Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

„Ma is úgy van, és minden időben úgy volt, hogy minél döntőbb jelentőségű dologról van szó, a pontos megfogalmazás reménye annál kisebb; ezért van az, hogy a legfontosabb dolgok megfogalmazása a legkevésbé lehető, s amikor abszolút dolgokról van szó, ezeknek megfogalmazása teljesen lehetetlen. Az egyedüli lehetőség arra, hogy az ideákat meg lehessen ragadni, a jelkép.” – Hamvas Béla ezekkel a szavakkal érzékeltette a jelképek fontosságát a világ megértésében.

A magyar szabadság ideájának jelképei 48 és 56. Két szám, amelyek milliónyi betűnél pontosabban hordozzák az évszázadokon átívelő magyar szabadságharcok sorsszerű üzenetét: Legyőzetve győzni!

A XVIII. században Rákóczi szabadságharcának legyőzéséhez nyolc esztendőre volt szükség.

A XIX. században az 1848-as magyar forradalmat s a belőle kibontakozó szabadságharcot kevesebb, mint másfél esztendő alatt tiporták el, a XX. században az 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat pedig két hét alatt fojtották vérbe.

Mindez azt jelzi, hogy a szabadságunk egyre nagyobb kincs, amelyre évszázadonként egyre hatalmasabb és vérengzőbb erők leselkednek.
Nagy szabadságharcaink történelmi körülményei évszázadonként változtak, ám kiváltó okuk és okozati hatásuk soha nem változott: az ok mindig a szabadságvágyban fogant nemzeti önrendelkezési akarat, a hatás pedig – ma már tudjuk – a legyőzetve való győzelem, azaz olyan társadalmi-politikai folyamatok elindítása, amelyek – ha kerülő utakon is, de – közelebb vitték a nemzetet a rövid úton el nem érhető célokhoz.

A XVIII. században Rákóczi fejedelem és kurucainak szabadságharca az idegen túlerő által legyőzetett, ám a magyar néplélekben ekkor megfogant szellemi és politikai önrendelkezési vágy a történelem hajszálerein keresztül a következő évszázadban győzelemre segítette a magyar reformkort, a reformkori magyar szellemi önrendelkezést, amelynek következményeként 1848-ban közjogilag is testet ölthetett a magyar politikai önrendelkezés, annak eredményeként pedig a jogkiterjesztés révén létrejött modern polgári nemzetnek felelős demokratikus népképviselet és kormányzat. „A nép azzal van és azzal lesz, aki mer a néppel lenni.” – fogalmazta meg Kossuth 1848 legfontosabb politikai üzenetét.

A XIX. századi szabadságharcunkat ismét legyőzte az idegen túlerő, de a fegyveres legyőzetést túlélte a magyar polgári gondolat, túlélte a középkor óta elveszett önálló magyar államiság 1848-49-ben történt rövid, de heroikus visszaállításának történelmi tapasztalata.
Ezen tapasztalat nélkül a később Trianonban megcsonkított magyarság minden bizonnyal nem tudta volna életképessé tenni, és sok tekintetben Európa élvonalába emelni az 1920-ban ellenségei által életképtelennek szánt magyar államot.

A XX. század legyőzetve is győztes magyar szabadságharca 1956-ban érkezett el. Erejét a korábbi évszázadok szabadságharcaiban kikristályosodott nemzeti szabadságvágy és társadalmi igazságvágy páratlan összefonódása adta.
1956. november 3-án este Mindszenthy bíboros az Országház épületében még felolvashatta a nemzethez intézett rádiószózatát.
“A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől.
(…) Ami ma keresztülvihető, azt senki ne halassza holnapra.“ – mondta.

Az a bizonyos holnap 1956. november 4-e volt. A nemzeti önrendelkezésnek és a társadalmi igazságosságnak a forradalomban összefonódott történelmi kötelékét ezen a napon szakította szét évtizedekre a hazaárulás és nemzetárulás árán létrejött és fenntartott magyarországi kommunista-szocialista uralom az idegen túlerő segítségével.

Ezt követően évtizedeken keresztül tudatosan roncsolták a magyarok nemzeti azonosságtudatát és a közösségi összetartozás kötelékeit. Tudatosan fordították egymással szembe az emberekben a szabadság, a közösség és a jólét, az egzisztenciális biztonság iránti vágyat, a polgári nemzet helyett létrehozva a demoralizált, individualizált lakosságot.

A szabad és független Magyarország iránti törekvéseinknek a nemzetközi hatalmi viszonyok évszázadokon keresztül útját állták – egészen 1989-ig.
Ekkor éppen ellenkezőleg: újjáélesztették a szunnyadó vágyat és hitet, lehetőséget teremtettek a nemzeti önrendelkezés megvalósítására és a polgári Magyarország felépítésének újbóli megkezdésére.
Az első szabadon választott országgyűlés első, az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét megörökítő törvényével jelezte, hogy a legyőzetve győztes 1956-os szabadságharc eszményei táplálják a rendszerváltoztatással 1990-ben újjászülető magyar demokráciát.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A mai kiállítás szervezői a jelképek jelképeinek bemutatására vállalkoztak.
1848 és 1956 tárgyi emlékeit és jelképeit olyan párhuzamokba állították, amelyek – ma már tudjuk – találkoztak egymással. 1848 jelképei hasonló módon adtak erőt 1956 magyarjainak, mint ahogyan mi, mai magyarok erőt meríthetünk 1956 jelképeiből.
A párhuzamok olyan találkozása ez, amelyet nemcsak a történelmi krónikák, hanem a magyarok sorsa is hitelesít.
Hitelesít például Tumpek György, az 1956-os melbourne-i olimpia bronzérmes magyar úszója, akit megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel köszöntünk körünkben, köszönjük, hogy eljött a mai kiállítás megnyitójára.
Az 56-os forradalom jelképei között tartjuk számon a korabeli magyar olimpikonok formaruhájára hímzett gyászszalagos Kossuth-címert, melyet Tumpek György nemcsak a szíve fölött viselt az olimpiai játékok alatt, hanem mindörökre a szívébe zárt, és ezt most felajánlotta a mai kiállításon való bemutatásra is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mi abban hiszünk, hogy az 1956-ban a tankokkal eltaposott és vérbe fojtott szabadságharc győzelme a XXI. században, a mi időnkben beteljesedik.

Hiszünk abban, hogy a nemzeti szabadság és a társadalmi igazság kötelékei ismét egybefonhatóak, hiszünk abban, hogy csak ezen erős kötelékek tudják összefogni a nemzetünket, és megerősíteni az államunkat.
Meggyőződésünk, hogy ha nem tévesztjük szem elől azokat az ideákat, amelyek áldozatvállalásra késztették az egymást követő századok magyar generációit, akkor megállhatjuk a helyünket a XXI. század új típusú, de az eddigieknél nem kevésbé fenyegető kihívásai közepette is.
Lehetséges lesz számunkra egy, a bonyolult nemzetközi együttműködésbe szuverén és egyenrangú módon beilleszkedő, nemzeti, kulturális és hitbéli önazonosságát megtartó, közösségeit és polgárait gyarapító Magyarország felépítése.
Bízzunk abban is, hogy a XXI. században nekünk, mai magyaroknak nem életáldozatot, hanem csak munkaáldozatot kell hoznunk a szabadságunkért. Így legyen!

Adjunk tiszteletet és hálát a múltnak, hitet és reményt a jövőnek!