Gróf Andrássy Gyula szobrának avatóünnepsége
Kossuth tér - Budapest
Tisztelt Miniszterelnök Úr! Tisztelt Főpolgármester Úr!
Tisztelt Andrássy család és leszármazottak, Hölgyeim és Uraim!
A magyar történelemben Bethlen Gábor óta ismerjük a reálpolitika posztulátumát: nem lehet mindig megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni azt, amit lehet. A XIX. században a magyarság – noha hatalmas erőfeszítést tett és hatalmas áldozatot is hozott érte – mégsem tehette meg azt, amit kellett: visszaállítani a Mohács után elveszett önálló és független magyar államot. De, hogy mit lehetett mégis megtenni abban a nehéz korban, azt a század legeredményesebbnek bizonyult magyar reál-politikusától, Andrássy Gyulától tudjuk.
Andrássy a politikában a megvalósítható lehetőség művészetét látta, az ideált soha nem a politikában, hanem mindig a művészetben kereste. Meggyőződése volt, hogy – idézem – „nem az életerős viszonyokat lehet és kell egy elméleti formához, hanem a formát kell a jog és az élet követelményeihez igazítani”. Andrássy politikájában egyetlen érzelmi tényező volt: a hazaszeretete.”Egyet sohasem felejtett el: hazáját becsületesen szeretni” – mondta róla XIX. századi kor- és – részben – sorstársa, Kossuth Lajos.
Ezért is – tisztelt Emlékező Közösség – különös kegye a Történelem Urának, hogy éppen a mi XXI. századi időnkben térhet vissza Andrássy Gyula szobra a Kossuth térre, pontosan oda, ahonnan a XX. században száműzték.
Tisztelt Emlékező Közösség!
Különös ajándék a Történelem Urától az is, ha az ember éppen nemzete újjászületése időszakában lát napvilágot: az 1823-ban született Andrássy Gyulának megadatott ez az ajándék. Azon esztendő első napján születik Petőfi Sándor, január végén Madách Imre, március elején pedig Andrássy Gyula.
Ekkor Deák Ferenc éppen húsz esztendős, Kossuth Lajos huszonegy, Széchenyi István pedig harminckét éves. Személyes erényeikkel és teljesítményükkel – kiemelkedő nagy középkori uralkodóink után – a magyar sors javítására ekkor egy gondviselésszerű nemzedék jelentkezett közösségi szolgálattételre.
Káprázatos nemzedék volt az övék, a magyar újkori történelem aranycsapata, amelynek minden tagját ugyanazon célok vezérelték: emelkedő magyar nemzet, ennek érdekébe rendelt független és önálló magyar állam, és a nemzetet erősítő magyar szellem és öntudat.
Különböző jellemek és sorsok, különböző szemléletek és eszközök ugyanazon célok érdekében – ez adott erőt a reformnemzedéknek arra, hogy a XIX. század első felében felemeljék a magyarságot, és megkíséreljék azt, ami – fájdalmas, de ma már tudjuk – a XIX. század második felében lehetetlennek bizonyult: az önálló és független magyar állam helyreállítását.
Akkor ugyanúgy igaz volt, mint ma: nemzetét oltalmazó és szolgáló állam nélkül nincs, nem lehetett és nem lehet tartós nemzeti emelkedés. A lehetetlennek ez a megkísértése, azaz az 1848-as forradalom, és ami utána következett, vagyis az 1867-es kiegyezés alapvetően két táborra osztotta a magyar politikát és közgondolkodást: 48-asokra és – a velük szemben álló – 67-esekre. Több, mint egy évszázad távlatából mi, mai magyarok érezzük és tudjuk, hogy a XIX. században a nemzeti fejlődés zálogát nem „48 vagy 67”, hanem „48 és 67” jelentette. Andrássy Gyula ezt a megoldást azonban már akkor is érezte és tudta. Megkísérelte tehát megtenni, amit kellett, de lehetetlennek bizonyult, majd azt követően megtette mindazt, amit lehetett.
