Archívum

Archívum - 22 October 2017


Martonvásár

.

Tisztelt Polgármester Úr, tisztelt ünneplő martonvásári közösség!

Megtörhetetlen az a nép, amely a múlt súlya alatt és rosszakarói ellenére megőrzi az emlékezés képességét. Megtörhetetlen az a nép, amely emlékeivel úgy képes megszentelni az időt és teret, hogy az a túlerővel szemben mindig győzelemre segítse őt a jövőért folytatott küzdelmében.
A magyarság egy ilyen nép, 1956 az életünkben pedig egy ilyen emlékezésre szólító idő.

Martonvásáron az ötvenhatos emlékezésnek nemcsak köztere van, hanem helyi koronatanúi is vannak, mint például Tóth Iván tanár úr, aki ugyan ma nem lehet velünk ezen a téren, de innen is tisztelettel és hálával kívánunk neki és hazánkban valamint a nagyvilágban élő minden ötvenhatos szabadságharcosnak jó egészséget és abban való csorbulatlan bizodalmat, hogy a mai magyar nemzedékek méltónak bizonyulnak az elődeik áldozatához és teljesítményéhez.

„Jöhet idő, midőn emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni…” – jövendölte meg 1936-ban látnoki módon Illyés Gyula a Haza a magasban című versében, és mi, mai magyarok, már tudjuk, hogy ez az idő 1956 őszén a magyar szabadságot vérbe fojtó idegen lánctalpakon érkezett meg.

Miután az utcákon és tereken megszűnt a fegyverropogás, egy hasonlóan ádáz, de évtizedekig tartó néma küzdelem kezdődött a nemzeti emlékezés és a felejtés nemzetellenes erői között. Ezekben az évtizedekben a magyarság megtapasztalhatta azt az alattomos harcmodort, melyet egy másik közép-európai sorstársunk, a cseh Milan Kundera 1968 után így írt le: „A nemzeteket úgy likvidálják, hogy legelőször elveszik emlékezetüket. Megsemmisítik könyveiket, műveltségüket, történelmüket. A nemzet aztán lassan nem érti a jelenét és elfelejti a múltját.”
A magyar nemzet nagy szenvedések és áldozatok árán, de túlélte a XX. század második felében ellene indított likvidációs kísérletet. A történelmünkben nem ez volt az első kísérlet és minden bizonnyal nem is az utolsó. Jogos a kérdés: mi az oka, mi a magyarázata a nemzeti létünk felszámolására irányuló történelmi kísérleteknek, és mi az oka, mi a magyarázata nemzetként való túlélésünknek és megújulásunknak a mindenkori túlerővel szemben?

A válasz ‒ Tisztelt Hölgyeim és Uraim ‒ mindkét esetben ugyanabban keresendő: a magyarság szabadságvágyában.
A történelmi korok által meghatározott külső feltételrendszer változó, de ezen szabadságvágy belső hajtóereje változatlan: törekvés a népakarat érvényesítésére és az állami önrendelkezésre, azaz a politikai szabadságra; törekvés a saját szellemi és anyagi értékeink megőrzésére, gyarapítására, és törekvés a saját érdekeink érvényesítésére, azaz a nemzeti létünk szabadságára; valamint törekvés arra, hogy a magyarok által végzett értékteremtő munka haszna ne mást, hanem igazságos és méltányos módon mindenekelőtt a munkát végzőket illesse meg, ami nem más mint a gazdasági és társadalmi szabadság vágya.

A történelmi korszakokon átívelő módon a magyarság erkölcsi többségét mindig ez az akarat kovácsolja össze és tartja egyben. Szerencsés történelmi időkben ennek az erkölcsi többségnek sikerül cselekvőképes politikai többséggé is válnia, és emelkedő pályára állítania a magyar hazát és a nemzetet.

