Szabad György Irodaház avatása
Kövér László Házelnök úr beszéde
Tisztelt ünneplő egybegyűltek! Tisztelt Andrea, kedves Júlia! Kedves Kollégák! Hölgyeim és Uraim!
A Kossuth téren 2010 óta, eddig mindig azt avattuk, amit korábban elődeink megépítettek, mások azonban leromboltak, és mi újjáépítettünk.
A mai avatónk a korábbiakhoz képest azért rendhagyó, mert amit ma avatunk, az korábban nem épült meg, de megépülhetett volna... Úgy is mondhatnánk, meg kellett volna épülnie, de közel egy évszázadon keresztül nem adatott meg, hogy az elkészült tervek valósággá váljanak.
„Amit raktak délig, leomlott estére, amit raktak estig, leomlott reggelre.” – emlékszünk még Kőműves Kelemenék ötszáz éves népballadában elbeszélt magyar sorstragédiájára? A magyar történelemben a várépítés – így magas Déva várának építése is – mindig az országépítés jelképe volt, amely soha nem történhetett meg életáldozat nélkül.
Lehetséges, hogy a XXI. században megtörtük ezt a magyar fátumot, és a mai magyarok új Kőműves Kelemeneiként életáldozatok helyett munkaáldozattal építhetjük az országunkat?
Igen, lehetséges. Mindez azért lehetséges – tisztelt Ünneplő Közösség –, mert a Gondviselés kegyes hozzánk. Azért kegyes hozzánk, azért ad elégtételt az elődeinknek, akik már nem lehetnek velünk, azért ad erőt és reményt számunkra, és azért gyűjtött egybe bennünket a mai napon is, mert Kossuth Lajossal együtt nem adtuk és nem adjuk fel a hitünket azon gondolat igazságában, hogy a haza örök, és nemcsak aziránt tartozunk kötelességgel, amelyik van, hanem aziránt is, amely lehet és lesz.
Szabad György Irodaház, Budapest, Kossuth Lajos tér 6-8. – ez a ma avatandó épület postacíme.
A magyar állami függetlenség és nemzeti szabadság legnagyobb XIX. századi harcosának nevét viselő téren a kossuthi eszményeket a XX. században talán a legalaposabban ismerő tudósról és politikusról elnevezett épület nyitja meg kapuit a XXI. században.
A Kossuth tér a hazának a történelem által megszentelt, jelképértékű mozaikdarabja. Minden építésnek és rombolásnak, ami ezen a téren történt illetve történik, üzenete van a magyarság számára.
Üzenet a haza előtt álló esélyekről vagy éppen a rá leselkedő veszélyekről; üzenet az adott kor nemzedékeinek hitéről, nemcsak a létező, hanem a lehetőségként élő hazában is; üzenet a nemzedékek cselekvőképességről, és az elvégzett munka értelméről.
Azok az elődeink, akik 1880-ban az Országház felépítéséről és környezetének méltó kialakításáról törvényt hoztak, hittek abban a magyar hazában, amely lehet, amely valóra váltható. Számukra – száznegyven esztendővel ezelőtt – az Országház és kialakítandó méltó környezete még csak terv volt, a hazának egy olyan darabja, amely lehet. Számunkra ma már mindez valóság lett.
A trianoni országvesztés utáni években, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa mint megbízó – mely értékteremtő testület egykori megalakulásának éppen idén van százötvenedik évfordulója – és Hültl Dezső építészmérnök mint megbízott – aki egyébként 1931 és 1939 között az Országgyűlés felsőházi tagja is volt – hittek abban, hogy nem kell megtorpanni, nem kell feladni az elődök terveit, és ezért az Országház déli szomszédságában akkor még javarészt beépítetlen telkeken majdan felépülő házaknak olyan egységes homlokzatot kell tervezni, amellyel azok illeszkednek a tér kiemelkedő építészeti értékét meghatározó többi épülethez.