Andrássyt minderre a múltja is kötelezte. A család legendáriuma szerint legrégebbi ősük részt vett már Szent István királyunk udvarának lovagi tornáin; későbbiekben az Andrássyak Hunyadi János és Mátyás király seregében harcoltak. A hiteles családfa tanúsítja, hogy 1569-ben és 1580-ban nemesi adományként szerezték meg az erdélyi Csíkszentkirály és a felvidéki Krasznahorka birtokát, melyek szépen csengő neveit nemesi előnévként viselték.
Mária Terézia 1779-ben grófi rangra emelte Andrássy Károly tábornokot. Így emelkedett a család, amelynek kuruc és labanc tagjai egyaránt voltak.
Ilyen családi gyökerekkel kerül a 24 esztendős fiatal Andrássy Zemplén megye követeként az Országgyűlésbe, ahol – Batthyány, Kossuth és Szemere Bertalan mellett – a reformellenzék szűkebb tanácskozó testületének tagjává válik. A népképviseleti Országgyűlés felsőházának jegyzője lesz, 1848. március 15-én tagja a Bécsbe utazó küldöttségnek, amely Kossuth feliratát viszi az uralkodónak. Andrássy azonban fiatalon sem csak a szavak, hanem a tettek embere is: 1848 szeptemberében részt vesz, és katonai érdemeket szerez a pákozdi csatában, októberben ott van a schwechati harctéren, 1849 áprilisában az isaszegi csatában, majd a nagysallói ütközetben.
Ezt követően huszárezredessé léptetik elő; katonadiplomáciai feladatokat lát el Belgrádban és Isztambulban, ahol a világosi fegyverletétel után segít menedéket szerezni az Ausztria és Oroszország által kiadatni kívánt magyar és lengyel menekülteknek.
A forradalom nagyhatalmak általi vérbefojtása után, a nagyvilág közönyét tapasztalva érlelődik meg Andrássyban az a politikai képesség, amely kiemeli őt az előszeretettel csak belpolitikai és közjogi kérdésekre összpontosítani hajlamos korabeli magyar politikai mezőnyből, és amely képessége utóbb nemcsak magyar, de európai mércével mérve is államférfivá emeli: külpolitikai éleslátása és geopolitikai érzéke. A fiatal Andrássyban a kényszerű emigráció éveiben alakul ki a meggyőződés, hogy a nemzet emelkedését biztosítani hivatott magyar állam helyreállításának az ügye csak az európai hatalmi egyensúly keretei között biztosítható akként, hogy a pángermán és pánszláv érdekek metszéspontjában található Ausztria – a számára nagyhatalmi állást biztosító kiegyensúlyozó szerepének a megerősítéséhez – előbb vagy utóbb kénytelen lesz rendezni a magyarokkal való viszonyát. Deák Ferenc közjogi tudása mellett a kiegyezés megvalósulásához – és különösen annak gyakorlati végrehajtásához és fenntartásához – elengedhetetlenül szükség volt Andrássy külpolitikai ösztöneire és tehetségére is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A történelem során több olyan magyar miniszterelnökről is tudunk, akit utóbb halálra ítéltek, de csak egyvalakit ismerünk, akit előbb ítéltek halálra, és utána lett miniszterelnök: Andrássy Gyulát. Az 1851-ben az osztrákok által halálra ítéltetett és távollétében jelképesen kivégzett Andrássyból 16 esztendővel később, Deák Ferenc javaslatára a kiegyezéskori első magyar kormány miniszterelnöke lesz. Nádorhelyettesként Andrássynak kellett Ferenc József császár fejére helyeznie a Szent Koronát. Annak az embernek a fejére, akinek nevében és parancsára korábban éppen az ő fejét akarták elveszejteni. Antik tragédiába illő helyzet, amelyet csak a tiszta lelkiismeretű és erős akaratú emberek tudnak ép lélekkel túlélni.