Ez a mi szabadságunk; a mi rendünknek ez a szabadság az alapja, erről a szabadságról és rendről írta 1956. október 28-án a magyarokról és a magyarokért szóló enciklikájában XII. Piusz pápa: „Legyen végre világos mindenki előtt, hogy ha a nép rendje felborul, azt nem lehet visszaállítani, sem a halálosztó fegyverek erejével, sem a polgárokra alkalmazott erőszakkal, mert az ő legbelsőbb érzéseiket nem lehet elfojtani, sem pedig csalárd elméletekkel, melyek megrontják a lelket. (…) Az igazi szabadság iránti sóvárgást sohasem lehet külső erőszakkal elfojtani.”

Tisztelt Emlékező Közösség!
1456 – 1956 – 2017 – három különböző korszak a magyar történelemben, amelyeket évszázadok és évtizedek választanak el egymástól, de amelyeket három történelmi azonosság mégis összeköt a szívünkben. Mindhárom korban, különböző eszközökkel és módon, a magyarok nemcsak önmaguk, hanem a keresztény Európa értékeit és szabadságát is védték és védik.

Ebben a szabadságküzdelemben a magyarokat mindhárom korban cserbenhagyta a nyugati politika, a magyarok csak önmagukra és közép-európai sorstársaikra számíthattak.

Ezen küzdelmeket elsősorban nem a magyar elöljárók – mai divatos szóval élve, nem az elitek ‒ hanem a nép, mindhárom korban a magyarok erkölcsi és politikai többsége vitte és viheti sikerre.
1456-ban, három esztendővel Konstantinápoly és a bizánci keleti keresztény birodalom bukása után, az oszmán hadak Európa kapui előtt való felsereglése idején a magyarok Nándorfehérvárnál nemcsak országukat, hanem a keresztény Európát is megvédték a túlerővel szemben, további hetven esztendeig békét és rendet biztosítva Európa számára.

Az akkori nagy európai veszély idején a nyugati világ vezetői egymás ellen áskálódtak, és kivonták országaikat az ellenállásból, a pápa pedig imára buzdította Európát, és maga is már csak a csodában bízott. A magyarok és kelet-közép európai sorstársaik pedig csodát műveltek a nándorfehérvári harctéren. A nándorfehérvári védőknek ugyan kiváló vezetőik voltak, Hunyadi János vagy Szilágyi Mihály, de a csodát nem önmagában a vezetők, hanem a szülőföldjükért ‒ Kapisztrán János szavai szerint ‒ „remegve, de oroszlánként” küzdő magyar, szerb és más kelet-közép európai népek fiai, földművesek és katonák tették.

Ötszáz esztendővel később, 1956-ban a magyarok egy olyan rendszerrel szemben védték önmagukat, amely tagadta Istent, a hazát csak katonai támaszpontnak, míg a családot és az embereket pusztán statisztikai termelési egységnek tekintette. Ez a rendszer a szovjet kommunizmus volt, amely a nemzeti önazonosság megtaposásán, az állami önrendelkezés felszámolásán, az önbecsülést romboló társadalmi és gazdasági megalázáson és az emberek egymással szembe fordításán, az örökös osztályharcon alapult.

Ennek a rendszernek az eszméje Nyugaton született, de Keleten valósult meg és szedte áldozatait. Ennek a rendszernek Magyarország és kelet-közép európai sorstársai azért váltak a foglyaivá, mert a második világháborút lezáró nagyhatalmi osztozkodásban a nyugati politika válogatás nélkül lökte oda őket rabnak. A második világháborúban vesztes magyarok ugyanazt kapták osztályrészül, mint például a győztesek oldalán harcoló, hatmilliós véráldozatot hozó lengyelek: a kommunista rabigát.

1956-ban a magyarság erkölcsi többsége, azaz maga a nemzet nyilvánította ki, hogy nem akar ilyen rendszerben élni. Akkor sem hittek azokban, akik megtagadták Istent, mint ahogy napjainkban sem hisznek azoknak, akik a megtagadott Isten helyébe önmagukat akarják helyezni. A magyarok akkor sem hittek abban, hogy a haza csak egy katonai támaszpont, mint ahogyan ma sem hisznek azoknak, akik szerint a haza csak egy üzleti telephely. Nem hittek abban sem, hogy a család és az ember csak egy statisztikai termelőegység, mint ahogyan ma sem hisznek azoknak, akik az embereket csak statisztikai fogyasztói egységeknek tekintik.

