Excellenciás Hölgyek és Urak, Tisztelt Rektor Úr, Dékán Úr, Főigazgató Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Vendégeink!


„E törvényjavaslat, melynek öt rövid paragrafusa Magyarország keleti vonatkozású történetének öt hosszú és küzdelmes századát zárja le a testvériség és a lelki béke jegyében, (…) olyan öt erős pilléren nyugszik, amelyek helyesen, okosan és tapintatosan hidalják át a Kelet és Nyugat felfogása között lévő egynémely különbséget” – 1916. január 12-én ezekkel a szavakkal nyitotta meg az iszlám vallás elismeréséről szóló törvényjavaslat vitáját Pekár Gyula országgyűlési képviselő. A törvényjavaslatot másnap az Országgyűlés egy ellenszavazattal elfogadta, a törvény 1916. március 30-án, azaz éppen ma száz esztendeje hatályba lépett.

Éppen ezen a napon van szerencsém büszkén üdvözölni Önöket ebben a Házban, ahol megszületett az 1916. évi XVII. törvényt, amellyel egy nem muszlim többségű országban a világon első alkalommal ismerték el teljes jogúnak az iszlámot, mint vallást.

A magyar Országgyűlés ezzel a döntésével is hű maradt történelmi elődje, az 1568-os tordai országgyűlés szelleméhez, amely a véres vallásháborúk sújtotta Európában először teremtett vallásbékét magyar földön, kimondva azt, hogy „a hit Isten ajándéka” és hogy „mindenki olyan hitben éljen, amilyenben akar, ha ezt a más vallásúak háborgatása nélkül teszi.”

Hasonlóan napjainkhoz, az iszlámhoz való viszony Európában – és így Magyarországon is – egy évszázaddal ezelőtt is a nagyhatalmi érdekeket geopolitikai játszmák határozták meg. Az Osztrák-Magyar Monarchia részeként Magyarország az iszlám vallás elismerésével gesztust tett a korabeli katonai szövetséges, az iszlám világ vezető erejét képező Törökországnak, ezen politikai gesztust azonban értelmiségi rokonszenv kísérte a magyar közvéleményben, még a kritikusabb vélemények sem vitatták a döntés indokoltságát. A korabeli Protestáns Szemle című budapesti lap 1916. januári számában például sommásan így összegezte a történteket: „(…) Jogosult az iszlám vallás ott, ahol világhatalmi tényező: Törökországban, Indiában, Egyiptomban. Közvetve ezt a jogosultságot ismeri el az új magyar törvény. Ezekkel a reflexiókkal üdvözöljük az új magyar elismert vallást, amely különben teljesen indifferens reánk nézve. Az ijedősök pedig ne féljenek: a törvény szövegében az is benne van, hogy a mohamedán vallás elismerésével a már meglévő házassági törvényeken változtatás nem történik. Különben is az a poligámia, amit nálunk az új „szabad morál” főpapjai és káplánocskái hirdetnek és irodalomban, színházban bemutatnak és szociológiában igazolnak (…) sokkal rosszabb, mint a törökök házassági morálja.”

Ha valaki némi párhuzamot vél felfedezni az iménti idézet második felének probléma-felvetése és a nyugati világ mai értékvitái, ideológiai csatározásai között, az nyugodtan tekintse ezt a Történelem Ura iróniájának megnyilvánulásaként.

Magyarország és az iszlám találkozásának történelmi gyökerei vannak.
Szakértők szerint a magyarok már a honfoglalás előtti időkben érintkezhettek muzulmán vallású népekkel a Volga és a Kárpátok közötti területeken, a honfoglalás során pedig a Kárpát-medencében találkozhattak muzulmán vallású etnikumokkal.

Árpád-házi királyaink alatt Magyarországon jelentős muszlim közösségek éltek, például a böszörmények (nevüket olyan települések őrzik, mint Berekböszörmény vagy Hajdú-böszörmény), akárcsak az iráni eredetű kálizok, akik a honfoglalókkal érkeztek a Kárpát-medencébe.
A XI-XII. században a Magyarországon élő muzulmánok csoportjai fontos szerepet töltöttek be a gazdasági életben, például a sókamarát felügyelték, vagy – mint Könyves Kálmán 1111-ben kiadott irata említi – adószedők voltak.
A XII. század derekán, II. Géza uralkodása alatt a spanyolországi muszlim utazó, Abu Hámid al-Gharnáti, aki három évet töltött Magyarországon, részletes beszámolót hagyott hátra a magyarországi muszlimok életéről és a király katonáiként játszott szerepükről. A későbbi századok során az Árpád-kori muszlim népesség – más népcsoportokhoz hasonlóan – fokozatosan feloldódik a magyar lakosságban, s a XVI. század első felétől kezdődő oszmán török hódítással Magyarországra érkező néptömeg már a maradványaikkal sem találkozik. A másfél évszázados török uralom alatt az iszlámnak sajátos hatása volt a magyar hitéletre: a katonai megszállás, a politikai elnyomás és a gazdasági kizsákmányolás viszonylagos vallási toleranciája kedvezett az egyházi és vallási megújulásnak.
A reformáció eszméi a XVI. század második felében a hódoltság és Erdély területén rendkívüli gyorsasággal terjedtek el, s a század végére a magyarság jelentős része a reformáció – első sorban a kálvini reformátusság – követője lett.
Az ezzel egyidejűleg kibontakozó, korábban nem látott nyelvi és kulturális virágzás – úgy is, mint egy létünket, önazonosságunkat külső erőként érő súlyos kihívásra adott védekező, de önépítő válasz – a magyar történelem olyan fejezete, amelynek nemzetmegtartó hatása máig érezteti hatását.
Az újkorban Magyarország, mint a Monarchia társállama, a nagyhatalmi erővonalak mentén, az 1878-as berlini kongresszus határozatai nyomán lesz részese Bosznia-Hercegovina okkupációjának, majd 1908-ban annexiójának, amivel a monarchián belül igen jelentős, több, mint 600 ezer lelket számláló muszlim népességelem jelenik meg.
Az iszlámot az osztrák törvényhozás részlegesen – annak hanafita irányzatára korlátozva – 1912-ben elismerte.
Hazánkban a törvényi szabályozásra az 1916. március 30-án kihirdetett XVII. törvénycikkel kerül sor, amely viszont már az egész iszlámot ismeri el vallásként Magyarországon.

