Beszéd a Fidesz XXX. Tisztújító Kongresszusán

Hungexpó

Tisztelt Küldöttek, Kedves Barátaim!

A szokásoknak megfelelően választmányi beszámoló ürügyén kaptam szót, mert hiszen egy kongresszus erre is szolgál: a számvetésre a legutóbbi össze-gyülekezésünk óta eltelt időben történtekkel.

2010-es kormányra kerülésünk óta ez a 7. kongresszus, és a kétharmados többséggel való kormányzásunk 14. évét tapossuk. Vajon történhet-e bármi, ami még nem történt meg velünk korábban?

Boldogult ifjúkoromban, amikor még nem volt szólásszabadság, de nem volt politikailag korrekt magáncenzúra sem, tehát az emberiség elhülyülési folyamatának még egy korábbi stádiumában lehetett például „bolondos” vicceket mesélni. Pédául ezt.

A bolondokházában az ápoltak, hogy elüssék valahogy az időt, rendszeresen vicceket mesélnek egymásnak, de már a végére jutván, annyiszor elmesélték ezeket a vicceket, hogy kitalálták: sorszámozzák a vicceket, és így gyorsabban tudják elmesélni. Egy ilyen alkalommal az egyik ápolt mondja: „Hat!” Mindenki dől a nevetéstől. A másik rákontráz: „Tizennyolc!” Mindenki hanyatt vágja magát a hahotázástól. „Huszonkilenc!” – mondja a harmadik. A térdüket csapkodják. A negyedik azt mondja: „Kilenc!” Fagyos néma csönd. „Mondom: kilenc!” „Jó, jó értettük, de egy ilyen jó viccet, ilyen pocsékul elmesélni!”

(Ha Bayer Zsocának akkor valaki megvette volna ajándékba az „1000 vicc a javából” című kis gyűjteményt, akkor már régen csak sorszámokat mondana egy-egy vaskosabb szitkozódás helyett, hogy ne kelljen annyi sípolást hallgatni a műsoraiban.)

Nos, azt hiszem, nincs olyan, amit még nem mondtunk el egymásnak az elmúlt 14 – vagy pláne az elmúlt 35 – év alatt, ezért aztán tegnap éjjel, amikor a mai napra gondoltam, az is megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha öt percig csak együtt hallgatnánk a csendet vagy énekelnénk egyet – mondjuk egy jó P. Mobil nótát …
De aztán otthon valaki rám szólt, hogy a kongresszus nem erre való. Ha nem, hát nem. Nézzük akkor, mi történt, és mi nem történt az elmúlt két évben?
Kitört az orosz-ukrán háború. Azóta az Európai Unió bevezetett 11 oroszellenes szankciós csomagot, amelyek hatására az orosz gazdaság ugyan nem rendült meg, az európai viszont igen – de legalább a háború sem ért véget, aminek a fegyver- és olajbizniszben érdekeltek nagyon örülnek.

Megalakult az 5. Orbán-kormány. A liberális demokrácia lenyűgöző tisztaságú példáját szolgáltató, ugyanakkor végtelen türelmű és önzetlen szövetségeseink egyelőre megelégedtek egy Andropov-imitátor nagykövetként való ideküldésével, pedig – ahogy Charles Gati révén már 2012-ben figyelmeztettek – mint Majdan (akarom mondani: hajdan!) Lenin elvtárs, akár közénk is lövethettek volna. Igaz, most eléggé lefoglalja őket az ukránok vágóhídra terelése és a világ újból lágerekbe szervezése.
Az Európai Parlament megtartotta az n+1. a magyarországi jogállamot és demokráciát temető, virtuális autodaféval egybekötött szertartását; a brüsszeli föderalisták megpróbálják az országból kiszervezni a független igazságszolgáltatást, átadni a kormányzás ellenőrzését mindenféle ügynökszervezeteknek, és eközben brüsszeli útonállók még a pénzünket is el akarják rabolni. Továbbra sem sikerült sem Törökországot, sem egyetlen nyugat-balkáni csatlakozásra váró országot felvenni a tagállamok sorába. Milliószám özönlenek be a menekülteknek álcázott hódítók Európa határain. Eközben pedig az EU két évvel közelebb került saját maga felszámolásához. 
Véget ért egy aranykorszak, Magyarország utóbbi bő évszázadának legtovább tartó, a legtöbbeknek a legtöbb gyarapodást hozó korszaka. Helyét az infláció és a gazdasági-jövedelmi szűkülés elleni küzdelem vette át. Ugyanakkor továbbra is nő a foglalkoztatottság, és nőnek a beruházások, ami reményt ad arra, hogy hamarosan egy új felfelé ívelő időszak veheti kezdetét.