Itt és most, a Rákóczi és Kossuth szobor közelségében emlékeznünk kell arra, hogy 1711 után a 35 esztendős Rákóczi Ferencnek, az ország leggazdagabb főuraként volt ereje elutasítani a Habsburgok iránti hűségesküt, és inkább élete végéig száműzetésben élni. Emlékirataiban a Nagyságos Fejedelem ezt írta: „minden cselekedetem célja kizárólag a szabadság szeretete volt, (...) nem is koronát vagy fejedelemséget akartam szerezni, nem is a kormányzáshoz volt kedvem: kizárólag az (...) vezérelt, hogy eleget tegyek kötelességemnek hazám iránt”.
1849-ben a 47 esztendős Kossuthnak volt ereje inkább 45 esztendőnyi száműzetésbe vonulni, mintsem hogy bármilyen kompromisszumot kössön az osztrákokkal.
1879-ben a 77 esztendős Kossuth a fennálló magyar állampolgárságáról is inkább lemondott, de nem volt hajlandó egy törvénymódosítás miatt osztrák-magyarnak vallania magát, mert – mint mondta – „az soha életemben nem voltam, nem vagyok és nem is leszek, semmi feltétel alatt, semmi áron”.
1867-ben a 44 esztendős Andrássy Gyulának azonban volt ereje elfogadni mindazt, amit Rákóczi és Kossuth elutasított: az együttműködést a Habsburgokkal. Nem a becsvágy vagy egyéb személyes érdek miatt vállalta ezt, hanem a nemzete iránti alázat és szolgálat okán.
Miniszterelnöki bemutatkozásán Andrássy így fogalmazott: „Azon helyre (…), amit most elfoglalni készülök, nem saját akaratom, nem is érdemeim állítottak, hanem a sors különös végzete (…), de ha hazánknak is valamely kiszemelt áldozatot kell bemutatnia, s ennek nekem kell lenni, én erre hazám javáért szívesen vállalkozom”.
Mi, magyarok – Tisztelt Hölgyeim és Uraim – ezen lelki erőért Rákóczit és Kossuthot örökre szeretjük, Andrássy Gyulát pedig örökre tiszteljük. Andrássy Gyula áldozata és teljesítménye nélkül a kiegyezés szabta korlátok között nem emelkedhetett volna a magyar nemzet, nem születhetett volna újjá a magyar államiság, és nem szilárdult volna meg egy magyar történelmi gyökerekből táplálkozó szabadelvű, a kornak megfelelő demokratikus parlamentáris államberendezkedés. Andrássy szerepvállalása nélkül egyáltalán nem, vagy csak rövidebb ideig köszöntenek „boldog békeidők” a magyarságra.
Andrássy miniszterelnöksége idején született a magyar jövő pallérozását segítő európai színvonalú népiskolai törvény és az etnikai méltányosságot biztosító nemzetiségi törvény, ekkor született a jogegyenlőséget szavatoló zsidó emancipációs törvény, ekkor alakult ki a korszerű magyar igazságszolgáltatási rendszer, ekkor készítették elő Budapest egyesítését is. Andrássy szerepvállalása és támogatása nélkül egyáltalán nem, vagy nem az ismert formájában épült volna fel a Duna partján az Országház, és az általa vezetett Fővárosi Közmunkák Tanácsa nélkül Budapest nem épülhetett volna azzá, amire ma is büszkeséggel és csodálattal tekinthetünk. Mindezekért minden magyar nemzedék örök hálával és tisztelettel tartozik Andrássy Gyulának.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Halála után két évtizeddel Andrássy Gyula XIX. századi politikai életművének lényegét, a kiegyezést, az Osztrák-Magyar Monarchiát, és az általa is tevőlegesen kialakított európai erőegyensúlyt ugyan elsodorta a XX. század, az első világháború és Trianon, de mindez Andrássy érdemeit nem csökkenti, hanem a tárgyilagos ítélkező szemében felnagyítja. Hasonlóan ahhoz, miként a Mátyás király halála után közel négy évtizeddel bekövet-kezett mohácsi tragédia és mindaz, ami utána jött az utókor szemében nem elhalványította, hanem inkább világosabban tette láthatóvá nagy királyunk érdemeit.