Steindl Imre, Hauszmann Alajos, Bukovics Gyula, Hültl Dezső és építésztársai hittek abban a hazában, ami lehet, hittek abban, hogy az Országház környezete is azzá tehető, ami lehetne s aminek lennie kellene. Akkor ők még csak a tervrajzaikon láthatták olyannak az Országház előtti teret, mint amilyennek mi napjainkban látjuk.
Hültl Dezső 1928-ban elkészítette azt az egységes homlokzati tervet, amelynek alapján 1929-ben felépült az első épület a mai Kossuth tér 10. szám alatt, majd 1937-re a második, a Kossuth tér 9. szám alatti, és megvalósításra várt a harmadik épülettömb is. A második világháború és a nyomában érkező totalitárius rendszerek – a nácizmus és a kommunizmus – azonban rabságba taszították a hazát, megtörtek egy történelmi fejlődést, és többek között megtörték az építészeti folytonosságot a Kossuth téren is. 1945 után a Kossuth téren is – miként országszerte – az építkezés folytatása helyett a kegyeletsértő szoborrombolásoknak, az építészeti tájsebek ejtésének és a megmaradt építészeti örökségünk tudatos esztétikai lepuszításának kommunista időszaka következett. Hültl Dezső 1945-ben meghalt, a Fővárosi Közmunkák Tanácsát 1948-ban megszüntették, a magyarországi parlamentáris demokrácia kiteljesedésének reménye a Kossuth tér déli homlokzati tervével és megannyi magyar álommal együtt a süllyesztőbe került.
A XX. század, keserves áron, de megtanította a legjobb magyarokat arra, amit gróf Klebersberg Kuno úgy fogalmazott meg, hogy eszmények nélkül nem lehet, illúziók fogságában pedig nem érdemes élni.
Szabad György ennek az életiskolának a legjobb tanítványai közé tartozott. Hitével, tudásával és munkájával éltette az eszményeit, amelyek viszont őt is oltalmazták mindig, a legnehezebb időkben is. Eszménye volt a népfelség, azaz a demokrácia elve, a nemzeti függetlenség és a nemzeti összetartozás gondolata, a polgári értékrend, valamint a magyarok és zsidók közötti értékteremtő sorsközösség a hazában.
Szabad György ragaszkodását tragikusan próbára tette a XX. századi történelem, de ő soha nem bizonyult hűtlennek, soha nem ringatta magát illúziókban, és soha nem bocsátkozott önálltató kompromisszumokba. Eszményei valóra váltásáért nem kesergő, hanem mindig alkotó hazafisággal munkálkodott a tudományban és a politikában egyaránt. Szabad György életpéldájával arra tanított bennünket, hogy eszményeink alkotó hazafisággal mindig valóságteremtő erővé alakíthatók.
A mai szoboravatással és az épület névadásával nemcsak a tudós, nemcsak a politikus Szabad György, hanem személyében egy nagy építő előtt is tisztelgünk, aki mindig tudta, miként lehet a történelmi lehetőségből történelmi valóságot építeni. Ahogy ő fogalmazott 1990 után: „Az idős embert vagy ócskavasként, vagy ereklyeként kezelik. Én szerszám szeretnék lenni, az építkezés szerszáma.”
1994 áprilisában házelnökként így összegezte az első szabadon választott országgyűlés korszakalkotó munkáját: „A magyar demokratikus jogállam épülete áll, a joganyagkészlet a legfontosabb pontokon kicserélődött, számos területen megújult, s a többi megújításra váró pontok kontúrja kirajzolódott. (...) A pallón már átjutottunk, de még vissza lehet szédülni a szakadékba.”
A szakadékba való visszaszédülés újra és újra megkísértett bennünket az elmúlt három évtizedben. Azoknak, akik – vele együtt és az ő nyomdokain járva – hittek és hisznek a nemzeti demokrácia eszményében, erőt és bátorítást ad Szabad György és – tegyük melléje – mindazok példája és teljesítménye, akik egy, az önmaga sorsa fölött uralkodni képes, szabad és független Magyarország felépítésének szándékával fogtak bele a rendszerváltoztatás történelmi vállalkozásába.
