Beszéd október 6-án. Az 1849.október 6-án vértanúhalált halt 13 tábornok emlékére állított kopjafa leleplezése
Tisztelt Ünneplő Közösség!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Honfitársak!
Gróf Leiningen-Westerburg Károly barátjának és bajtársának, Rohonczy Lipótnak írott utolsó levelét ezekkel a szavakkal kezdte:
„Sejtelmem nem csalt meg, komoly, borzasztóan komoly a helyzetem. Egy óra múlva kiszenvedek.” E tárgyilagos megállapításban ott van minden, ami egy, a halál árnyékában várakozó embert környékez.
E sorokat olvasva első kérdésünk minden bizonnyal: a miért? Miért adta oda ez a rövid, de annál fényesebb karriert befutó, tehetséges katona az életét? És aztán a kínzó kérdés, ami végigkíséri levert és megtiport szabadságharcainkat: megérte? Érdemes volt?
Talán ez a kísértő kétely vagy inkább jövőért való aggodalom is ott lappang az aradi vértanúk egyikének, Kiss Ernőnek tulajdonított utolsó fohászból: „Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.”
Nos, az aradiak megadták a maguk feleletét, azzal, ahogy éltek és azzal, ahogy meghaltak. Damjanich János szavaival élve legyőzték a halált, mert készek voltak elviselni azt. Gróf Batthyány Lajos, az aradi 13-ak, Csány László kormánybiztos, és minden társuk – beleértve azt a két honvédet és szekerészt, akik itt, Tápiószelén a turai lovasharc után haltak meg. Sírjukról nem tudunk semmit – név nélkül fogadta őket magába a föld – éppen úgy, ahogy a többieket: azt a sok száz meg ezer honvédot a Kárpát-medence szinte minden szegletében, akik a magyar szabadságharcért indultak harcba.
Õk harcoltak, mert úgy érezték, nem tehetnek mást. Készek voltak elviselni a halált mindazokért, akikkel a magyar nemzet közösségében – hitték! – összetartozunk. S akikért nem csak felelősséggel tartozunk, de akikért áldozatot is hozunk, hoznunk kell, ha úgy akarja a sors. A halálraítéltek készek voltak mindezt férfias elszántsággal tűrni, noha sokuknak módja lett volna a szökésre. Volt közöttük olyan, mint például Dessewffy Arisztid vagy Lázár Vilmos, aki a határról fordult vissza. Nem meghalni, hanem élni akartak az ügyért, de élni is, meghalni is csak itthon akartak.
Az október 10-én Pesten kivégzett Csány László, a reformkori zalai ellenzék vezére, Kossuth minisztere, aki Világosnál esett fogságba, így búcsúzik levelében gyámfiától: „Én a szökést, éppúgy, mint az öngyilkosságot gyávaságnak tartom, ha használni nem bírtam hazám ügyének annak tudok mártírja lenni!”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
1848 nemzedékét hatalmas pillanat fogta egybe. Új nemzet született a régiből. Olyan nemzet, amelynek mindenki egyenjogú tagja lett: a gróf és a báró, a parasztgazda és a polgár, a zsellér és minden kétkezi ember, a jegyző és a patikus, a tanár és a hivatásos katona és mindenki más. A középnemes Kölcsey liberalizmusa, az arisztokrata Széchenyi Közép-Európában ellesett közjó építése és a nép fia Petőfi lobogó világforradalmisága egyetlen közös akarattá adódhatott össze. A megtermékenyítő reformok nyomán új nemzet született a lelkekben 1848. március 15-én, amikor néhány fiatalember kimondta azt, amit mindenki gondolt, és új nemzet született jog szerint is, amikor megszülettek az áprilisi törvények.
A szabadságharc mutatta meg, hogy ez az újonnan létrejött szabad nemzet életképes. Életképes, mert vannak, akik készen állnak minden erejük megfeszítésével dolgozni, és ha kell életre-halálra megharcolni érte. Voltak emberek, akik hajlandóak voltak a zászlók alá állni és szolgálni. Szolgálni úgy, hogy nem féltették sem az egzisztenciájukat, sem az életüket. Tisztelt Emlékezők!