Történelmietlen a kérdés, de mégis inspiráló feltenni: mi lett volna, ha… ?
Mi lett volna, ha az Andrássy által is kialakított XIX. századvégi európai geopolitikai egyensúlyt a XX. század első évtizedeiben nem borítja fel egy Európán kívül hatalom, az Amerikai Egyesült Államok beavatkozása?
Mi lett volna, ha akkor Európa meg tudja védeni önmagát, egyensúlyát és érdekeit, és nem hagy teret a kontinensen kívüli érdekeknek?
Kérdések, amelyekre a bizonyosságok örökre elvesztek a múlt labirintusaiban.
A jelenünk megértésében és jövőnk biztosításában azonban mindannyiunknak érdemes ma is tanulnunk Andrássy politikai gondolkodásából.
„Mindig jobb arra számítani, hogy nem lehet nekünk ártani, mint arra, hogy nem akarnak nekünk ártani“ – fogalmazta meg Andrássy Gyula a XXI. századra, napjainkra is érvényes magyar nemzetbiztonsági alapvetést. „Hasznos karonöltve sétálni azzal, aki szakadékba akar lökni” – ezzel magyarázta Andrássy az értetlenkedőknek az orosz külügyminiszterrel való kapcsolatát, és egyben tömören megfogalmazta a XXI. században is érvényes geopolitika egyik aranyszabályát.
„Nem ismerek történeti példát, hogy nemzet valaha tönkrement volna építkezés következtében. Ellenkezőleg viszont tudok arra példát, hogy bizonyos államok vagy városok, mint például Velencze, elveszítették összes politikai (…) jelentőségüket és nem maradt egyéb hátra, mint azon érdek, amelyet épületeinek monumentumai keltettek“ – érvelt Andrássy az országgyűlési vitában az ellenzéknek, akik minden közberuházás költségét vitatták, és sokallták az Országháza építésének költségeit, s inkább elhalasztották volna az építkezést.
„Egy nemzet sokszor azzal kezdi, hogy magát nagynak tartja és senki nem osztozik e nézetében. Később jön az idő, midőn mások is nagynak tartják. De arra, hogy egy nemzet, mely maga sem bízott magában, nagynak tartották volna, példát soha nem láttam” – ez volt Andrássy üzenete az örökös nemzeti kishitűségben vagy zsigeri magyargyűlöletben szenvedőknek, akik sohasem bocsátottak meg neki.
Andrássynak az Országház épülete előtt 1906-ban felállított szobrát a kommunisták már 1919. május 1-én meggyalázták, majd ugyanaz a társaság 1945-ben bolsevik cinizmussal éppen a Fővárosi Közmunkák Tanácsát kényszerítette arra, hogy lebontsák azt.
A mai napon – tisztelt Hölgyeim és Uraim – Andrássy Gyula újjáépített szobra eredeti pompájában és ünnepélyes módon visszatér a helyére, és ezzel lezárul a Kossuth tér szoborrombolások előtti képzőművészeti arculatának helyreállítása.
Köszönet érte a magyar adófizetőknek, köszönet érte a magyar kormánynak, köszönet az alkotóknak – akik szinte a lehetetlennel határos módon, fényképek alapján rekonstruálták Zala György gyönyörű művét –, és köszönet mindenkinek, akinek lelkiismeretes munkája nélkül mindez nem valósulhatott meg.
Andrássy Gyula szavaival valljuk, hogy reménnyel tekintünk a jövendőbe, mert bízunk nemzetünk erényeiben és elveink igazságában.
