Archívum

Archívum - 29 de septiembre de 2014


Köszöntő a Veritas Konferencián

Mélyen Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Tisztelt Főigazgató úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Vendégeink!

Köszöntöm Önöket az Országház Felsőházi termében.

Azért éppen itt, mert abban bízunk, hogy míg az Alsóházi teremben a magyar politikusoknak negyedszázada nem sikerül szót érteniük egymással az ország jelenét és jövőjét illetően, addig a Felsőházi teremben a magyar múltat illetően a történészeknek ez sikerülni fog, vagy legalábbis sikerülni fog érdemi párbeszédet és eszmecserét folytatniuk egymással, mindannyiunk hasznára és tanulságára.

Ezt a bizodalmunkat erősítette legutóbb a Bethlen István miniszterelnökről itt, a Felsőházban tartott történészi konferencia, amely a korábban sokáig felejtésre ítélt államférfi sokrétű értékelése révén mindannyiunkat segített történelmi múltunk tisztázásában.

Köszönöm a Veritas Intézetnek és a konferencia minden előadójának, hogy ma egy nem kevésbé könnyű téma körüljárására vállalkoztak.

1944 sorsdöntő esztendeje volt Magyarországnak: a több mint két évtizedes korábbi magyar államfejlődés végpontját és a több mint négy évtizedes jövőbeli magyar állami lét kényszerpályájának kiindulópontját jelentette; idegen katonai megszállások és többszázezer ártatlan magyar állampolgár meggyilkolásának esztendeje volt.

A politikusoknak általában nehéz, vagy inkább kemény feladat történelmi kérdésekben véleményt nyilvánítaniuk. Magyar politikusoknak 1944-ről különösen nehéz mindez, még hetven esztendő távlatából is.

Nem a napjainkban hódító és valóságtorzító hatásai miatt kártékony, úgynevezett politikai korrektség követelményei miatt nehéz, hanem a minden egyéb szakma felelősségi szabályaitól eltérő, a politikusokat terhelő sajátos és súlyosabb felelősség is nehezíti ezt.

A modern állam nem pusztán egy történetfilozófiai absztrakció, nem pusztán egy összefüggésekben és kölcsönhatásokban álló intézményrendszer, hanem egy adott történelmi kor közösségi teljesítménye.

Az állam felelősségét valójában mindig az adott történelmi kor politikai osztálya testesíti meg. Ez a fajta felelősség nem korfüggő és nem rendszerfüggő, hanem állandó.

Egy adott történelmi kor politikai osztályát – és benne egyénileg minden politikust egyetemleges, de nem egyenlő módon – egyidejűleg terhel erkölcsi, politikai és jogi felelősség.

Az erkölcsi felelősség a legszigorúbb eredményfelelősség. Nem elhárítható, nem kimenthető, nem korlátozható, nem mérlegel méltányosságot, méltánytalanságot és magyarázatokat, csak a bekövetkezett eredményt ismeri, ezért ez egy egyedülállóan objektív felelősség.

A politikai osztály felelősségének másik eleme, a politikai felelősség, amely mindig a politikai cselekvőképességük arányában és mértékében érvényesül. Ez a cselekvőképesség természeténél fogva mindig viszonylagos, ezért sem könnyű – akár még hetven esztendő távlatából sem – a politikai felelősség mértékének pontos, arányos és helyes megállapítása.

A politikai osztályt terhelő harmadik felelősségi elem a jogi felelősség. A jog uralma esetén ez egy világos, mindenkire érvényes normatív felelősség, a jogállamon kívüli helyzetekben azonban ez a jogi felelősség nem jelent mást, mint eszközt a helyzeti előnyben lévő politikai csoportok számára a helyzeti hátrányban lévő politikus társakkal szembeni leszámolásra.

Az állami felelősséget megtestesítő mindenkori politikai osztály felelősségének egyedisége abban nyilvánul meg tehát, hogy az abszolút erkölcsi felelősséghez mindig a politikai cselekvőképesség viszonylagosságából fakadóan óhatatlanul relativizálható politikai felelősség társul.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Tisztelettel javaslom, hogy a mai konferenciánk tárgya kapcsán a korabeli magyar politikai osztály, azaz a korabeli magyar állam felelősségét történészekként az előbbiekben vázolt felelősség tükrében is vizsgálják meg. Egy politikusnak – a történelmi múltban működött elődeinek felelősségét vizsgálva – azonban hasznosabb inkább néhány megalapozott kérdést feszegetnie, mintsem akár egyetlen megalapozatlan választ adnia. Én ma ehhez tartanám magam.