A magyarok többsége sem akkor, sem most nem hitt és nem hisz abban, hogy a nemzet csak egy felejtésre ítélt emlék, amelyet az osztályharc vagy a XXI. századi tömegmanipuláció eszközeivel fel lehet morzsolni.

1956-ban, mint ahogyan napjainkban is a magyarság erkölcsi többsége számára Isten a Történelem Ura, és az istenhit a civilizációnkat meghatározó keresztény erkölcs forrása; a haza egy sorsközösség, mert – Máraival szólva – mindannyian mindenkor annyira élünk, amennyire a hazánk, a család pedig az első számú szeretetközösség, és az emberi önmegvalósítás szabadon választható, legmagasabb minősége.
A magyarok 1956-ban is csak azt akarták, amit Kossuth Lajos egy évszázaddal korábban, 1852-ben ezekkel a szavakkal fogalmazott meg: „Mindent a népért és mindent a nép által. Semmit a népről a nép mellőzésével. Ez a demokrácia.”

Ezen akaratnyilvánításra válaszként hatvanezer szovjet katona zúdult Magyarországra és a néhány ezer, katonailag képzetlen vagy hiányosan felszerelt, többnyire fiatal civil szabadságharcosra. A nyugati politika, miként 1456-ban, úgy 1956-ban is cserbenhagyta Magyarországot. A világ két legnagyobb katonai hatalma közül a keleti nagyhatalom lerohanta a magyarokat, a nyugati pedig mindezt egyetértően tudomásul vette. 1956. november 4-e után ez a nagyhatalmi munkamegosztás kényszerítette több mint három évtizedig ismét politikai kisebbségbe és rabságba a magyarság erkölcsi többségét.

Több ezer halott, több tízezer sebesült, több százezer hazájából száműzött ember, és nemzedékek millióinak megkeserített élete egy újra berendezkedő, hazaárulásban és emberölésben fogant, nemzetellenes kommunista diktatúra miatt – ezt kapta büntetésként a magyar nép 1956-ért, azért, mert a szabadságvágya erősebbnek bizonyult a zsarnoki akaratnál.

Vérrel és áldozattal megszentelt jutalomként pedig azt kapták a magyarok 1956-tól, hogy 12 nap alatt visszanyerték a szabadság, a méltóság és a felelősségvállalás lélekemelő erejét. 1990-ben ezen erő segítségével zártuk le a kommunizmus korszakát, és születhetett újjá a demokratikus Magyarország, és ezen erő segítségével zártuk le 2010-ben a posztkommunista politikai korszakot is Magyarországon.

1956-ban a magyarok erkölcsi többsége bebizonyította a világnak, hogy a szabadságvágy, a nemzeti önazonosságra, önrendelkezésre és önbecsülésre való törekvés minden elnyomással és terrorral dacolni képes, legyőzhetetlen erő.

1956-ban a magyarok végleg bebizonyították a világnak, hogy a világmegváltónak hirdetett és Nyugaton is sok helyen elfogadott kommunizmus valójában egy istentelen, embertelen és gyilkos hatalom. A magyarok bebizonyították, hogy a népakaraton nyugvó állami szuverenitásokból sem a népakarat, sem az állam, sem annak szuverenitása nem vonható ki, mert ellenkező esetben a szabadság leépülése, anarchia és alávetettség vár az emberekre.

Demokrácia, nemzeti egyetértés és társadalmi igazságosság – az 1956-os magyar forradalomnak és szabadságharcnak ez volt a célja és ez a történelmi hagyatéka is.

Mi, mai magyarok, sem fenyegetések, sem hazugságok hatására nem leszünk hajlandóak 1956 örökségének megtagadására, demokratikus rendünk, önazonosságunk, önbecsülésünk és önrendelkezésünk feladására.

Tisztelt Emlékező Közösség!

