Excellenciás Érsek Urak! Főtiszteletű Püspök Urak! Tisztelt Vendégeink!

Isten hozta Önöket az Országházban advent harmadik hetében, köszönöm, hogy elfogadták a meghívásunkat.

A mai napon ismét törleszthetünk abból az erkölcsi adósságunkból, amely azokkal szemben áll fenn, akik Szent Pál apostollal együtt vallották, hogy „minden nyomorúságot szenvedünk, de nem szorongat semmi, bizonytalanságban vagyunk, de nem esünk kétségbe, üldözést szenvedünk, de el nem hagyatunk, földretéríttetünk, de el nem veszünk”.

A hét esztendővel ezelőtt, 2010 őszén az Országház Felsőházi termében megkezdett konferencia-sorozattal azon magyarok előtt tisztelgünk, akik a történelemben legyőzetve váltak győztesekké, akikért nem szólt a harang, és akikről évtizedekig nem szólhatott a szó sem.

A korábbi években így emlékeztünk például az első világháború utáni megbénítottság és kiszolgáltatottság idején az önvédelem erényét felmutató, és a magyar becsületet megmentő Székely Hadosztály küzdelmeire és áldozatára; így hajtottunk főt a felvidéki magyar sorsot megtestesítő gróf Esterházy János eszmei hagyatéka előtt; így emlékeztünk a több mint tízezer fős áldozattal járó délvidéki magyar mártíriumra és a szovjet gulág kárpátaljai magyar áldozataira; így idéztük fel a sztálinizmus időben és térben messzire vetülő árnyékát; és így merítettünk erőt a XX. század második felének magyar lelki túlélésében segítő 1956-os forradalmunk és szabadságharcunk emlékéből is.

Ma azok sorsára emlékezünk, akiktől keresztény hitünk szerint mindig segítséget kérhetünk és kaphatunk saját sorsunk nehézségeiben: keresztény egyházaink azon mártír és mártírsorsú papjaira emlékezünk, akik egy istentelen és embertelen politikai rendszerben segítették embertársaikat Istenbe és emberségbe vetett hitének megőrzésében.
Történelmi tapasztalat, hogy az istentagadásra épülő politikai rendszerek elkerülhetetlenül emberellenessé válnak, és mindig emberölésbe torkollnak. Akik ugyanis Isten halálát hirdetik, azok mindig készen állnak az emberélet kioltására is. A második világháború után több mint négy évtizedig Magyarország egy ilyen rendszernek vált a foglyává. Akikre ma emlékezünk, valamennyien ennek a kommunista rendszernek áldozatai és vértanúi.

Mai előadóink szakszerűen és összefüggéseikben fogják bemutatni mártírpapjaink sorsának beteljesedését azon nehéz években, valamint az 1956 utáni megtorlások kihatását a magyarországi egyházak életére.
Jómagam mondandómmal arra szorítkoznék, hogy röviden emlékeztessek azon előzményekre, amikor hazánkban a történelem kígyótojásából legelőszőr kelt ki az egyház- és vallásellenesség, mint nyílt politikai program, valamint megosztanám Önökkel azon véleményemet is, hogy miként védhetjük meg magunkat attól, hogy a napjaink forrongó világának nagyüzemi kígyótojás-keltetőiből ne törhessenek ránk a történelemből már megismert szörnyek ismét.

Tisztelt Konferencia!

A második világháború utáni magyarországi kommunista uralom mibenléte csak azokat érhette váratlanul, akik 1919-ben nem élték át hazánk első kommunista megnyomorításának 133 napját, nem ismerték meg a bolsevik eszmének Oroszországon kívüli egyetlen valóságos európai megtestesülését, azaz nem ismerték annak a terrorista államhatalmi képződménynek a rövid, de kártékony működését, amelyet történelemkönyveink ma is csak szemérmesen Tanácsköztársaságnak neveznek.

