Archívum

Archívum - 25. Februar 2022


Beszéd a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján

Vértanúk tere

Tisztelt Emlékező Közösség!

A magyar nemzet nevében ma kegyelettel fejet hajtunk a kommunizmus áldozatai előtt, mert tudjuk, hogy az áldozatok sorsa örök intelem valamennyiünk számára. Különösképpen intelem azon csaknem négymillió magyar fiatal számára, akiknek életkoruk miatt szerencsére már nincs közvetlen élettapasztalatuk a kommunizmusról. 
Ezért is megkülönböztetett tisztelettel köszöntöm a téren itt jelenlévő fiatalokat valamint mindazon kortársaikat, akik a magyarországi és külhoni iskoláikban most közvetítés útján követik figyelemmel megemlékezésünket. 

Köszönjük a Rákóczi Szövetségnek, hogy nemzedéki és államhatárokat átívelően ma együtt emlékezhetünk. 

Kedves Fiatal Honfitársaim!

Vannak akik azt mondják, a kommunizmus egy nagyszerű eszme – csak hát a megvalósítói gyarló emberek voltak, ezért aztán nem sikerült valami jól a gyakorlatba ültetés. 

Soha ne higgyenek ezeknek a hazugságoknak! A kommunizmus egy gyilkos eszme, amelynek megvalósítási kísérletei eleddig mindig és mindenhol véres önkényuralomba torkollottak. Ha a jövőben bármilyen más álarcban visszatérne, és ismét hatalomra jutna, akkor az Önök életét is hasonlóan meggyötörné, mint ahogyan meggyötörte nagyszüleik és dédszüleik életét. 

Itt, ezen a téren a hely szelleme is kötelez, hogy soha ne feledjük az 1956-os kommunista vérengzések, köztük a Kossuth-téri sortűz rettenetes képeit: a fegyverek felszálló füstje után előbukkanó holttesteket – a lemészárolt békés tüntetőkét, az egyetemistákét és a munkásokét, a járókelőkét, idősekét és gyerekekét. 

A téren sötét tócsákba összefolyó vérüket. A holttesteket, amelyeket teherautóra dobáltak. A súlyos sebesülteket és a túlélőket, akiknek mindörökre megváltozott az élete 1956. október 25-én. 

Amiképpen a kommunista sortüzek nyomán megváltozott a szabadságszerető magyar embereknek élete Debrecenben és Mosonmagyaróváron, Salgótarjánban, Tiszakécskén és szerte az országban. 

Nem feledhetjük el azt sem, hogy miként nyomorította meg a kommunizmus az életét a magyar nemzet azon legkiszolgáltatottabb egyharmadának – vagyis minden tíz magyar emberből háromnak –, akiket a történelem a XX. században a szülőföldjükkel együtt a szomszédos államok fennhatósága alá kényszerített: nem feledhetjük el a szovjet gulág munkatáboraiba hurcolt kárpátaljai magyarokat, a kommunista vérengzések áldozatául esett délvidéki magyarokat, az évtizedekig kollektív bűnösöknek bélyegzett felvidéki magyarokat valamint a romániai kommunista diktatúra kiemelt célpontjaiként kezelt erdélyi magyarokat.

„Nemcsak a bűnösöket kell kivégezni, az ártatlanok kivégzése még nagyobb hatást fog gyakorolni a tömegekre.” – ezt hirdette az egykori szovjet bolsevik igazságügyi népbiztos, a magyarországi kommunista politikai rendőrség belső falaira pedig az a jelszó volt kifüggesztve, hogy „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Emlékeznünk kell a kommunista eszme nevében ítélet nélkül bestiálisan meggyilkoltakra, a vallatószobák falai között megkínzottakra, a kicsikart beismerő vallomásokra, a koncepciós perekben elítéltekre, az internálótáborokban éhezőkre, az elmegyógyintézetekben kényszergyógykezeltekre, a szétszakított családokra, az árván maradt gyermekekre. 

Emlékeznünk kell azokra, akiktől egy élet munkájának gyümölcsét vették el, és tették őket földönfutóvá, akiknek derékba törték a pályáját, akik elől elrekesztették a tehetségüknek és szorgalmuknak megfelelő előrejutás lehetőségét. Statisztikai számokba önthető, sokszor névtelenségbe merülő tengernyi emberi szenvedés az, amit soha nem szabad elfelednünk…

A mai napon azonban – kedves Fiatalok – emlékezzünk egy olyan egykori magyar fiatalra is, akinek ismerjük a nevét, aki a megpróbáltatásai idején nem sokkal volt idősebb, mint ÖnökA most, és akinek a sorsában – mint cseppben a tenger – tükröződik nemcsak a kommunista időkben sokak által átélt megannyi szenvedés, hanem a helytállás is.
Benkő Zoltán egy 25 esztendős budapesti fiatal volt, amikor 1948-ban a kommunista hatóságok letartóztatták, majd bírósági ítélet nélküli hosszú fogvatartást követően elhurcolták a recski kényszermunkatáborba. A bűne volt, hogy szerette a szabadságot, és nem szerette a diktatúrát – sem a nácit, sem a kommunistát. 