Eltemettük jónéhány harcostársunkat és barátunkat – tegnap Túri-Kovács Béla bátyánkat, az Országgyűlés korelnökét –, s bizonyára többetek valakiket a szeretteitek közül is. De születtek gyermekek, unokák – Viktornak például a hatodik; Isten éltesse őket! Nem lettünk fiatalabbak, de talán boldogabbak igen. Még az sem kizárt, hogy egy kicsit bölcsebbek is.
A Gyurcsány-vezette ellenzékünk Jordan Petersonnal szólva „a Káin nyomában járó Marx irigy, tébolyodott szellemi örökösei” viszont nem lettek sem okosabbak, sem szebbek, gátlástalanabbak és aljasabbak annál inkább: büszkén, az arcunkba nevetve csörgetik zsebükben a harminc ezüstöt. Ne bocsássunk meg nekik, mert tudják, mit cselekednek! Dőltünkre Tökmag Jankók törnek – mondhatnánk Adyval, ha nem tudnánk, hogy a „sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi” csak huszadrangú statiszták abban a nagy játszmában, amelyben a Nagy Filantróp és a kicsi Alex is csak a Nagy Szétdobáló engedelmes eszközeként próbálja szellemi-lelki kényszerzubbonyba kötni az emberiséget. A tegnap kommunistáinak az egyik leggonoszabb módszere az értelmiségi ellenfeleik megtörésére az volt, hogy meghatározott idejű börtönbüntetés helyett kiszámolhatatlan időre elmegyógyintézetbe zárták őket. Mai utódaik Brüsszelben és a tengerentúlon ellenben – Kínában már csak a „tíz év katasztrófaként” emlegetett kulturális forradalom módszereivel – az egész világból tébolydát akarnak csinálni, melynek virtuális falai napról napra magasabbak körülöttünk. Aggodalomra tehát van okunk, csüggedésre azonban nincs. Miért?

Nos, kevesen tudják, hogy Magyarország adta a világ leghíresebb szabaduló-művészét, Harry Houdinit, azaz polgári nevén Weisz Eriket, aki 1874-ben Budapesten a mai Csengery utcában született. A mi Erikünket kilenc alkalommal választotta meg elnökének az Amerikai Szabadulóművészek Társasága – mert, hogy ilyen is létezett. Feljegyezték róla egyebek között azt is, hogy 1903-ban a moszkvai Butirkaja börtönben bemutatott számában egy vasúti kocsiban kialakított, hermetikusan lezárt fogdából – 25 fokos dermesztő hidegben – úgy szabadult ki 28 perc alatt a börtönőrök legnagyobb elképedésére, hogy a meghívói azonnal meghosszabbították egy hónapról négy hónapra derék Erikünk oroszországi turnéját. Szerencséjére, ez még a bolsevikok előtt történt…

Jó, ha tehát mindenki tudja, aki szórakozni akar velünk, hogy ez nem a soros gyuri bácsik és alexek országa. Ez a Weisz Erikek országa, a Nobel-díjasok, Rubik Ernők és a marslakók, Petőfi és Madách, a Puskás Öcsik és az olimpiai bajnokok szülőföldje, az Árpád-házi szentek, Hunyadi János és Hadik András, a kurucok, a Nemecsek Ernők és Dugovits Tituszok, a Horváth Jánosok, Wittner Máriák és a Pesti Srácok hazája. Ez a mi országunk, és meg is fogjuk tartani az unokáink és dédunokáink számára.

„Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”