1919. március 18-án az oroszországi bolsevik párt VIII. kongresszusán kimondatott, hogy „a vallás a kapitalizmus egyik legveszedelmesebb eszköze, amellyel tudatosan elhomályosítja a proletár tömegek tisztánlátását. (… ) A párt arra törekszik, hogy teljesen szétrombolja a vallási propaganda és az egyház intézményeit. (…) A vallás magánügy. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nekünk nem kell teljes meggyőződéssel harcolni a vallás ellen. Ez csak azt jelenti, hogy az államnak nem szabad támogatnia semmiféle egyházi szervezetet.”

Akik a fenti határozatot elfogadták, azoknak a politikai ügynökei ragadták magukhoz az állami főhatalmat 1919. március 21-én Magyarországon.

1919. április 3-án a vörös hatalom hivatalos lapja, a Vörös Újság már azt üzente, hogy „a proletárállamnak elsőrendű kötelessége a legkérlelhetetlenebbül megszüntetni az egyház minden néven nevezendő tevékenységét”.
Ennek jegyében az addigi vallásügyi minisztériumot azonnal átnevezték Vallásügyi Likvidáló Hivatalnak, később pedig Országos Vallásügyi Likvidáló Biztosságnak, amelynek az volt a feladata, hogy az egyházi vagyonokat őrizetbe vegye. Templomokat, paplakokat foglaltak le, államosították a Mátyás templomot és több más budapesti templom épületét, az ott található készpénzt és egyéb értéket elkobozták, pénzintézeti számlákat zároltak. Nem kímélték a misealapítványokat, misepénzeket, perselypénzeket és sírápolási díjakat sem. Néhány hét alatt mindent elkoboztak, amihez hozzáfértek. A zsidó hitközségek tulajdonát éppúgy elvették, mint a keresztény egyházakét. A vagyoni likvidációnak nevezett műveletnek Budapesten 185, míg vidéken 485 egyházi intézmény esett áldozatul, összesen 200 millió koronát meghaladó pénzösszeget és értékpapírt raboltak el.

Jellemző a korabeli értékviszonyokra, hogy a legjobban kereső különítményes terroristáknak 2 és 4 ezer korona közötti havi zsoldot fizettek. Szovjet mintára Magyarországon is minden egyházi szolgálatot teljesítő személyt kiiktattak az úgynevezett dolgozó osztályból, és az elmebetegekkel illetve a gondokság alatt állókkal helyezték őket azonos besorolásba, utána pedig megszüntettek minden olyan jellegű egyházi javadalmazást, amelyet addig állami vagy közalapítványi vagyonból folyósítottak.

A kongrua, korpótlék, családi pótlék megvonása mellett megszüntették a hívek részéről fizetett járandóságok törvényes beszedésének lehetőségét is, így a papokat gyakorlatilag minden megélhetési forrásuktól megfosztották. Az iskolai tanrendekből egy tollvonással száműzték a vallásoktatást, szándékaik szerint ezáltal is biztosítva az ateizmus jövőbeli uralmát.

Az egyházukat még ilyen körülmények között is hűségesen szolgáló papokkal szemben tömegesen alkalmaztak hatósági önkényt illetve fizikai erőszakot.
A borsosberényi plébánost például azért ítélték kétheti fogságra, mert a szószéken ki merte mondani, hogy Franciaországban is azzal kezdődött a vallásüldözés, hogy a kereszteket eltávolították az iskolákból és a közterekről.

Az elsősorban vidéken tomboló terrorista különítményesek tucatnyi papot öltek és kínoztak meg, akiknek nevét csak részlegesen őrizte meg az utókor emlékezete.
Történt mindez alig több mint négy hónap alatt 1919 derekán. Ezt hozta az első magyarországi kommunista uralom. Ezt követte a második, amely több mint négy évtizedig tartott.

Tisztelt Konferencia!