„Fény nevére, áldás emlékére!“
Tisztelt Andrássy család és leszármazottak, Hölgyeim és Uraim!
A magyar történelemben Bethlen Gábor óta ismerjük a reálpolitika posztulátumát: nem lehet mindig megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni azt, amit lehet. A XIX. században a magyarság – noha hatalmas erőfeszítést tett és hatalmas áldozatot is hozott érte – mégsem tehette meg azt, amit kellett: visszaállítani a Mohács után elveszett önálló és független magyar államot. De, hogy mit lehetett mégis megtenni abban a nehéz korban, azt a század legeredményesebbnek bizonyult magyar reál-politikusától, Andrássy Gyulától tudjuk.
Andrássy a politikában a megvalósítható lehetőség művészetét látta, az ideált soha nem a politikában, hanem mindig a művészetben kereste. Meggyőződése volt, hogy – idézem – „nem az életerős viszonyokat lehet és kell egy elméleti formához, hanem a formát kell a jog és az élet követelményeihez igazítani”. Andrássy politikájában egyetlen érzelmi tényező volt: a hazaszeretete.”Egyet sohasem felejtett el: hazáját becsületesen szeretni” – mondta róla XIX. századi kor- és – részben – sorstársa, Kossuth Lajos.
Ezért is – tisztelt Emlékező Közösség – különös kegye a Történelem Urának, hogy éppen a mi XXI. századi időnkben térhet vissza Andrássy Gyula szobra a Kossuth térre, pontosan oda, ahonnan a XX. században száműzték.
Tisztelt Emlékező Közösség!
Különös ajándék a Történelem Urától az is, ha az ember éppen nemzete újjászületése időszakában lát napvilágot: az 1823-ban született Andrássy Gyulának megadatott ez az ajándék. Azon esztendő első napján születik Petőfi Sándor, január végén Madách Imre, március elején pedig Andrássy Gyula.
Ekkor Deák Ferenc éppen húsz esztendős, Kossuth Lajos huszonegy, Széchenyi István pedig harminckét éves. Személyes erényeikkel és teljesítményükkel – kiemelkedő nagy középkori uralkodóink után – a magyar sors javítására ekkor egy gondviselésszerű nemzedék jelentkezett közösségi szolgálattételre.
Káprázatos nemzedék volt az övék, a magyar újkori történelem aranycsapata, amelynek minden tagját ugyanazon célok vezérelték: emelkedő magyar nemzet, ennek érdekébe rendelt független és önálló magyar állam, és a nemzetet erősítő magyar szellem és öntudat.
Különböző jellemek és sorsok, különböző szemléletek és eszközök ugyanazon célok érdekében – ez adott erőt a reformnemzedéknek arra, hogy a XIX. század első felében felemeljék a magyarságot, és megkíséreljék azt, ami – fájdalmas, de ma már tudjuk – a XIX. század második felében lehetetlennek bizonyult: az önálló és független magyar állam helyreállítását.
Akkor ugyanúgy igaz volt, mint ma: nemzetét oltalmazó és szolgáló állam nélkül nincs, nem lehetett és nem lehet tartós nemzeti emelkedés. A lehetetlennek ez a megkísértése, azaz az 1848-as forradalom, és ami utána következett, vagyis az 1867-es kiegyezés alapvetően két táborra osztotta a magyar politikát és közgondolkodást: 48-asokra és – a velük szemben álló – 67-esekre. Több, mint egy évszázad távlatából mi, mai magyarok érezzük és tudjuk, hogy a XIX. században a nemzeti fejlődés zálogát nem „48 vagy 67”, hanem „48 és 67” jelentette. Andrássy Gyula ezt a megoldást azonban már akkor is érezte és tudta. Megkísérelte tehát megtenni, amit kellett, de lehetetlennek bizonyult, majd azt követően megtette mindazt, amit lehetett.