Tisztelt Ünneplő Közösség!
Milyen lenne ma a haza, ha száz esztendővel ezelőtt az országunk és nemzetünk testét nem darabolják fel Trianonban? Sejtjük, de nem tudhatjuk pontosan.
Milyen lenne ma a hazában a magyar-zsidó sorsközösség, ha nincs a holokauszt? Sejtjük, de nem tudhatjuk pontosan.
Milyen lenne ma az életünk, ha hazánkban a polgári fejlődést több mint négy évtizedre nem töri meg a kommunizmus? Sejtjük, de nem tudhatjuk pontosan.
Milyen lenne a Kossuth tér, ha Magyarországon nem lett volna kommunizmus?
Ezt mindenki pontosan megtapasztalhatja, aki napjainkban végigsétál a téren.
2010 után a nemzet főterének a szoborrombolások előtti arculatát helyreállítottuk, az építészeti tájsebeket begyógyítottuk, a ma avatandó épülettel pedig teljes egészében megvalósítottuk azt az építészeti elképzelést, amelyet az előttünk járók megalkottak és meg akartak valósítani.
Az irodaház építése kapcsán nemcsak izgalmas építészszakmai, hanem beruházói kérdésként is felmerült, hogy érdemes-e, lehetséges-e egy 1928-as külső homlokzati tervet összekapcsolni egy 2020-as belső térszerkezettel? A kérdés eldöntésében irányadó volt a XX. századi szerves építészet atyjának, Frank Lloyd Wrightnak a véleménye, aki nyolcvanöt esztendősen így fogalmazta meg az építészet legfontosabb feladatát: „Ami a mai építészetben a legszükségesebb, ugyanaz, mint ami az életben is a legszükségesebb: az integritás. Akárcsak az emberek életében, az épületnek is az integritás a legmélyebb értéke. (...) Ha ezt elérjük, hatalmas szolgálatot teszünk demokratikus közösségünk morális természetének, pszichéjének.”
A Kossuth téren nemcsak az igazságérzet, hanem a történelmi integritás követelménye is azt kívánta, hogy a XXI. században megépüljön az az épület, amelynek megépítését a XX. század második felében éppen a történelem akadályozta meg.
A Szabad György Irodaház épülete – homlokzata által – a hagyomány és – belvilága révén – a korszerűség elegáns ötvözete. Több mint háromezer szakember két esztendőnyi munkájának az eredménye ez a kilencezer négyzetméteres, az Országgyűlési Hivatal háromszáz munkatársának helyet biztosító irodaház.
Köszönet érte a magyar adófizetőknek, akiknek a hozzájárulása nélkül az Országgyűlés és a Kormány az elmúlt tíz esztendőben nem építhette volna újjá a Kossuth teret.
Köszönet mindenkinek, akinek a munkája nélkül ma nem avathatnánk fel ezt az épületet. Külön köszönet és elismerés Vadász Bence úrnak és az általa vezetett tervezőcsapatnak, akik életre keltették Hültl Dezső tervét, valamint köszönet és elismerés Balogh Miklós úrnak és épületszobrász csapatának, akiknek a könnyített kőszerkezeteket biztosító technológiai újítása lehetővé tette, hogy az épület homlokzatának felülete talán még természetesebb és harmonikusabb legyen, mint amilyennek akár Hültl Dezső is remélte volna.
Szabad György házelnök úr emléke és szoborba öntött vigyázó tekintette ösztönözze mindig az Országgyűlés Hivatalát arra, hogy ugyanolyan jó és gondos gazdája legyen ennek az épületnek is, mint az Országháznak.
Végezetül kívánom az itt dolgozó munkatársaknak, hogy használják egészséggel ezt az épületet, és kívánom minden magyar embernek, hogy amikor a Kossuth téren jár, jusson eszébe: „A haza örök, s nemcsak aziránt tartozunk felelősséggel, amely van, hanem aziránt is, mely lehet, s lesz.”