Benkő Zoltán már 21 esztendősen hazánk 1944-ben bekövetkezett náci megszállása idején csatlakozott a fegyveres ellenálló csoportokhoz, közreműködött a fegyverszerzésekben, az üldözöttek segítésében és robbantásos akciókban. 
1944 októberében részt vett a Gömbös szobor felrobbantásában is, amelyről az 1970-es években nekünk azt tanították történelemórán, hogy az antifasiszta ellenállás egyik dicsőséges megnyilvánulása volt. A mi korabeli tankönyveinkből csak azt felejtették ki, hogy jónéhányan azok közül az antifasiszták közül, akik megmenekültek a GESTAPO vagy a nyilasok bosszúja elől, 1948 után a kommunisták börtöneibe és kényszermunkatáborába kerültek, mint ahogyan Benkő Zoltán is. 1953-ban szabadlábra helyezték, de kitiltották Budapestről, és rendőri felügyelet alá helyezték. 1956-ban Benkő Zoltán részt vett a magyar szabadságharcban és forradalomban, társaival együtt barikádokat épített a szovjet tankok útjába. 

Miután az idegen katonai túlerő vérbe fojtotta a magyar szabadságot sok recski társával együtt kénytelen volt külföldre menekülni. A több mint harminc esztendeig tartó száműzetésében mindig felelősséggel, hűséggel és alázattal hirdette a magyar szabadság üzenetét a nagyvilágban. 

Benkő Zoltán csak 66 esztendősen, 1989-ben térhetett haza szülőföldjére, majd 1998-ban egyike volt azoknak, akik létrehozták a Recski Nemzeti Emlékpark Alapítványt, hogy méltó emléket állíthassanak a kényszermunkatáborok áldozatainak. A történelem súlya alatt az utókor számára így nemesedhet példává egy emberi élet. 

Tisztelt Emlékező Közösség!

A hetvenöt esztendővel ezelőtti magyar fiatalt, Benkő Zoltánt, a kommunisták azzal kínozták a recski munkatáborban, hogy gúzsba kötötték. 
Középkori kínzási módszer volt ez, kötelek helyett vasláncokkal, amelyek súlyosan károsították a vérkeringést, roncsolták a végtagokat, az izomzatot és az ízületeket, pár órát meghaladó alkalmazása már eszméletvesztést és akár halált is okozhatott. 
A jegyzőkönyvek feljegyezték, hogy egy alkalommal Benkő Zoltánt 111 órán, azaz csaknem 5 teljes napon át tartották gúzsba kötve.

A XX. században Magyarország első kommunisták általi gúzsba kötése 1919-ben 133 napot, míg a második, 1947-től kezdve több mint negyven esztendeig tartott.
A kommunista eszme fő megalapozója, Karl Marx szerint minden esemény kétszer történik a történelem színpadán, és ami először tragédia, az másodszor már csak bohózat. Marx – mint oly sok minden másban is – ebben is tévedett. A magyar történelemben ugyanis a kommunisták országlása mindkét alkalommal tragédiának bizonyult.

A magyarországi kommunisták titkosan szervezkedve és külföldről pénzelve, a magyar választópolgárok többsége akaratának hiányában, államcsínyszerűen, terrort alkalmazva szerezték meg a politikai hatalmat. 

Az első kommunista gúzsba kötöttségünk az első világháború lezárását követő nemzetközi béketárgyalások idején teljes európai kiközösítettségbe és kiszolgáltatottságba, politikai értelemben teljes eszméletvesztésbe és önvédelemre képtelen állapotba sodorta Magyarországot. 

A Tanácsköztársaságnak nevezett terrorista államkísérlet megvalósítóinak szovjet társairól maga Lenin úgy vélekedett, hogy „a bolsevista táborban száz bolsevista közül egy meggyőződéses bolsevistára esik hatvan hülye, aki azt se tudja, mi a bolsevizmus, és harminckilenc huligán, akit a rablás maga hozott a bolsevista táborba”. A kommunista történelemkönyvek évtizedekig azt hazudták, hogy a magyarországi Vörös Hadsereg 1919-ben Magyarországért harcolt.

