Beszéd a magyar királyi 7. huszárezredről szóló kiállítás megnyitóján
Tisztelt Polgármester úr! Kedves Pápaiak!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A Hősök emlékünnepe előtt egy nappal azért találkozunk itt, városunk főterén, hogy tisztelettel emlékezzünk nagyapáink és dédapáink nemzedékére, amelyik a magyar királyi 7. honvédhuszárezred kötelékében harcolt a hazáért. Eljöttünk, hogy egy nagyszerű kiállítás segítségével találkozzunk azokkal, akik az ezredben szolgáltak, s az ezred kötelékében járták a nagy háború harctereit. Emlékezzünk azokra, akik harcoltak, megsebesültek, fogságot szenvedtek és az életüket adták a hazáért.
Olyan emberekre emlékezünk, akik gyermekkorunkban még köztünk éltek. Igazi hősök voltak, bár hátuk már meghajlott, látásuk megromlott, többnyire kopott ruhában, szerény körülmények között éltek. A nemzetközi szocializmus hazai rendszere számára ők csak az imperialista háború katonái voltak. Tetteiket nem tartották számon, áldozatukat semmibe vették, történetüket jobbára törölték a történelemből.
Pedig történetük nem valaki másnak a története, hanem a miénk: a magyar családoké. Mindaz, ami azokban a rettenetes években történt vagy nem történt velük a háború miatt, mind-mind kihatott a mi életünkre is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A huszár magyar katona volt azóta, hogy a végvárbeli harcok a délszláv világból Magyarországra helyeződtek át. Minden huszárezred elitalakulatnak számított a maga korában. Nem csak a szolgálat által megkövetelt testi és lelki erő, állóképesség és ügyesség, a harcmodorukat jellemző példátlan merészség és gyorsaság, a huszárcsínyeket előállító virtus tette őket azzá, hanem az a példátlan testületi szellem, amelyben együtt élt tiszt, altiszt és közvitéz, ember és ló.
A huszártisztről azt mondták: legénységének apja, papja, tanítója. Apja – aki minden körülmények között gondoskodik fiairól. Papja – akihez minden bajukban, gondjukban fordulhattak katonái. Tanítója – aki megtanította mindarra alárendeltjeit, amit a huszárság jelentett. Ezek mellett beléjük oltotta a hagyományos szellemet, egészen az önfeláldozásig tartó bajtársiasságot. Ez képezte a tiszteleten és megbecsülésen alapuló fegyelem alapját, ami rendkívül sikeressé tette a maga korában a fegyvernemet, és egész életen át tartó kötelékkel kapcsolt össze a katonákat.
A pápai 7. huszárezred emberöltők számára jelentette a férfivá érés utolsó állomását. Ahol bizonyíthatták a hazaszeretetet: nem pusztán a szavak, hanem a tettek erejével is. Ahol a fiúk megtanultak vezetni és parancsot követni. Megtanultak felelősséget vállalni, önmagunkért és bajtársaikért. A bajtársak mellett említsük meg a lovakat is: egyetlen huszár sem ivott, nem evett, nem aludt addig, amíg a lovát el nem látta. E gondoskodásnak köszönhetően a huszárló tűzön-vízen átvitte gazdáját. A huszárok megtanulták, hogy bátorságukon, elkötelezettségükön, tetteiken fordul meg az alakulat és a csata sorsa – s a csatán az ország sorsa is múlhat. Ez volt a legnagyobb lecke az élet iskolájából, amibe minden hetes huszár beletanult.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Egy régi közmondás szerint: a katonák mindig az előző háborúkra készülnek. Különösen igaz volt ez az első világháborúra. Senki sem tudta, hogy mi lesz belőle. Hogy az lesz majd belőle, ami lett. Sem azok, akik kitalálták és végrehajtották a szarajevói merényletet, sem azok, akik mindent meggondolva és megfontolva döntöttek mindkét oldalon a hadüzenetről, sem azok, akik csak a másik fél teljes legyőzése árán voltak hajlandók békét kötni.
Az ismeretlen katonák mögött mindig ismerős politikus állnak, azonban akkor közülük sem tudta senki, hogy miként vész el egy egész európai nemzedék a világégésben, miként hal meg, miként sebesül meg, miként éli meg a találkozást a háborúban megjelenő ezerarcú halállal. Senki sem tudta, hogy miként dőlnek majd a trónok és oltárok, miként szűnnek meg és keletkeznek új határok, s hogy a nemzetek gigászi küzdelméből miként születnek majd meg azok az ordas eszmék, amelyek a totális zsarnokság korszakává változtatták a 20. századot. Senki sem tudta miként indul végső romlásnak a civilizációkat alátámasztó erkölcsi világrend, s hogyan veszti majd el mind máig hatóan Európa az önmaga feletti rendelkezés képességét.