Október 6-a az 1848-49-es történelmi idők legtragikusabb, ugyanakkor üzenetében a legfelemelőbb napja. Az aradi mártírok között volt gróf és egyszerű polgár, horvát és szerb határőrcsalád sarja, birodalmi német és osztrák, hazai örmény. Volt olyan, akit családi kötelékei olyan, akit alakulata vagy csak egyszerűen vagyoni és társadalmi helyzete kapcsolta a magyar ügyhöz, de mindannyian olyan férfiak voltak, akik úgy gondolták, hogyha egyszer az uralkodó parancsára letették az esküt a magyar alkotmányra, akkor ezt az alkotmányt védeniük kell magával az uralkodóval szemben is. Komolyan gondolták Vörösmarty szavait: „Itt éned, halnod kell.” Az aradi tragédia legszebb szimbóluma, ahogy az utolsóként a bitó alá kísért magyar főnemes Vécsey Károly kezet csókol a bitófán már élettelenül függő szerb parasztcsaládból származó Damjanichnak. Micsoda ereje egy országnak, egy nemzet történelmének, hogy élői és halottai, a reformkortól Aradig és majd azután ennyiféle megtépázott társadalmi csoportból, nemzetiségből származva, más-más vallásban híve, sokfajta világnézetből merítve is tudtak egyet akarni. Az újonnan született polgári nemzet és a magyar szabadság ügye nekik köszönhetően erősödött meg, s lett elég erős, hogy túléljen mindent. Túlélje a hadseregszervezés zűrzavarát, a téli hadjárat ütközeteit és a tavaszi hadjáratban győzelemre vigye a Szűzmáriás zászlót. Túlélje a nyári hadjárat vesszőfutását, a temesvári bukást és a világosi zászlótemetést, a komáromi kapitulációt és október 6. rettenetes hajnalát Pesten és Aradon. Nekik köszönhetően élte túl a megtorlást és a katonai kormányzást, majd a provizóriumot és a Kiegyezéshez vezető korszak minden megaláztatását és szenvedését.
Mindig akadtak, akik hozzáadták a közöshöz a maguk erejét, tehetségét, munkáját. Mindig akadtak, akik, amikor muszáj volt, nem nézték a maguk életét, hanem megtették, amit kellett és azt, ami helyes volt. Így éltük meg a magunk mögött hagyott több mint másfél évszázadot: világháborúkat és forradalmakat, diktatúrákat és deportálásokat, újrakezdéseket és újjáépítéseket. Bennünket, utódokat, Tisztelt Honfitársaim mindez az áldozat önvizsgálatra kényszerít! Vajon lenne-e ma közöttünk és hány ilyen ember, ha úgy kívánná a sors. Önbecsülésünk alapja teremtődik meg a jó értelemben vett önvizsgálat által. Önbecsülés nélkül pedig nem lehetünk a mai jelenünk birtokosai, s nem vághatunk neki a jövőnek sem.
Tisztelt Honfitársaim!
Az aradiak és a 48-asok példája mutatja, hogy a hazánk mindig csak annyira erős, a magyar szabadság csak annyira erős, amennyire mi mindannyian hozzáadjuk a magunkét a közös ügyhöz. A mi korunk is felteszi a maga kérdéseit mindannyiunknak. Felteszi a hétköznapokban, és felteszi a nagy pillanatokban is. Ha igaz válaszokat akarunk találni, figyelnünk kell az aradiak életére és halálára.
Önök őrzik Tápiószele 48-as hagyományait. Azokat a történeteket, amik az Önök őseivel estek meg azokban a sorsfordító időkben. A tavaszi hadjárat csatáiba vagy a nagy turai lovasharcra vonuló csapatokat, a segélyhelyeken a sorsukkal találkozó honvédeket, vagy éppen Danielisz János ezredes és a Szelére száműzött Flór Ferenc alezredes históriáját.
Õrzik a legendákat is. Ilyen Móra Ferenc története a vak koldus furulyájáról. De mint minden legenda arról beszél, hogy a szabadság ügyéhez mindenki hozzátehet valamit, s az a valami nem csak fontos, hanem sorsdöntő is lehet. A történet szerint a vak koldus furulyája, ami halálos sebesüléstől óvta meg a magyar tábornokot, éppen úgy kellett a csata megnyeréséhez, mint honvédeink bátorsága.