Andrássyt minderre a múltja is kötelezte. A család legendáriuma szerint legrégebbi ősük részt vett már Szent István királyunk udvarának lovagi tornáin; későbbiekben az Andrássyak Hunyadi János és Mátyás király seregében harcoltak. A hiteles családfa tanúsítja, hogy 1569-ben és 1580-ban nemesi adományként szerezték meg az erdélyi Csíkszentkirály és a felvidéki Krasznahorka birtokát, melyek szépen csengő neveit nemesi előnévként viselték.
Mária Terézia 1779-ben grófi rangra emelte Andrássy Károly tábornokot. Így emelkedett a család, amelynek kuruc és labanc tagjai egyaránt voltak.
Ilyen családi gyökerekkel kerül a 24 esztendős fiatal Andrássy Zemplén megye követeként az Országgyűlésbe, ahol – Batthyány, Kossuth és Szemere Bertalan mellett – a reformellenzék szűkebb tanácskozó testületének tagjává válik. A népképviseleti Országgyűlés felsőházának jegyzője lesz, 1848. március 15-én tagja a Bécsbe utazó küldöttségnek, amely Kossuth feliratát viszi az uralkodónak. Andrássy azonban fiatalon sem csak a szavak, hanem a tettek embere is: 1848 szeptemberében részt vesz, és katonai érdemeket szerez a pákozdi csatában, októberben ott van a schwechati harctéren, 1849 áprilisában az isaszegi csatában, majd a nagysallói ütközetben.
Ezt követően huszárezredessé léptetik elő; katonadiplomáciai feladatokat lát el Belgrádban és Isztambulban, ahol a világosi fegyverletétel után segít menedéket szerezni az Ausztria és Oroszország által kiadatni kívánt magyar és lengyel menekülteknek.
A forradalom nagyhatalmak általi vérbefojtása után, a nagyvilág közönyét tapasztalva érlelődik meg Andrássyban az a politikai képesség, amely kiemeli őt az előszeretettel csak belpolitikai és közjogi kérdésekre összpontosítani hajlamos korabeli magyar politikai mezőnyből, és amely képessége utóbb nemcsak magyar, de európai mércével mérve is államférfivá emeli: külpolitikai éleslátása és geopolitikai érzéke. A fiatal Andrássyban a kényszerű emigráció éveiben alakul ki a meggyőződés, hogy a nemzet emelkedését biztosítani hivatott magyar állam helyreállításának az ügye csak az európai hatalmi egyensúly keretei között biztosítható akként, hogy a pángermán és pánszláv érdekek metszéspontjában található Ausztria – a számára nagyhatalmi állást biztosító kiegyensúlyozó szerepének a megerősítéséhez – előbb vagy utóbb kénytelen lesz rendezni a magyarokkal való viszonyát. Deák Ferenc közjogi tudása mellett a kiegyezés megvalósulásához – és különösen annak gyakorlati végrehajtásához és fenntartásához – elengedhetetlenül szükség volt Andrássy külpolitikai ösztöneire és tehetségére is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A történelem során több olyan magyar miniszterelnökről is tudunk, akit utóbb halálra ítéltek, de csak egyvalakit ismerünk, akit előbb ítéltek halálra, és utána lett miniszterelnök: Andrássy Gyulát. Az 1851-ben az osztrákok által halálra ítéltetett és távollétében jelképesen kivégzett Andrássyból 16 esztendővel később, Deák Ferenc javaslatára a kiegyezéskori első magyar kormány miniszterelnöke lesz. Nádorhelyettesként Andrássynak kellett Ferenc József császár fejére helyeznie a Szent Koronát. Annak az embernek a fejére, akinek nevében és parancsára korábban éppen az ő fejét akarták elveszejteni. Antik tragédiába illő helyzet, amelyet csak a tiszta lelkiismeretű és erős akaratú emberek tudnak ép lélekkel túlélni.