Adjon Isten e felelősség viseléséhez bölcsességet és cselekvő erőt mindannyiunknak!
A Kossuth téren 2010 óta, eddig mindig azt avattuk, amit korábban elődeink megépítettek, mások azonban leromboltak, és mi újjáépítettünk.
A mai avatónk a korábbiakhoz képest azért rendhagyó, mert amit ma avatunk, az korábban nem épült meg, de megépülhetett volna... Úgy is mondhatnánk, meg kellett volna épülnie, de közel egy évszázadon keresztül nem adatott meg, hogy az elkészült tervek valósággá váljanak.
„Amit raktak délig, leomlott estére, amit raktak estig, leomlott reggelre.” – emlékszünk még Kőműves Kelemenék ötszáz éves népballadában elbeszélt magyar sorstragédiájára? A magyar történelemben a várépítés – így magas Déva várának építése is – mindig az országépítés jelképe volt, amely soha nem történhetett meg életáldozat nélkül.
Lehetséges, hogy a XXI. században megtörtük ezt a magyar fátumot, és a mai magyarok új Kőműves Kelemeneiként életáldozatok helyett munkaáldozattal építhetjük az országunkat?
Igen, lehetséges. Mindez azért lehetséges – tisztelt Ünneplő Közösség –, mert a Gondviselés kegyes hozzánk. Azért kegyes hozzánk, azért ad elégtételt az elődeinknek, akik már nem lehetnek velünk, azért ad erőt és reményt számunkra, és azért gyűjtött egybe bennünket a mai napon is, mert Kossuth Lajossal együtt nem adtuk és nem adjuk fel a hitünket azon gondolat igazságában, hogy a haza örök, és nemcsak aziránt tartozunk kötelességgel, amelyik van, hanem aziránt is, amely lehet és lesz.
Szabad György Irodaház, Budapest, Kossuth Lajos tér 6-8. – ez a ma avatandó épület postacíme.
A magyar állami függetlenség és nemzeti szabadság legnagyobb XIX. századi harcosának nevét viselő téren a kossuthi eszményeket a XX. században talán a legalaposabban ismerő tudósról és politikusról elnevezett épület nyitja meg kapuit a XXI. században.
A Kossuth tér a hazának a történelem által megszentelt, jelképértékű mozaikdarabja. Minden építésnek és rombolásnak, ami ezen a téren történt illetve történik, üzenete van a magyarság számára.
Üzenet a haza előtt álló esélyekről vagy éppen a rá leselkedő veszélyekről; üzenet az adott kor nemzedékeinek hitéről, nemcsak a létező, hanem a lehetőségként élő hazában is; üzenet a nemzedékek cselekvőképességről, és az elvégzett munka értelméről.
Azok az elődeink, akik 1880-ban az Országház felépítéséről és környezetének méltó kialakításáról törvényt hoztak, hittek abban a magyar hazában, amely lehet, amely valóra váltható. Számukra – száznegyven esztendővel ezelőtt – az Országház és kialakítandó méltó környezete még csak terv volt, a hazának egy olyan darabja, amely lehet. Számunkra ma már mindez valóság lett.
A trianoni országvesztés utáni években, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa mint megbízó – mely értékteremtő testület egykori megalakulásának éppen idén van százötvenedik évfordulója – és Hültl Dezső építészmérnök mint megbízott – aki egyébként 1931 és 1939 között az Országgyűlés felsőházi tagja is volt – hittek abban, hogy nem kell megtorpanni, nem kell feladni az elődök terveit, és ezért az Országház déli szomszédságában akkor még javarészt beépítetlen telkeken majdan felépülő házaknak olyan egységes homlokzatot kell tervezni, amellyel azok illeszkednek a tér kiemelkedő építészeti értékét meghatározó többi épülethez.
Steindl Imre, Hauszmann Alajos, Bukovics Gyula, Hültl Dezső és építésztársai hittek abban a hazában, ami lehet, hittek abban, hogy az Országház környezete is azzá tehető, ami lehetne s aminek lennie kellene. Akkor ők még csak a tervrajzaikon láthatták olyannak az Országház előtti teret, mint amilyennek mi napjainkban látjuk.