1914 augusztusában a hetesek is elindultak a harctérre, hogy kivegyék a részüket ebből a soha nem tapasztalt háborúból. Az első nagyobb csata tragédiát hozott – hiába volt a fegyelem és a bátorság, a harctereket akkortól a géppuskák uralták. A gorodoki lovasroham és a rettenetes satanowi éj kavarodása utáni nap már egy másik huszárezredre virradt a nap. Egyszer s mindenkorra véget értek a békeévek, s megkezdődött a pápaiaknak is a világháborúk évszázada. A hadiposta először kézbesített értesítést hősi halálról és fogságba esésről, a vonat először vitt haza sebesülteket, s most először változott meg mindörökre azon családok élete, akik elvesztettek valakit.
Meg kellett tanulni az új háborút. A hetesek megtanulták: jól és sikeresen harcoltak a világégés elkövetkező éveiben. Ha helyesen és arra használták fel a huszárságot, amire való volt – felderítésre, járőrharcra, szárnyak biztosítására, rajtaütésre – kitűnően megállta a helyét a modern háborúban is. Számtalan ütegállást és géppuskafészket tettek ártalmatlanná úgy gyalogosan, mint lóháton.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nagyapáink, dédapáink háborúba mentek, és megtették a kötelességüket: az összeomlás pillanatában nem állt ellenség magyar földön. Megtanulták, mi a háború. Harcoltak, tűrtek, szenvedtek ezért a hazáért. Mindannyian otthagytak egy részt magukból: ki a szívéből és a lelkéből, ki a testéből is. Mindannyian látták meghalni, megsebesülni bajtársaikat. Megjárták a csataterek poklát, ismerték a kötözőhelyek, a hadikórházak iszonyát. Ismerték a hadifogság kínjait – a kiszolgáltatottságot messze idegenben, ismeretlen csillagzatok alatt, a kínzó honvágyat és a depresszió éjfekete börtönét, az éhezést és a járványokat.
És végigcsinálták a hazatérés nehézségeit: annak semmihez sem fogható örömeit és embert próbáló válságait. Helyt álltak örök példul az utókornak. A nagy háború után - amelyben hétszázezer Magyarországról besorozott katona vesztette életét - elveszett a történelmi haza is. A történelmi Magyarország területének kétharmadát elcsatolták, minden tíz magyar emberből hármat idegen államok fennhatósága alá, súlyos kisebbségi sorsba kényszerítettek a saját szülőföldjén. Mindez az iszonyatos veszteség nem az ismeretlen magyar katonák véráldozatán, hanem a korabeli ismerős politikusok felelőtlenségén, alkalmatlanságán és hazaárulásán múlott. Mert ők nem álltak helyt, örök tanulságul minden utánuk következő generációnak.
Kedves Pápaiak! Tisztelt Emlékező Közösség!
Az első világháború századik évfordulóján érdemes megtanulnunk a pápai huszároktól, hogy a haza mindenek előtt való.
Az első világháború századik évfordulóján gondolnunk kell arra, mindig készen kell állnunk a haza és a nemzet megvédésére. Amint a honvédelem napján – Budavár visszafoglalásának 165 évfordulójára emlékezve –, most a hősök emléknapja előtti napon, meg kell emlékeznünk napjaink honvédeiről is. Azokról a férfiakról és nőkről, akik felesküdtek: ha kell, életük árán is megvédelmezik Magyarországot és a nemzetet. És szolgálnak békében és éles helyzetekben: válság sújtotta övezetekben határaink közvetlen közelében és a világ távoli sarkain, szolgálnak az országot érő természeti csapások idején. A mai napon is köszönjük nekik!
Vannak idők, amikor a hazát életáldozattal, vérrel és vassal kell védeni. Ez volt a pápai hetes huszárok ideje. És vannak idők, amikor a hazát munkaáldozattal és szavazatunkkal kell megvédeni. Ez a nekünk kiszabott idő, és a ránk jutó feladat, kedves pápai honfitársaink! Magyarország és Pápa polgárai ezt tették április 6-on, tegyétek ezt holnap, május 25-én az európai parlamenti választásokon és tegyétek ezt ősszel, az önkormányzati választásokon. Mert a mi időnkben a szavazat a kard, a huszár pedig a választópolgár.
Tisztelt Emlékező Közösség!
” A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza Te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is” – mondja Márai Sándor. A pápai hetes huszárok a magyar haza életének dicső pillanatai voltak.
Emlékük legyen áldott, és mi, mai magyarok, legyünk méltóak hozzájuk.