A nemzet sok közösségből épül fel, amelyekben együtt éljük az életünket. Mindegyikben megvan a magunk feladata és kötelessége, lehetősége és öröme. Magyarországot csak akkor újíthatjuk meg, akkor tehetjük egy sikeres és gazdag országgá, ha mi is megtesszük azt, amivel tartozunk önmagunknak és családunknak, közösségeinknek és nemzetünknek. Ha megvédjük, megőrizzük, gyarapítjuk azt, ami a miénk. Ha hiszünk a szabadságban és abban, hogy összetartozunk és bátran vállaljuk, ami ebből ránk hárul.
Ha hiszünk abban, hogy amit mi tudunk hozzáadni a közöshöz – legyen a legkisebb is! – az is számít. Ha jól éljük azt a nagyszerű életet, amit az aradiaktól elvettek, mindazért, amit a haza védelmében megtettek.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Leiningen ekként zárja sorait:
„Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben. Most ránk kerül a sor, még egyszer Isten veled, egy jobb világban találkozunk. Isten áldjon meg mindnyájatokat, derék bajtársaim. Isten veletek, Isten veletek.” Nagyon fontos, hogy ne merüljenek feledésbe ezek a személyes sorsok. Általuk is érzékelhetővé válik, hogy az a közösség, a magyar nemzet, amelynek részei vagyunk, s amelynek ügyéért ők az életüket adták, milyen nagy érték.
Palágyi Lajos írja:
Az igét, melyért éltet áldozának,
Szívébe írták az egész hazának,
Utódtól fogja hű utód tanulni:
Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni.
Kedves Szeleiek!
Köszönjük Önöknek, hogy nem felejtenek. Az aradi mártírok áldozata az által nyer örök értelmet, ha az utókor valamennyi magyar nemzedéke akar és tud emlékezni róluk. Méltó akar, és méltó tud lenni hozzájuk. Amíg így lesz, a magyar nemzet megmarad. Mert megtartja a Gondviselő Isten.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Honfitársak!
Gróf Leiningen-Westerburg Károly barátjának és bajtársának, Rohonczy Lipótnak írott utolsó levelét ezekkel a szavakkal kezdte:
„Sejtelmem nem csalt meg, komoly, borzasztóan komoly a helyzetem. Egy óra múlva kiszenvedek.” E tárgyilagos megállapításban ott van minden, ami egy, a halál árnyékában várakozó embert környékez.
E sorokat olvasva első kérdésünk minden bizonnyal: a miért? Miért adta oda ez a rövid, de annál fényesebb karriert befutó, tehetséges katona az életét? És aztán a kínzó kérdés, ami végigkíséri levert és megtiport szabadságharcainkat: megérte? Érdemes volt?
Talán ez a kísértő kétely vagy inkább jövőért való aggodalom is ott lappang az aradi vértanúk egyikének, Kiss Ernőnek tulajdonított utolsó fohászból: „Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.”
Nos, az aradiak megadták a maguk feleletét, azzal, ahogy éltek és azzal, ahogy meghaltak. Damjanich János szavaival élve legyőzték a halált, mert készek voltak elviselni azt. Gróf Batthyány Lajos, az aradi 13-ak, Csány László kormánybiztos, és minden társuk – beleértve azt a két honvédet és szekerészt, akik itt, Tápiószelén a turai lovasharc után haltak meg. Sírjukról nem tudunk semmit – név nélkül fogadta őket magába a föld – éppen úgy, ahogy a többieket: azt a sok száz meg ezer honvédot a Kárpát-medence szinte minden szegletében, akik a magyar szabadságharcért indultak harcba.
Õk harcoltak, mert úgy érezték, nem tehetnek mást. Készek voltak elviselni a halált mindazokért, akikkel a magyar nemzet közösségében – hitték! – összetartozunk. S akikért nem csak felelősséggel tartozunk, de akikért áldozatot is hozunk, hoznunk kell, ha úgy akarja a sors. A halálraítéltek készek voltak mindezt férfias elszántsággal tűrni, noha sokuknak módja lett volna a szökésre. Volt közöttük olyan, mint például Dessewffy Arisztid vagy Lázár Vilmos, aki a határról fordult vissza. Nem meghalni, hanem élni akartak az ügyért, de élni is, meghalni is csak itthon akartak.
