadüzenet és fegyverek nélküli, XXI. századi ostromállapot alatt lévő országban hunyta le örökre szemeit. Mi volt az oka, célja és tétje ennek a roppant történelmi küzdelemnek, amelybe Horváth Balázs és milliónyi magyar társa beleszületett és belehalt?
A választ erre a kérdésre, alig egy esztendővel Horváth Balázs születése után, 1943 augusztus végén, az innen légvonalban csak 30 kilométernyire lévő balatonszárszói táborban Németh László fogalmazta meg a legérthetőbben, aki a magyar történelmi sorsot elemző és fürkésző emlékezetes előadását ezekkel a szavakkal kezdte: „ Aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell felelnie, hogy süllyedt „bennszülötté” ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában. Ha a színesekre gondolnak, tudják, mit értek bennszülöttön. Állami életét idegenek vezetik; ha vannak is véréből való nagyjai, azok csak maharadzsák; gazdaságilag kizsákmányolják; idegen civilizációk selejtje ellen nincs védelme; erkölcsében és testében nyomorodóban van.”
Németh László szerint a középkor óta váltakozó történelmi korszakokban, váltakozó díszletek és rendszerek között, a magyar nemzedékek legjobbjai, ösztönösen vagy tudatosan, magányosan vagy közösen, de mindig azért küzdöttek, hogy az alávetettség, a megalázottság és a kifosztottság bennszülötti sorából Magyarországot és a magyarságot a szabadság, a nemzeti önbecsülés és a szellemi, anyagi gyarapodás állapotába emeljék.
Ennek a magyar nemzeti gondolatért küzdő seregnek volt alázatos és hűséges bajvívó katonája Horváth Balázs. Szolgálati ideje a XX. század második felének mostoha évtizedeire, a rendszerváltoztatás reménykeltő éveire, majd a diktatúrából a demokráciába való politikai átmenet csalódásoktól és keserűségektől sem mentes időszakára esett. Egy olyan korban, amelyben az igazat hamisnak, a hamisat pedig igaznak volt ildomos mondani, egy olyan korban, amikor az árulás erénnyé változott, Horváth Balázs jelmondata az volt, hogy „az igazat nem hamisítom, a hamisat nem igazítom”, a lelki derűje pedig abból a tiszta lelkiismeretét megalapozó tudatból fakadt, hogy – mint fogalmazott – „én még soha nem árultam el senkit”.
Kemény politikai küzdelmekben edzett katonaként a pajzsa alatt, a belső lényében mindig megőrizte és sugározta a veszprémi táj szelídségét. Talán Hamvas Béla fogalmazta meg legszebben annak a napsugaras pannon léleknek a titkát, amely Horváth Balázsnak is megadatott:
„A színekről a köd eltűnik és jobban világítanak. (…) A fény az embert is átsugározza, a dolgokba is belevilágít és a gyümölcs íze is világosabb. Délnyugat erről az oldottságról ismerhető fel. Sehol semmi túlzás, izzasztó erőkifejtés. Nem mintha az élet itt könnyebb lenne (…) de nagyobb távlata van, ez az oldottság a tájban, az emberben, a dolgokban, a közösségben, a beszédben, a mozgásban.”
Ilyen lélekbeli tájakról indulva nem a véletlen műve volt, hogy a több mint két évtizednyi ügyvédi pályán a magyar rögvalóságot is közelről megismerő Horváth Balázs az 1980-as évek végére megkapta a maga jelképes behívóját a nemzeti gondolat ismét zászlót bontó, ismét táguló, bővülő közéleti-politikai seregébe.
A történelem során a magyar nemzeti gondolat ugyanis szívként működik, kitágul majd összehúzódik, de sohasem szűnik meg dobogni. Jó időkben ez a gondolat szellemileg megtermékenyítő és politikailag cselekvőképes alakzatokba hívja a magyar nemzedékeket, rossz időkben pedig összezsugorodva védekezik, de a legmostohább időszakokban is képes megőrizni és újjáteremteni önmagát, hogy aztán ismét nagyot dobbanva ismét újjászülető életesélyt adjon a magyarságnak.
Horváth Balázs 1988-ban Veszprémben alapító tagja volt a Magyar Demokrata Fórumnak, amely az 1990-ben megtartott első szabad országgyűlési választásokon a magyar választópolgárok akaratából a nemzeti gondolatnak legcselekvőképesebb – és ezáltal legfelelősebb – politikai alakzatává vált. 1990 és 1993 között pártja elnökségének tagja, az 1990-ben szabadon választott első demokratikus kormány belügyminisztere, az országgyűlési választásokon - 1990-ben majd 1998-ban, 2002-ben és 2006-ban - négy alkalommal egyéni választókerületben nyeri el a választópolgárok bizalmát.
Horváth Balázs utólag így értékelte ezen időszakot: „A rendszerváltozásban reménykedtem, de legmerészebb álmaimban sem gondoltam arra, hogy lehetőségem lesz abban alkotó módon részt venni. Ismét Isten ajándéka volt. Ezért mondtam, hogy szerencsés voltam mindenben.”