Isten segítsen ebben bennünket!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A Hősök emlékünnepe előtt egy nappal azért találkozunk itt, városunk főterén, hogy tisztelettel emlékezzünk nagyapáink és dédapáink nemzedékére, amelyik a magyar királyi 7. honvédhuszárezred kötelékében harcolt a hazáért. Eljöttünk, hogy egy nagyszerű kiállítás segítségével találkozzunk azokkal, akik az ezredben szolgáltak, s az ezred kötelékében járták a nagy háború harctereit. Emlékezzünk azokra, akik harcoltak, megsebesültek, fogságot szenvedtek és az életüket adták a hazáért.
Olyan emberekre emlékezünk, akik gyermekkorunkban még köztünk éltek. Igazi hősök voltak, bár hátuk már meghajlott, látásuk megromlott, többnyire kopott ruhában, szerény körülmények között éltek. A nemzetközi szocializmus hazai rendszere számára ők csak az imperialista háború katonái voltak. Tetteiket nem tartották számon, áldozatukat semmibe vették, történetüket jobbára törölték a történelemből.
Pedig történetük nem valaki másnak a története, hanem a miénk: a magyar családoké. Mindaz, ami azokban a rettenetes években történt vagy nem történt velük a háború miatt, mind-mind kihatott a mi életünkre is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A huszár magyar katona volt azóta, hogy a végvárbeli harcok a délszláv világból Magyarországra helyeződtek át. Minden huszárezred elitalakulatnak számított a maga korában. Nem csak a szolgálat által megkövetelt testi és lelki erő, állóképesség és ügyesség, a harcmodorukat jellemző példátlan merészség és gyorsaság, a huszárcsínyeket előállító virtus tette őket azzá, hanem az a példátlan testületi szellem, amelyben együtt élt tiszt, altiszt és közvitéz, ember és ló.
A huszártisztről azt mondták: legénységének apja, papja, tanítója. Apja – aki minden körülmények között gondoskodik fiairól. Papja – akihez minden bajukban, gondjukban fordulhattak katonái. Tanítója – aki megtanította mindarra alárendeltjeit, amit a huszárság jelentett. Ezek mellett beléjük oltotta a hagyományos szellemet, egészen az önfeláldozásig tartó bajtársiasságot. Ez képezte a tiszteleten és megbecsülésen alapuló fegyelem alapját, ami rendkívül sikeressé tette a maga korában a fegyvernemet, és egész életen át tartó kötelékkel kapcsolt össze a katonákat.
A pápai 7. huszárezred emberöltők számára jelentette a férfivá érés utolsó állomását. Ahol bizonyíthatták a hazaszeretetet: nem pusztán a szavak, hanem a tettek erejével is. Ahol a fiúk megtanultak vezetni és parancsot követni. Megtanultak felelősséget vállalni, önmagunkért és bajtársaikért. A bajtársak mellett említsük meg a lovakat is: egyetlen huszár sem ivott, nem evett, nem aludt addig, amíg a lovát el nem látta. E gondoskodásnak köszönhetően a huszárló tűzön-vízen átvitte gazdáját. A huszárok megtanulták, hogy bátorságukon, elkötelezettségükön, tetteiken fordul meg az alakulat és a csata sorsa – s a csatán az ország sorsa is múlhat. Ez volt a legnagyobb lecke az élet iskolájából, amibe minden hetes huszár beletanult.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Egy régi közmondás szerint: a katonák mindig az előző háborúkra készülnek. Különösen igaz volt ez az első világháborúra. Senki sem tudta, hogy mi lesz belőle. Hogy az lesz majd belőle, ami lett. Sem azok, akik kitalálták és végrehajtották a szarajevói merényletet, sem azok, akik mindent meggondolva és megfontolva döntöttek mindkét oldalon a hadüzenetről, sem azok, akik csak a másik fél teljes legyőzése árán voltak hajlandók békét kötni.
Az ismeretlen katonák mögött mindig ismerős politikus állnak, azonban akkor közülük sem tudta senki, hogy miként vész el egy egész európai nemzedék a világégésben, miként hal meg, miként sebesül meg, miként éli meg a találkozást a háborúban megjelenő ezerarcú halállal. Senki sem tudta, hogy miként dőlnek majd a trónok és oltárok, miként szűnnek meg és keletkeznek új határok, s hogy a nemzetek gigászi küzdelméből miként születnek majd meg azok az ordas eszmék, amelyek a totális zsarnokság korszakává változtatták a 20. századot. Senki sem tudta miként indul végső romlásnak a civilizációkat alátámasztó erkölcsi világrend, s hogyan veszti majd el mind máig hatóan Európa az önmaga feletti rendelkezés képességét.