Az 1956-ban újjászületett magyar erkölcsi többség napjainkban cselekvőképes politikai többségben van Magyarországon.
Ez a politikai többség 2010-ben a magyar választópolgárok akaratából keletkezett, s adott felhatalmazást, majd 2014-ben további megerősítést az ország kormányzására, az állam újjáépítésére és a nemzet megerősítésére.

2011-ben ez a politikai többség alkotott új Alaptörvényt az országnak, amely nem csak az állam megújulásának közjogi kereteit teremtette meg, hanem a magyarok erkölcsi többségének keresztény gyökerű civilizációs értékrendjét is kinyilvánította és megerősítette.
Ez a politikai többség a külhoni nemzettársaink részére biztosított magyar állampolgársággal megnövelte Magyarország politikai erejét, és megerősítette a határokon átívelő magyar nemzeti összetartozást; és ez a többség mosta le annak gyalázatát, hogy 2006-ban egy nemzetellenes kormány Budapest utcáin szégyenbe és könnybe fullasztotta az 1956-os forradalmunk 50. évfordulóját.

Ez a politikai többség állította talpra a magyar gazdaságot annak érdekében, hogy az ország ne uzsorakölcsönökből és adósságokból tengődjön, hanem a magyar emberek értékteremtő munkájából ismét növekedhessen.

Mint cseppben a tenger, Martonvásár gazdasági-pénzügyi példáján is jól tükröződik az elmúlt hét esztendőben országszerte történt fejlődés: Martonvásárnak 2010-ben 1,1milliárd forint volt az éves költségvetése és több mint 900 millió forint az adóssága; ma a városuknak csaknem 2 milliárd forint a költségvetése és nulla forint az adóssága miközben az elmúlt hét esztendőben Martonvásár több mint 3 milliárd forint összegű fejlesztési forrásokban részesült.

Ez a politikai többség védte meg Magyarország határait az illegális migrációtól annak érdekében, hogy országunk a gyermekeink és unokáink számára is egy magyar ország maradhasson.

Ez a politikai többség vállalt kezdeményező szerepet abban is, hogy megerősítse Közép-Európa együttműködését annak érdekében, hogy ez a térség Európa és az Európai Unió elodázhatatlan megújulásának egyik motorja lehessen.

Ez a politikai többség az elmúlt hét esztendőben rengeteg külföldi érdeket sértett, s rengeteg külső konfliktust vállalt azért, hogy legjobb tudása és képességei szerint egyetlen érdeket szolgálhasson: a magyar nemzeti érdeket.

Ez a politikai többség addig maradhat cselekvőképes, addig szolgálhatja az ország és a nemzet érdekeit, ameddig a mögötte lévő magyar erkölcsi többség a támogatásáról biztosítja.

Napjainkban nem életáldozatra, hanem munkaáldozatra van szükség, nem az utcákon, idegen tankok előtt kell kinyilvánítanunk akaratunkat, hanem a választófülkékben a szavazatunkkal kell döntenünk a sorsunk alakulásáról.
1956 magyarjai legyőzetve is győztesekként, a forradalmat követő megtorlás és évtizedes elnyomás ellenére is éltetni tudták a magyar szabadságvágyat. 1990-ben, a rendszerváltozással lehullottak rólunk a kommunista világbirodalom béklyói, s évszázadok után újra lehetőséget kaptunk arra, hogy ismét egy nemzetét szolgáló, szuverén államot teremthessünk magunknak. Illúziókkal és tévedésekkel, hibákkal és árulásokkal, újabb alávetési szándékokkal is terhelt hosszú két évtized kellett ahhoz, hogy ez a törekvés a választásokon olyan demokratikus akaratban fejeződhessen ki, amely történelmi léptékű változásokra ad erőt és felhatalmazást.

Ha e 2010-ben megnyílt eséllyel tudunk érdemben és tartósan élni, akkor az ötvenhatosok szabadságvágyából megteremthetjük a magunk nemzeti szabadságának valóságát.

A Történelem Ura adjon nekünk ehhez elegendő erőt, időt és – mindenek előtt – bölcsességet!

Sajtóiroda

22 October 2017