1937-ben IX. Piusz pápa írta az ateista és materialista gondolat veszélyeiről szóló enciklikájában, hogy „ha az emberek szívéből az isteneszmét tudatosan kilopják, akkor azoknak szenvedélyei féktelenül kirobbannak a legsötétebb barbárságokban”.

A XX. században a kommunista és a náci diktatúra különböző ideológiák jegyében, de ugyanazon célt követve lopta ki az isteneszmét az emberek szívéből. Mindkét diktatúra új önazonosságot akart adni az embereknek, az egyik a szocialista újember típust, a másik az árja felsőbbrendű embert tekintette eszményének. Ezen eszményeik megvalósítása céljából mindkét diktatúra elfojtani igyekezett az emberi identitás egyes elemeit, míg más elemeket el akart torzítani. Mindkét kísérlet hasonlóan sötét barbárságokat eredményezett, és százmilliók életét követelte.

Napjainkban, a XXI. század szellemi boszorkánykonyháiban ott fortyognak azok az új ideológiák, amelyeket az új idők új hatalmasai kívánnak eszközként használni embertársaik alávetésében és kifosztásában. Új ideológiai eszménykép született: az identitásnélküli ember.

A kommunizmustól és a nácizmustól eltérően, az emberi azonosságtudatnak nem pusztán csak egyes elemeit, hanem teljes egészét el akarják törölni azok, akik – a tőke soha nem látott koncentrációjának, s vele a tömegmanipuláció soha nem látott hatékonyságú technológiájának létrehozásával – minderre már elég erősnek érzik magukat. A korábban természetesnek nevezett darwini evolúciós elméleteken túllépve, az új hatalmasok ideológusai azt hirdetik, hogy a technológiai fejlődés elhozta azt az időt, amikor az ember önmaga képes a mesterséges evolúcióra. Ők magukat transzhumanistának nevezik, és azt állítják, hogy az ember genetikai, nemi, családi, vallási és nemzeti identitása csak kolonc az emberiség nyakában a szakadatlan fejlődés útján, amelytől mielőbb meg kell szabadulnia az egyénnek, ha jót akar magának.

A valóságban az emberek értéktudatát akarják helyrehozhatatlanul megsemmisíteni, mert értéktudat hiányában az ember nem képes felismerni, kinyilvánítani és szükség esetén megvédeni az érdekeit, így könnyebben alávethető és kifosztható. Ez a magyarázata annak, hogy napjainkban minden olyan hagyományos intézmény, amely az emberek identitásának oltalmazására hivatott – a család, az egyház és a nemzeti állam – világszerte mentális és politikai támadás alatt áll.

Az előttünk álló időkben az embereknek a saját természetes identitásukhoz való alapvető joga kerül a legnagyobb veszélybe. Ennek a veszélynek az elhárításában a demokratikus nemzetállamok természetes szövetségesei a keresztény egyházaknak.

„Ne féljetek! ” – ezt üzente valamennyiünknek II. János Pál pápa.
Akikre ma emlékezünk, nem féltek. Nem félt a mártír Brenner János katolikus atya, és nem félt a mártír Gulyás Lajos református lelkész. Nem féltek a XX. század második felében a keresztény egyházaink nehéz sorsú elöljárói, a katolikus Mindszenthy József bíboros és Márton Áron püspök, a református Ravasz László püspök és az evangélikus Ordass Lajos püspök, nem féltek nagyon sokan papjaik és lelkészeik közül, nem félt sok szerzetes, és nem félt az a tizenhét unitárius lelkész sem az erdélyi végeken, akiket ugyanezekben a vészterhes esztendőkben összesen 185 év szabadságvesztésre ítéltek.
Az ő bátorságuk a mi erkölcsi kötelezvényünk és az utánunk jövők reménysége. Tisztelettel és kegyelettel emlékszünk rájuk.

Tisztelt Konferencia!

Eredményes tanácskozást, reményteli adventi várakozást, áldott karácsonyt és békés új esztendőt kívánok mindannyiuknak!