1914 augusztusában a hetesek is elindultak a harctérre, hogy kivegyék a részüket ebből a soha nem tapasztalt háborúból. Az első nagyobb csata tragédiát hozott – hiába volt a fegyelem és a bátorság, a harctereket akkortól a géppuskák uralták. A gorodoki lovasroham és a rettenetes satanowi éj kavarodása utáni nap már egy másik huszárezredre virradt a nap. Egyszer s mindenkorra véget értek a békeévek, s megkezdődött a pápaiaknak is a világháborúk évszázada. A hadiposta először kézbesített értesítést hősi halálról és fogságba esésről, a vonat először vitt haza sebesülteket, s most először változott meg mindörökre azon családok élete, akik elvesztettek valakit.
Meg kellett tanulni az új háborút. A hetesek megtanulták: jól és sikeresen harcoltak a világégés elkövetkező éveiben. Ha helyesen és arra használták fel a huszárságot, amire való volt – felderítésre, járőrharcra, szárnyak biztosítására, rajtaütésre – kitűnően megállta a helyét a modern háborúban is. Számtalan ütegállást és géppuskafészket tettek ártalmatlanná úgy gyalogosan, mint lóháton.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nagyapáink, dédapáink háborúba mentek, és megtették a kötelességüket: az összeomlás pillanatában nem állt ellenség magyar földön. Megtanulták, mi a háború. Harcoltak, tűrtek, szenvedtek ezért a hazáért. Mindannyian otthagytak egy részt magukból: ki a szívéből és a lelkéből, ki a testéből is. Mindannyian látták meghalni, megsebesülni bajtársaikat. Megjárták a csataterek poklát, ismerték a kötözőhelyek, a hadikórházak iszonyát. Ismerték a hadifogság kínjait – a kiszolgáltatottságot messze idegenben, ismeretlen csillagzatok alatt, a kínzó honvágyat és a depresszió éjfekete börtönét, az éhezést és a járványokat.
És végigcsinálták a hazatérés nehézségeit: annak semmihez sem fogható örömeit és embert próbáló válságait. Helyt álltak örök példul az utókornak. A nagy háború után - amelyben hétszázezer Magyarországról besorozott katona vesztette életét - elveszett a történelmi haza is. A történelmi Magyarország területének kétharmadát elcsatolták, minden tíz magyar emberből hármat idegen államok fennhatósága alá, súlyos kisebbségi sorsba kényszerítettek a saját szülőföldjén. Mindez az iszonyatos veszteség nem az ismeretlen magyar katonák véráldozatán, hanem a korabeli ismerős politikusok felelőtlenségén, alkalmatlanságán és hazaárulásán múlott. Mert ők nem álltak helyt, örök tanulságul minden utánuk következő generációnak.
Kedves Pápaiak! Tisztelt Emlékező Közösség!
Az első világháború századik évfordulóján érdemes megtanulnunk a pápai huszároktól, hogy a haza mindenek előtt való.
Az első világháború századik évfordulóján gondolnunk kell arra, mindig készen kell állnunk a haza és a nemzet megvédésére. Amint a honvédelem napján – Budavár visszafoglalásának 165 évfordulójára emlékezve –, most a hősök emléknapja előtti napon, meg kell emlékeznünk napjaink honvédeiről is. Azokról a férfiakról és nőkről, akik felesküdtek: ha kell, életük árán is megvédelmezik Magyarországot és a nemzetet. És szolgálnak békében és éles helyzetekben: válság sújtotta övezetekben határaink közvetlen közelében és a világ távoli sarkain, szolgálnak az országot érő természeti csapások idején. A mai napon is köszönjük nekik!
Vannak idők, amikor a hazát életáldozattal, vérrel és vassal kell védeni. Ez volt a pápai hetes huszárok ideje. És vannak idők, amikor a hazát munkaáldozattal és szavazatunkkal kell megvédeni. Ez a nekünk kiszabott idő, és a ránk jutó feladat, kedves pápai honfitársaink! Magyarország és Pápa polgárai ezt tették április 6-on, tegyétek ezt holnap, május 25-én az európai parlamenti választásokon és tegyétek ezt ősszel, az önkormányzati választásokon. Mert a mi időnkben a szavazat a kard, a huszár pedig a választópolgár.
Tisztelt Emlékező Közösség!
” A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza Te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is” – mondja Márai Sándor. A pápai hetes huszárok a magyar haza életének dicső pillanatai voltak.
Emlékük legyen áldott, és mi, mai magyarok, legyünk méltóak hozzájuk.
Isten segítsen ebben bennünket!
Sajtószolgálat
24 de mayo de 2014