Számomra az első ilyen kérdés, hogy – történelmi koronként változó módon és változó keretek között – miért veszíti el a magyar állam önmagát, pontosabban miért veszíti el az állam legfőbb hivatását, azt a képességét, hogy megvédje az országát és a nemzetét?

Miért porladt el néhány évtized alatt a középkori magyar állam Mátyás király halála után? Az Osztrák-Magyar dualista államberendezkedésben a magyar államérdekek miért szorultak háttérbe, és miért vált teljesen védtelenné és kiszolgáltatottá a magyarság 1919-ben és 1920-ban?

A Trianonban újjászületett, mások által ugyan életképtelennek szánt, de a magyarok hitéből, akaratából és áldozatából mégis életképesnek bizonyult önálló magyar állam miért bukott meg végzetesen 1944-ben?

1919-ben Móricz Zsigmond naplójában miért vetette papírra, hogy „1867 után ugyan Magyarország látszólag kultúrát produkált, de egy olyan kultúrát, mely idegenül nőtt a magyarság fölé, amelyből hiányzik a nemzeti cél, hiányzik bármiféle önálló magyar élet vezérgondolata. Ezért a magyar népben kihunyt, elaludt a hazaszeretet és a sorsközösség tudata.

Mindez azért, mert hazug politikával, hazug irodalommal, hazug társadalmi szólásokkal misztifikálták a magyarok életét, amelynek hatására a magyar értelmiségi hűtlen lett, a magyar paraszt magára maradt, a magyar kisiparos szétzüllött, a magyar gyári munkás meg nemzetietlen szocialistává lett (...) A magyar emberek egymás iránti közönyének, rokontalanságának, a rideg és feneketlen önzésének igazi oka az állami élet formája. Magyarország 1526 óta rabszolgaállam volt, 1867 után pedig Ausztria gyarmatává vált.”

1943-ban Németh László a szárszói előadását miért kezdte azzal, hogy „aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell felelnie, hogyan süllyedt bennszülötté ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában?”

1944 júliusában Bethlen István miért kérdezte emlékirataiban hogy „hogyan süllyedhettünk idáig?” Mint írja: „a háború félelmetes vérzivatarai, a határainkon dúló végzetes veszélyek egymagukban nem magyarázzák meg e szomorú tüneteket. (…) érdemes egy rövid szemlét tartani (…), hogy miként váltak fölöttünk úrrá a kártékony és üres jelszavak, és olyan célkitűzések, amelyek minden más komoly kérdést napról-napra jobban háttérbe szorítva elhomályosították ítéletünket a nemzet valódi helyzete felett.“

Nehéz kérdések, Tisztelt Hölgyeim és Uraim, amelyekre a jelenkor tudományos válaszait alapvetően Önöknek, magyar történészeknek kell megadniuk.

Mi, a jelenkor magyar politikusainak azon része, akiknek a magyar választópolgárok bizalmából és akaratából 2010-ben megadatott, hogy lezárjuk a rendszerváltozást követő két évtizednyi posztkommunista átmenetet, átérezve mindennemű felelősségünket, megadtuk a saját politikai osztályunk megalapozott válaszát: ez Magyarország új Alaptörvénye.

A mi válaszunk, a mi törekvésünk az országa és nemzete érdekeit megvédeni képes magyar állam eszménye és valósága, egy olyan magyar államé, amely nem a külvilág érdekeit képviseli a magyarok között, hanem a magyarok érdekeit a külvilágban.

Vannak, aki úgy vélik, hogy a magyarság ezen törekvései fölött egy különös végzet lebeg, amely sohasem engedi, hogy a magyarok befejezhessék azt, amit a maguk javára és érdekében korábban elkezdtek.

Mi hiszünk abban, hogy mindazt, amit 1990-ben, majd 2010-ben a magyarság célként kitűzött magának, azt közösen meg tudjuk valósítani, a megkezdett munkát ezúttal el tudjuk végezni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Jó munkát, hasznos eszmecserét és együttlétet kívánok mindannyiunknak – a történész szakma hasznára, s talán a politikusi hivatást művelők okulására is!

Sajtószolgálat

29 de septiembre de 2014