Az október 10-én Pesten kivégzett Csány László, a reformkori zalai ellenzék vezére, Kossuth minisztere, aki Világosnál esett fogságba, így búcsúzik levelében gyámfiától: „Én a szökést, éppúgy, mint az öngyilkosságot gyávaságnak tartom, ha használni nem bírtam hazám ügyének annak tudok mártírja lenni!”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
1848 nemzedékét hatalmas pillanat fogta egybe. Új nemzet született a régiből. Olyan nemzet, amelynek mindenki egyenjogú tagja lett: a gróf és a báró, a parasztgazda és a polgár, a zsellér és minden kétkezi ember, a jegyző és a patikus, a tanár és a hivatásos katona és mindenki más. A középnemes Kölcsey liberalizmusa, az arisztokrata Széchenyi Közép-Európában ellesett közjó építése és a nép fia Petőfi lobogó világforradalmisága egyetlen közös akarattá adódhatott össze. A megtermékenyítő reformok nyomán új nemzet született a lelkekben 1848. március 15-én, amikor néhány fiatalember kimondta azt, amit mindenki gondolt, és új nemzet született jog szerint is, amikor megszülettek az áprilisi törvények.
A szabadságharc mutatta meg, hogy ez az újonnan létrejött szabad nemzet életképes. Életképes, mert vannak, akik készen állnak minden erejük megfeszítésével dolgozni, és ha kell életre-halálra megharcolni érte. Voltak emberek, akik hajlandóak voltak a zászlók alá állni és szolgálni. Szolgálni úgy, hogy nem féltették sem az egzisztenciájukat, sem az életüket. Tisztelt Emlékezők!
Október 6-a az 1848-49-es történelmi idők legtragikusabb, ugyanakkor üzenetében a legfelemelőbb napja. Az aradi mártírok között volt gróf és egyszerű polgár, horvát és szerb határőrcsalád sarja, birodalmi német és osztrák, hazai örmény. Volt olyan, akit családi kötelékei olyan, akit alakulata vagy csak egyszerűen vagyoni és társadalmi helyzete kapcsolta a magyar ügyhöz, de mindannyian olyan férfiak voltak, akik úgy gondolták, hogyha egyszer az uralkodó parancsára letették az esküt a magyar alkotmányra, akkor ezt az alkotmányt védeniük kell magával az uralkodóval szemben is. Komolyan gondolták Vörösmarty szavait: „Itt éned, halnod kell.” Az aradi tragédia legszebb szimbóluma, ahogy az utolsóként a bitó alá kísért magyar főnemes Vécsey Károly kezet csókol a bitófán már élettelenül függő szerb parasztcsaládból származó Damjanichnak. Micsoda ereje egy országnak, egy nemzet történelmének, hogy élői és halottai, a reformkortól Aradig és majd azután ennyiféle megtépázott társadalmi csoportból, nemzetiségből származva, más-más vallásban híve, sokfajta világnézetből merítve is tudtak egyet akarni. Az újonnan született polgári nemzet és a magyar szabadság ügye nekik köszönhetően erősödött meg, s lett elég erős, hogy túléljen mindent. Túlélje a hadseregszervezés zűrzavarát, a téli hadjárat ütközeteit és a tavaszi hadjáratban győzelemre vigye a Szűzmáriás zászlót. Túlélje a nyári hadjárat vesszőfutását, a temesvári bukást és a világosi zászlótemetést, a komáromi kapitulációt és október 6. rettenetes hajnalát Pesten és Aradon. Nekik köszönhetően élte túl a megtorlást és a katonai kormányzást, majd a provizóriumot és a Kiegyezéshez vezető korszak minden megaláztatását és szenvedését.