Hültl Dezső 1928-ban elkészítette azt az egységes homlokzati tervet, amelynek alapján 1929-ben felépült az első épület a mai Kossuth tér 10. szám alatt, majd 1937-re a második, a Kossuth tér 9. szám alatti, és megvalósításra várt a harmadik épülettömb is. A második világháború és a nyomában érkező totalitárius rendszerek – a nácizmus és a kommunizmus – azonban rabságba taszították a hazát, megtörtek egy történelmi fejlődést, és többek között megtörték az építészeti folytonosságot a Kossuth téren is. 1945 után a Kossuth téren is – miként országszerte – az építkezés folytatása helyett a kegyeletsértő szoborrombolásoknak, az építészeti tájsebek ejtésének és a megmaradt építészeti örökségünk tudatos esztétikai lepuszításának kommunista időszaka következett. Hültl Dezső 1945-ben meghalt, a Fővárosi Közmunkák Tanácsát 1948-ban megszüntették, a magyarországi parlamentáris demokrácia kiteljesedésének reménye a Kossuth tér déli homlokzati tervével és megannyi magyar álommal együtt a süllyesztőbe került.
A XX. század, keserves áron, de megtanította a legjobb magyarokat arra, amit gróf Klebersberg Kuno úgy fogalmazott meg, hogy eszmények nélkül nem lehet, illúziók fogságában pedig nem érdemes élni.
Szabad György ennek az életiskolának a legjobb tanítványai közé tartozott. Hitével, tudásával és munkájával éltette az eszményeit, amelyek viszont őt is oltalmazták mindig, a legnehezebb időkben is. Eszménye volt a népfelség, azaz a demokrácia elve, a nemzeti függetlenség és a nemzeti összetartozás gondolata, a polgári értékrend, valamint a magyarok és zsidók közötti értékteremtő sorsközösség a hazában.
Szabad György ragaszkodását tragikusan próbára tette a XX. századi történelem, de ő soha nem bizonyult hűtlennek, soha nem ringatta magát illúziókban, és soha nem bocsátkozott önálltató kompromisszumokba. Eszményei valóra váltásáért nem kesergő, hanem mindig alkotó hazafisággal munkálkodott a tudományban és a politikában egyaránt. Szabad György életpéldájával arra tanított bennünket, hogy eszményeink alkotó hazafisággal mindig valóságteremtő erővé alakíthatók.
A mai szoboravatással és az épület névadásával nemcsak a tudós, nemcsak a politikus Szabad György, hanem személyében egy nagy építő előtt is tisztelgünk, aki mindig tudta, miként lehet a történelmi lehetőségből történelmi valóságot építeni. Ahogy ő fogalmazott 1990 után: „Az idős embert vagy ócskavasként, vagy ereklyeként kezelik. Én szerszám szeretnék lenni, az építkezés szerszáma.”
1994 áprilisában házelnökként így összegezte az első szabadon választott országgyűlés korszakalkotó munkáját: „A magyar demokratikus jogállam épülete áll, a joganyagkészlet a legfontosabb pontokon kicserélődött, számos területen megújult, s a többi megújításra váró pontok kontúrja kirajzolódott. (...) A pallón már átjutottunk, de még vissza lehet szédülni a szakadékba.”
A szakadékba való visszaszédülés újra és újra megkísértett bennünket az elmúlt három évtizedben. Azoknak, akik – vele együtt és az ő nyomdokain járva – hittek és hisznek a nemzeti demokrácia eszményében, erőt és bátorítást ad Szabad György és – tegyük melléje – mindazok példája és teljesítménye, akik egy, az önmaga sorsa fölött uralkodni képes, szabad és független Magyarország felépítésének szándékával fogtak bele a rendszerváltoztatás történelmi vállalkozásába.
Tisztelt Ünneplő Közösség!