Itt és most, a Rákóczi és Kossuth szobor közelségében emlékeznünk kell arra, hogy 1711 után a 35 esztendős Rákóczi Ferencnek, az ország leggazdagabb főuraként volt ereje elutasítani a Habsburgok iránti hűségesküt, és inkább élete végéig száműzetésben élni. Emlékirataiban a Nagyságos Fejedelem ezt írta: „minden cselekedetem célja kizárólag a szabadság szeretete volt, (...) nem is koronát vagy fejedelemséget akartam szerezni, nem is a kormányzáshoz volt kedvem: kizárólag az (...) vezérelt, hogy eleget tegyek kötelességemnek hazám iránt”.
1849-ben a 47 esztendős Kossuthnak volt ereje inkább 45 esztendőnyi száműzetésbe vonulni, mintsem hogy bármilyen kompromisszumot kössön az osztrákokkal.
1879-ben a 77 esztendős Kossuth a fennálló magyar állampolgárságáról is inkább lemondott, de nem volt hajlandó egy törvénymódosítás miatt osztrák-magyarnak vallania magát, mert – mint mondta – „az soha életemben nem voltam, nem vagyok és nem is leszek, semmi feltétel alatt, semmi áron”.
1867-ben a 44 esztendős Andrássy Gyulának azonban volt ereje elfogadni mindazt, amit Rákóczi és Kossuth elutasított: az együttműködést a Habsburgokkal. Nem a becsvágy vagy egyéb személyes érdek miatt vállalta ezt, hanem a nemzete iránti alázat és szolgálat okán.
Miniszterelnöki bemutatkozásán Andrássy így fogalmazott: „Azon helyre (…), amit most elfoglalni készülök, nem saját akaratom, nem is érdemeim állítottak, hanem a sors különös végzete (…), de ha hazánknak is valamely kiszemelt áldozatot kell bemutatnia, s ennek nekem kell lenni, én erre hazám javáért szívesen vállalkozom”.
Mi, magyarok – Tisztelt Hölgyeim és Uraim – ezen lelki erőért Rákóczit és Kossuthot örökre szeretjük, Andrássy Gyulát pedig örökre tiszteljük. Andrássy Gyula áldozata és teljesítménye nélkül a kiegyezés szabta korlátok között nem emelkedhetett volna a magyar nemzet, nem születhetett volna újjá a magyar államiság, és nem szilárdult volna meg egy magyar történelmi gyökerekből táplálkozó szabadelvű, a kornak megfelelő demokratikus parlamentáris államberendezkedés. Andrássy szerepvállalása nélkül egyáltalán nem, vagy csak rövidebb ideig köszöntenek „boldog békeidők” a magyarságra.
Andrássy miniszterelnöksége idején született a magyar jövő pallérozását segítő európai színvonalú népiskolai törvény és az etnikai méltányosságot biztosító nemzetiségi törvény, ekkor született a jogegyenlőséget szavatoló zsidó emancipációs törvény, ekkor alakult ki a korszerű magyar igazságszolgáltatási rendszer, ekkor készítették elő Budapest egyesítését is. Andrássy szerepvállalása és támogatása nélkül egyáltalán nem, vagy nem az ismert formájában épült volna fel a Duna partján az Országház, és az általa vezetett Fővárosi Közmunkák Tanácsa nélkül Budapest nem épülhetett volna azzá, amire ma is büszkeséggel és csodálattal tekinthetünk. Mindezekért minden magyar nemzedék örök hálával és tisztelettel tartozik Andrássy Gyulának.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Halála után két évtizeddel Andrássy Gyula XIX. századi politikai életművének lényegét, a kiegyezést, az Osztrák-Magyar Monarchiát, és az általa is tevőlegesen kialakított európai erőegyensúlyt ugyan elsodorta a XX. század, az első világháború és Trianon, de mindez Andrássy érdemeit nem csökkenti, hanem a tárgyilagos ítélkező szemében felnagyítja. Hasonlóan ahhoz, miként a Mátyás király halála után közel négy évtizeddel bekövet-kezett mohácsi tragédia és mindaz, ami utána jött az utókor szemében nem elhalványította, hanem inkább világosabban tette láthatóvá nagy királyunk érdemeit.