Mindig akadtak, akik hozzáadták a közöshöz a maguk erejét, tehetségét, munkáját. Mindig akadtak, akik, amikor muszáj volt, nem nézték a maguk életét, hanem megtették, amit kellett és azt, ami helyes volt. Így éltük meg a magunk mögött hagyott több mint másfél évszázadot: világháborúkat és forradalmakat, diktatúrákat és deportálásokat, újrakezdéseket és újjáépítéseket. Bennünket, utódokat, Tisztelt Honfitársaim mindez az áldozat önvizsgálatra kényszerít! Vajon lenne-e ma közöttünk és hány ilyen ember, ha úgy kívánná a sors. Önbecsülésünk alapja teremtődik meg a jó értelemben vett önvizsgálat által. Önbecsülés nélkül pedig nem lehetünk a mai jelenünk birtokosai, s nem vághatunk neki a jövőnek sem.
Tisztelt Honfitársaim!
Az aradiak és a 48-asok példája mutatja, hogy a hazánk mindig csak annyira erős, a magyar szabadság csak annyira erős, amennyire mi mindannyian hozzáadjuk a magunkét a közös ügyhöz. A mi korunk is felteszi a maga kérdéseit mindannyiunknak. Felteszi a hétköznapokban, és felteszi a nagy pillanatokban is. Ha igaz válaszokat akarunk találni, figyelnünk kell az aradiak életére és halálára.
Önök őrzik Tápiószele 48-as hagyományait. Azokat a történeteket, amik az Önök őseivel estek meg azokban a sorsfordító időkben. A tavaszi hadjárat csatáiba vagy a nagy turai lovasharcra vonuló csapatokat, a segélyhelyeken a sorsukkal találkozó honvédeket, vagy éppen Danielisz János ezredes és a Szelére száműzött Flór Ferenc alezredes históriáját.
Õrzik a legendákat is. Ilyen Móra Ferenc története a vak koldus furulyájáról. De mint minden legenda arról beszél, hogy a szabadság ügyéhez mindenki hozzátehet valamit, s az a valami nem csak fontos, hanem sorsdöntő is lehet. A történet szerint a vak koldus furulyája, ami halálos sebesüléstől óvta meg a magyar tábornokot, éppen úgy kellett a csata megnyeréséhez, mint honvédeink bátorsága.
A nemzet sok közösségből épül fel, amelyekben együtt éljük az életünket. Mindegyikben megvan a magunk feladata és kötelessége, lehetősége és öröme. Magyarországot csak akkor újíthatjuk meg, akkor tehetjük egy sikeres és gazdag országgá, ha mi is megtesszük azt, amivel tartozunk önmagunknak és családunknak, közösségeinknek és nemzetünknek. Ha megvédjük, megőrizzük, gyarapítjuk azt, ami a miénk. Ha hiszünk a szabadságban és abban, hogy összetartozunk és bátran vállaljuk, ami ebből ránk hárul.
Ha hiszünk abban, hogy amit mi tudunk hozzáadni a közöshöz – legyen a legkisebb is! – az is számít. Ha jól éljük azt a nagyszerű életet, amit az aradiaktól elvettek, mindazért, amit a haza védelmében megtettek.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Leiningen ekként zárja sorait:
„Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben. Most ránk kerül a sor, még egyszer Isten veled, egy jobb világban találkozunk. Isten áldjon meg mindnyájatokat, derék bajtársaim. Isten veletek, Isten veletek.” Nagyon fontos, hogy ne merüljenek feledésbe ezek a személyes sorsok. Általuk is érzékelhetővé válik, hogy az a közösség, a magyar nemzet, amelynek részei vagyunk, s amelynek ügyéért ők az életüket adták, milyen nagy érték.
Palágyi Lajos írja:
Az igét, melyért éltet áldozának,
Szívébe írták az egész hazának,
Utódtól fogja hű utód tanulni:
Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni.
Kedves Szeleiek!
Köszönjük Önöknek, hogy nem felejtenek. Az aradi mártírok áldozata az által nyer örök értelmet, ha az utókor valamennyi magyar nemzedéke akar és tud emlékezni róluk. Méltó akar, és méltó tud lenni hozzájuk. Amíg így lesz, a magyar nemzet megmarad. Mert megtartja a Gondviselő Isten.
Sajtószolgálat
6 October 2013