Milyen lenne ma a haza, ha száz esztendővel ezelőtt az országunk és nemzetünk testét nem darabolják fel Trianonban? Sejtjük, de nem tudhatjuk pontosan.
Milyen lenne ma a hazában a magyar-zsidó sorsközösség, ha nincs a holokauszt? Sejtjük, de nem tudhatjuk pontosan.
Milyen lenne ma az életünk, ha hazánkban a polgári fejlődést több mint négy évtizedre nem töri meg a kommunizmus? Sejtjük, de nem tudhatjuk pontosan.
Milyen lenne a Kossuth tér, ha Magyarországon nem lett volna kommunizmus?
Ezt mindenki pontosan megtapasztalhatja, aki napjainkban végigsétál a téren.
2010 után a nemzet főterének a szoborrombolások előtti arculatát helyreállítottuk, az építészeti tájsebeket begyógyítottuk, a ma avatandó épülettel pedig teljes egészében megvalósítottuk azt az építészeti elképzelést, amelyet az előttünk járók megalkottak és meg akartak valósítani.
Az irodaház építése kapcsán nemcsak izgalmas építészszakmai, hanem beruházói kérdésként is felmerült, hogy érdemes-e, lehetséges-e egy 1928-as külső homlokzati tervet összekapcsolni egy 2020-as belső térszerkezettel? A kérdés eldöntésében irányadó volt a XX. századi szerves építészet atyjának, Frank Lloyd Wrightnak a véleménye, aki nyolcvanöt esztendősen így fogalmazta meg az építészet legfontosabb feladatát: „Ami a mai építészetben a legszükségesebb, ugyanaz, mint ami az életben is a legszükségesebb: az integritás. Akárcsak az emberek életében, az épületnek is az integritás a legmélyebb értéke. (...) Ha ezt elérjük, hatalmas szolgálatot teszünk demokratikus közösségünk morális természetének, pszichéjének.”
A Kossuth téren nemcsak az igazságérzet, hanem a történelmi integritás követelménye is azt kívánta, hogy a XXI. században megépüljön az az épület, amelynek megépítését a XX. század második felében éppen a történelem akadályozta meg.
A Szabad György Irodaház épülete – homlokzata által – a hagyomány és – belvilága révén – a korszerűség elegáns ötvözete. Több mint háromezer szakember két esztendőnyi munkájának az eredménye ez a kilencezer négyzetméteres, az Országgyűlési Hivatal háromszáz munkatársának helyet biztosító irodaház.
Köszönet érte a magyar adófizetőknek, akiknek a hozzájárulása nélkül az Országgyűlés és a Kormány az elmúlt tíz esztendőben nem építhette volna újjá a Kossuth teret.
Köszönet mindenkinek, akinek a munkája nélkül ma nem avathatnánk fel ezt az épületet. Külön köszönet és elismerés Vadász Bence úrnak és az általa vezetett tervezőcsapatnak, akik életre keltették Hültl Dezső tervét, valamint köszönet és elismerés Balogh Miklós úrnak és épületszobrász csapatának, akiknek a könnyített kőszerkezeteket biztosító technológiai újítása lehetővé tette, hogy az épület homlokzatának felülete talán még természetesebb és harmonikusabb legyen, mint amilyennek akár Hültl Dezső is remélte volna.
Szabad György házelnök úr emléke és szoborba öntött vigyázó tekintette ösztönözze mindig az Országgyűlés Hivatalát arra, hogy ugyanolyan jó és gondos gazdája legyen ennek az épületnek is, mint az Országháznak.
Végezetül kívánom az itt dolgozó munkatársaknak, hogy használják egészséggel ezt az épületet, és kívánom minden magyar embernek, hogy amikor a Kossuth téren jár, jusson eszébe: „A haza örök, s nemcsak aziránt tartozunk felelősséggel, amely van, hanem aziránt is, mely lehet, s lesz.”
Adjon Isten e felelősség viseléséhez bölcsességet és cselekvő erőt mindannyiunknak!
Sajtóiroda
2020. február 5.