Antall József miniszterelnök „kamikaze kormánynak” nevezte a rendszerváltoztatás első kormányát, és ma már pontosan tudjuk – talán tanultunk is belőle - hogy jóslata miért és miként vált valóra. Az első szabadon választott kormány a posztkommunizmus áldozata volt, de egy olyan áldozat, amely utóbb legyőzetve is győztesnek bizonyult, hiszen az ő politikai áldozata nélkül a nemzeti gondolat továbbmenetelő serege 2010 után nem tudta volna lezárni Magyarországon a posztkommunizmus korszakát.
Tisztelt Emlékező Közösség!
1994-ben, ellenzékbe kerülve, Horváth Balázs azt fájlalta a legjobban, hogy a balliberális kormánypolitika megállította a rendszerváltoztató folyamatot, és azt is pontosan látta, hogy a rendszerváltás generációváltás nélkül nem fog tovább menni. Érezte, és bízott benne, hogy vannak, hogy mindig lesznek olyan újabb bajtársak, akik a helyébe léphetnek a küzdelemben felmorzsolódott MDF-nek, és akik – megtanulva a posztkommunista politikai hadviselés szabályait – egy napon képesek lesznek a győzelemre.
2006 tavaszán, halála előtt néhány hónappal Horváth Balázsnak is szembesülnie kellett azzal, hogy a nemzetsorvasztó és országromboló balliberális politika hazugságok útján ismét főhatalmat nyert Magyarországon, tovább mélyítve az ország és a nemzet kiszolgáltatottságát azon embertelen, hazátlan és istentelen érdekkörökkel szemben, akik a magyarságot bennszülötti sorba akarják taszítani saját hazájában.
Nemzeti szabadelvű politikusnak tartotta magát, éppen ezért fájlalta, hogy a magyar szabadságeszmére épülő szabadelvűséget liberalizmus néven túszul ejtették Magyarországon. A szabadság és a rend eszménye Horváth Balázs számára nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő fogalmak voltak. Belügyminiszterként ezt az elvet képviselte, ez tükröződött a minisztersége idején az Országgyűlés által elfogadott önkormányzati törvényben is. Őszintén hitt abban, hogy az államnak szolgálnia, és nem kiszolgáltatnia kell a nemzetet. A 2004. december 5-ei népszavazáson ezért őt is mélyen megrendítette, hogy a posztkommunisták által bitorolt állam jelképesen ismét rárontott a nemzetére, szembefordítva, egymásra uszítva a hazai és külhoni magyarokat, a kenyerükért aggódókat és a nemzetüket féltőket. Horváth Balázs halála után három hónappal, 2006. október 23-án Budapest utcáin ugyanez a politika már nemcsak jelképesen, hanem fizikailag is rárontott a nemzetre, vérbe, könnybe és szégyenbe fojtva az 1956-os szabadságharcunk ötvenedik évfordulóját.
Horváth Balázs nemcsak igaz és hűséges ember, de tisztán látó politikus is volt. Tisztánlátását igazolja az a ma megdöbbentő aktualitással bíró megállapítása is, amelyet 1998 novemberében egy törvénymódosításhoz fűzött gondolatai között olvashatunk a Tisztelt Ház jegyzőkönyvében: „Az nem vitás, hogy századunk végének egyik társadalmi tragédiája az a fantasztikus migráció, amelynek kiváltképpen mi, Közép-Európában élők ki vagyunk itt téve. Egész Európán egy kétirányú migrációs nyomás van: a déli, amely Franciaországot a Maghreb-államok felől fenyegeti, és egy balkáni, délkeleti, amelynek az ütközőpontja viszont Magyarország.”
Tisztelt Emlékező Közösség!
Horváth Balázs sorsában és politikai küzdelmeiben megelevenedik a rendszerváltozás folyamata és benne a jóakaratú magyarok elszánt törekvése arra, hogy a százszor lerombolt országot százegyedszer is felépítsük.
Amikor élete utolsó évében, 2006-ban a riporter megkérdezte, tőle, hogy vállalásának, küzdelmeinek, csalódásainak köze lehetett-e súlyos betegségéhez, így válaszolt: „Egy éve orvosom figyelmeztetett, hogy vegyek vissza a tempóból, vonuljak be a kórházba. Nem hallgattam rá. Barátaimnak megígértem, hogy szerzek egy mandátumot. Szereztem.”
Igen, szerzett, de nem csupán egy mandátumot. Több volt ő, mint egy, a rendszerváltoztatás történelmi sodrásába belekerült értelmiségiből lett politikusok közül. Embersége, tartása a legjobbak és - ami a közéleti szereplők között nem gyakori - a legszerethetőbbek közé emelte őt. Egyúttal mércét is állított saját közössége, szeretett városa számára, amihez annak tartania kellene magát.
Tisztelt Emlékező Közösség!
Köszönet azoknak, akik kötelességüknek érezték, hogy Horváth Balázs emlékét ezen mód is megőrizzék. Emlékeztessen ez az emléktábla azon másik kötelezettségünkre is, hogy a nemzeti gondolathoz mi is hűségesek maradjunk. Higgyünk Istenben mindenek felett, szolgáljuk a hazát mindenek előtt, és védjük a magyar szabadságot mindenáron – ahogyan ő is tette.
Sajtóiroda
2017. május 23.