Bosznia-Hercegovina kormányzója 1882-től 1903-ban bekövetkezett haláláig Kállay Béni, a dualista monarchia közös pénzügyminisztere lett.
A kiváló gazdasági szakember 21 évig tartó minisztersége példa nélküli módon járult hozzá a Monarchia és – azon belül kiváltképpen – Magyarország egyedülálló gazdasági fejlődéséhez. A tartomány kormányzójaként messzire tekintő tervei voltak: Bosznia-Hercegovina teljes integrációját szerette volna megvalósítani. Ennek érdekében az iszlám önzetlen támogatójaként, a muszlim vallású arisztokráciára támaszkodva indítja el Bosznia-Hercegovina nyugati értelemben vett modernizációját. Az ő politikája a gyakorlati előkészítője az első világháború politikai eseményeinek sodrában megszülető 1916. évi XVII. törvénycikknek.
Kállay Béni a törvény megszületését már nem érte meg, s politikai elképzelései sem tudtak a nagyhatalmi érdekek szorításában megvalósulni.
Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy Magyarország a nehéz történelmi időkben is kifejezésre juttatta a vallási tolerancia iránti elkötelezettségét, s az iszlám, mint vallás elismerésével annak befogadójává vált.

1916-ban azonban a nagyvilágban nemcsak az iszlám vallást elismerő magyar törvény született meg, amelyre ma emlékezünk, hanem valami más is, amelynek máig tartó alapvető hatása van az iszlám világra: 1916. május 16-án született meg az a titkos nagyhatalmi megállapodás, amely a történelem lapjaira Sykes-Picot egyezmény néven bevonulva vetette el a máig megoldatlan közel-keleti konfliktus magvait. Ez a térség destabilizációjának egyik legfőbb oka, s e folyamatos válság megoldatlansága okán következményei már az európai földrészen is éreztetik hatásukat. Az Európát is egyre közelebbről érintő problémahalmaz kezelése egy globálisan megvalósuló közös összefogás nélkül nem lehetséges.

Magyarország az iszlámmal, mint vallással, kultúrával és politikával szemben napjainkban is tiszteletet tanúsít és párbeszédet folytat, a terrorista eszközöket használó iszlamizmussal szemben azonban nulla toleranciát hirdet, és vele szemben jogos önvédelmet folytat. Az erőszakon alapuló iszlamizmus egy olyan totalitárius rendszer kísérlete, amelyhez hasonlókat Európa, s benne a magyarság a XX. században kétszer is átélt, túlélt, és mindkettőért súlyos árat fizetett: a nácizmus és a kommunizmus.
Ennek okán a XXI. században nem akarunk Európában semmiféle újabb, iszlamista vagy bármilyen totalitárius rendszereket.

Magyarország nem érdekelt abban, hogy az iszlám Európában az iszlamizmus áldozatává váljon, nem vagyunk érdekeltek abban, hogy az iszlám vallást, kultúrát és politikát bárki is egyneművé tegye az iszlamista terrorral.

De nem vagyunk érdekeltek a multikulturalizmusnak álcázott szellemi gyökértelenségben, nemzeti identitásvesztésben és értékrendi nihilizmusban sem.
Mi, magyarok, abban vagyunk érdekeltek, amit Mahatma Gandhi így fogalmazott meg: „Minden ország kultúrája lengje körül a házamat. De egyik se szakítson el szülőföldem talajától.”

Vagy ahogyan Babits fogalmazta meg számunkra: „Mindenik embernek a lelkében dal van, és a saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének, az hallja mások énekét is szépnek.”

Az egy közös Isten gyermekeiként ebben kell egymással szolidaritást vállalva, egymást segítenünk.
Kívánom, hogy ebben a közös erőfeszítésben is segítsen mindannyiunkat a mai emlékezés!