Történelmietlen a kérdés, de mégis inspiráló feltenni: mi lett volna, ha… ?
Mi lett volna, ha az Andrássy által is kialakított XIX. századvégi európai geopolitikai egyensúlyt a XX. század első évtizedeiben nem borítja fel egy Európán kívül hatalom, az Amerikai Egyesült Államok beavatkozása?
Mi lett volna, ha akkor Európa meg tudja védeni önmagát, egyensúlyát és érdekeit, és nem hagy teret a kontinensen kívüli érdekeknek?
Kérdések, amelyekre a bizonyosságok örökre elvesztek a múlt labirintusaiban.
A jelenünk megértésében és jövőnk biztosításában azonban mindannyiunknak érdemes ma is tanulnunk Andrássy politikai gondolkodásából.
„Mindig jobb arra számítani, hogy nem lehet nekünk ártani, mint arra, hogy nem akarnak nekünk ártani“ – fogalmazta meg Andrássy Gyula a XXI. századra, napjainkra is érvényes magyar nemzetbiztonsági alapvetést. „Hasznos karonöltve sétálni azzal, aki szakadékba akar lökni” – ezzel magyarázta Andrássy az értetlenkedőknek az orosz külügyminiszterrel való kapcsolatát, és egyben tömören megfogalmazta a XXI. században is érvényes geopolitika egyik aranyszabályát.
„Nem ismerek történeti példát, hogy nemzet valaha tönkrement volna építkezés következtében. Ellenkezőleg viszont tudok arra példát, hogy bizonyos államok vagy városok, mint például Velencze, elveszítették összes politikai (…) jelentőségüket és nem maradt egyéb hátra, mint azon érdek, amelyet épületeinek monumentumai keltettek“ – érvelt Andrássy az országgyűlési vitában az ellenzéknek, akik minden közberuházás költségét vitatták, és sokallták az Országháza építésének költségeit, s inkább elhalasztották volna az építkezést.
„Egy nemzet sokszor azzal kezdi, hogy magát nagynak tartja és senki nem osztozik e nézetében. Később jön az idő, midőn mások is nagynak tartják. De arra, hogy egy nemzet, mely maga sem bízott magában, nagynak tartották volna, példát soha nem láttam” – ez volt Andrássy üzenete az örökös nemzeti kishitűségben vagy zsigeri magyargyűlöletben szenvedőknek, akik sohasem bocsátottak meg neki.
Andrássynak az Országház épülete előtt 1906-ban felállított szobrát a kommunisták már 1919. május 1-én meggyalázták, majd ugyanaz a társaság 1945-ben bolsevik cinizmussal éppen a Fővárosi Közmunkák Tanácsát kényszerítette arra, hogy lebontsák azt.
A mai napon – tisztelt Hölgyeim és Uraim – Andrássy Gyula újjáépített szobra eredeti pompájában és ünnepélyes módon visszatér a helyére, és ezzel lezárul a Kossuth tér szoborrombolások előtti képzőművészeti arculatának helyreállítása.
Köszönet érte a magyar adófizetőknek, köszönet érte a magyar kormánynak, köszönet az alkotóknak – akik szinte a lehetetlennel határos módon, fényképek alapján rekonstruálták Zala György gyönyörű művét –, és köszönet mindenkinek, akinek lelkiismeretes munkája nélkül mindez nem valósulhatott meg.
Andrássy Gyula szavaival valljuk, hogy reménnyel tekintünk a jövendőbe, mert bízunk nemzetünk erényeiben és elveink igazságában.
„Fény nevére, áldás emlékére!“
Sajtóiroda
13 September 2016