 Ma már pontosan tudjuk, hogy ez is hazugság volt, a vörösök nem hazánk területi egységéért, hanem a nemzetközi proletárforradalomnak a szomszédos országokba való kiterjesztéséért harcoltak. Az eredmény ismert: egyéb súlyos történelmi okok mellett ezen kommunista gúzsba kötöttség okozta cselekvésképtelenség is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy 1920-ban hazánk történelmi területének kétharmada és a magyar nemzet tagjainak egyharmada idegen államok uralma alá került. 
A második kommunista gúzsbakötésünk a második világháború után, 1947. február 25-én Kovács Béla országgyűlési képviselő elhurcolásával kezdődött, majd 1956. november 4. után hazaárulás és nemzetárulás elévülhetetlen bűnében teljesedett ki. Idegen fegyverek segítségével vérbe fojtották a magyarság szabadság iránti vágyát és demokrácia iránti akaratát kifejező forradalmát, több mint négy évtizedes diktatúrájuk végére pedig gazdaságilag kizsigerelték, és eladósították az országot, öntudatában, önbizalmában és összetartozásában pedig súlyos károkat okoztak a nemzetnek.

1990-ben a békés és demokratikus rendszerváltoztatás révén ettől a második kommunista gúzsba kötöttségtől szabadultunk meg. 

További húsz esztendő kellett, míg Magyarország kigyógyult mindennek következményeiből is, azaz 2010-ben békés és demokratikus módon, a választópolgárok többségének akaratából lezárhattuk Magyarországon a posztkommunizmus korszakát is. 
Tisztelt Emlékező Közösség!

A XIX. században a kommunista eszme német szellemi termékként született, és az 1848-ban megjelent Kommunista Kiáltvány formájában Londonból érkezett. Nyugat-Európai szellemi vírus volt, amely a XX. században politikailag megfertőzte Kelet-Európát és a világ más részeit.

Mint tudjuk, a vírus gyakran nem szűnik meg, csak átalakul. 
Napjainkban a kommunista vírusnak különféle mutánsai terjednek és fertőznek a teljes nyugati világban, Amerikától Európán keresztül Ausztráliáig.

Hogyan lehet a legkönnyeben felismerni ezeket a mutánsokat? Bármilyen divatos jelszavak leple alatt is érkeznek, a lényegük mindig ugyanaz: dühödt keresztényellenség, buzgó internacionalizmus, heves nemzetgyűlölet, tudatos családrombolás és az emberek anyagi kifosztására irányuló körmönfont és kíméletlen törekvés. 

A kommunista eszme XXI. századi hívei – nevezzék bárminek is önmagukat – ugyanazt akarják, mint a XX. századi elődeik: az államok felszámolását, a családok és a középosztály felbomlasztását, és a magántulajdon megszüntetését. 

Azért akarják mindezt, mert totális és globális hatalmat akarnak maguknak, másoknak pedig totális és globális rabságot. A nemzeti államok, a férfi és a nő szeretet-közösségén alapuló családok, a demokrácia társadalmi biztosítékát képező középosztályok és az emberek magántulajdona napjainkban a legfőbb akadályai a nyugati világ gúzsbakötését célzó kommunista gyökérzetű, új, totális és globális hatalmi törekvéseknek.
Az előttünk álló időkben mi, magyarok csak akkor maradhatunk szabadok, ha a magyar állam független és cselekvőképes marad; ha a családjaink lélekben, lélekszámban és anyagi erőben tovább gyarapodhatnak; ha a magyar emberek értékteremtő munkájának  haszna elsősorban a magyar köz- és magántulajdont gyarapítja; ha nemzeti középosztályunk és a társadalmi többség szavazataikkal meg tudják védeni demokratikus rendünket a kommunistákat és fasisztákat egyidejűleg képviselő és ezért egymással szövetkező politikai szélsőségektől.

Az emlékezés mellett az a legnagyobb elégtétel, amit a kommunista múlt áldozatainak adhatunk, hogy megőrizzük a magyar szabadságot a jövő nemzedékei számára. 
A kérdés az: a XXI. század zűrzavarában, soha nem látott kihívásai és kísértései közepette, a közösségeinket szétbomlasztó manipulációs törekvések kereszttüzében lesz-e elég hitünk, bátorságunk és erőnk megmaradni szabadnak? Tudunk-e dönteni évezredes összetartozásunk és a kereszténységre épülő kultúránk mellett? Tudunk-e dönteni a szabad, demokratikus és gyarapodó Magyarország és a szuverén és egyenrangú nemzeti államok Európája mellett? Tudunk-e dönteni a családaink jövője és a valódi emberi méltósággal élhető normális élet mellett? 

Az előttünk járók áldozatvállalására tekintve csakis „igen” lehet a válaszunk. Nemcsak nekik, hanem az utánunk következő nemzedékeknek is tartozunk ezzel. 
Isten adjon erőt és bölcsességet, hogy méltóképpen leróhassuk tartozásunkat! 

25. Februar 2022