Tisztelt Ünneplő és Emlékező Közösség! Honfitársaim!

Verecke és Ópusztaszer a magyar néplélek térképén két olyan sarokpontot képeznek, amelyek ismerete nélkül a magyarok nemzedékei könnyen eltévedhetnek a történelemben, ezen sarokpontok nélkül a magyar múlt ugyan megismerhető, de meg nem érthető, a magyar jövő pedig tervezhető, de meg nem valósítható.

Verecke a magyarság honteremtő készségének, Ópusztaszer pedig a magyarság államalkotó, államszervező képességének vált jelképévé.
A magyar néplélekben a vereckei szerelmes földrajz mindörökre összefonódott a pusztaszeri szerelmes történelemmel: ebben a frigyben testesült meg a mondabeli Emese álma, egy ezredévnyi magyar akarat, áldozat és szenvedély így építhetett az álomból valóságot, a vándorlások után otthont, a törzsek laza szövetségéből keresztény államot, a monda szerint lovon, nyergen és kötőféken szerzett földből, a Kárpát-medencéből hazát.

Mindezen okokért különös kegye a Gondviselésnek, hogy mi, mai magyarok újraállíthatjuk a vereckei millenniumi emlékművet éppen itt, az ópusztaszeri nemzeti történelmi emlékparkban.

A vereckei emlékművet a XIX. századi békeidőkben az eleink határkő-emlékműnek szánták. Nemcsak a korabeli Bereg vármegye határait, nemcsak az ezeréves magyar szállásterületek határait, hanem a magyar sorsot alakító történelmi malomkövek, azaz Kelet és Nyugat határát is hivatott volt kijelölni a vereckei határkő.

A XX. század azonban könnyekkel és vérrel rajzolta át a határokat: világháborúk, összeomlások és keserves újrakezdések, diadalmas idegen győztesek és mostoha sorsú magyar vesztesek.

1919-ben Vereckén idegen katonák bontják el a millenniumi emlékművet, más idegen katonák pedig Budapest utcáin dorbézolnak. Ezt megelőzően az első világháborúban hatszázezer magyar katona életével fizetett idegen földön, idegen érdekekért, miközben Magyarország védtelenül, cselekvésképtelenül várta a végzetét.

A vereckei emlékmű további XX. századi sorsában – mint cseppben a tenger – tükröződik a magyar kiszolgáltatottság: megcsonkítják, elbontják, alkotóelemeire szedik, patakpartra dobják, átalakítják. A magyar helyett idegen emlékek megjelölésére használják.
Az emlékművek sorsa mindig osztozik azok sorsában, akiknek emléket állítanak. ennek is azt a sorsot szánták, hogy tűnjön el mindörökre azokkal együtt, akiknek ezer éves ittlétét volt hivatva hirdetni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A mából visszatekintve pontosan látjuk, hogy a XX. század első évtizedeiben zajló nagy európai szétesésnek, a korabeli Európa dezintegrációjának a magyarság miként vált a vesztesévé. Akkor Magyarország egy olyan dualista államszövetség, az Osztrák-Magyar Monarchia tagjaként veszítette el területeinek kétharmadát és lakosságának egy harmadát, mely államszövetségnek a jelszava a „feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul volt”.

Mindössze 51 évvel a dualizmus létrejötte után, de facto, rá két évre pedig de jure is elválasztották és felosztották azt az államszövetséget, mely sokak szerint az Európai Unió egyfajta előképe volt. Elpusztították, elpusztíthatták, mert vezetőik képtelenek voltak a mélyben zajló társadalmi folyamatok jelentőségét felismerni és helyesen kezelni, s mert képtelenek voltak egy méltányos, a kölcsönösen garantált érdekbeszámításon alapuló valódi integrációt létrehozni. Halálra ítélték azt a történelmi Magyarországot is, amely kelet-nyugat határán, majd’ fél évezreden keresztül védte a magyarokat, védte a kereszténységet és védte a nyugatot, melyekről azt hitte, hogy összetartoznak. S védte az önazonossághoz való jogát, nem csak azzal az ellenséggel, mely előtte termett, de azzal szemben is, amely magát szövetségesnek hazudva lapított a háta mögött.

Feladatunk, hogy a XXI. század első évtizedeinek nagy európai átalakulásainak, az európai integrációnak és annak bármilyen kimenetelű alakulásának a magyarság semmiképpen ne a vesztese, hanem lehetőség szerint a nyertese legyen. Magyarország ma egy olyan 28 tagú európai együttműködésnek a tagja, amelynek jelszava „az egység a sokféleségben”. Annak az Európai Uniónak, amelynek vezetői napról napra arra törekednek, hogy felszámolják azt a nemzeti és kulturális sokszínűséget, amely kezdetektől Európa adottsága és erőforrása volt. S amelynek vezetői eltökéltek abban, hogy felszámolják azt az értékbázist, amelyen Európa sokszínűségében mégis egységes önálló identitása felépülhetett, a keresztény hitet. Annak az önazonosságát vesztett Uniónak, melynek vezetői szemlátomást képtelenek a már nem is csak a mélyben zajló, hanem a felszínen tomboló társadalmi folyamatokat, annak természetét és jelentőségét felismerni és helyesen kezelni. S képtelenek egy méltányos és kölcsönösen garantált érdekbeszámításon alapuló valódi integrációt létrehozni.

A politikai jelszavak igazát, miként a politikai viták igazát is, mindig a történelem dönti el, általában könyörtelenül és véglegesen.
Országokat és nemzeteket mindig csak a saját szervezett erejük, azaz a saját államuk tud megvédeni, csak a saját államuk tud történelmileg nyertessé tenni. Ha mindezt más teszi, soha nincs benne köszönet.

Mindezt érezte a Verecke híres útján a Kárpát-medencébe érkező magyarság, mindezt tudták, az Ópusztaszeren az önálló magyar államiság megteremtésének szerét ejtő magyarok, s tudták a nyugat valódi értékeiért élet-halál harcra vállalkozó Hunyadiak, Dobók, Szondik és Zrínyiek is.

A világra nyitott, de önálló, cselekvőképes és nemzetét szolgáló magyar állam léte vagy nemléte mindig sorsdöntő volt és lesz a magyarok történelmében.

1867-ben a híres Cassandra levelében Kossuth Lajos a magyar sorskérdésekben önállóan dönteni képes magyar állam szükségességéről azt írta, hogy „a nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbeesnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes megvalósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondania.”

Deák Ferenc közvetett válasza a fentiekre a kiegyezésről szóló képviselőházi vitában hangzott el, idézem: „Egyébiránt a történelemben nem tudok példát arra, hogy a hazánkat azért érte volna veszély, mert erősebb volt, mint amilyennek hitte magát: ellenben attól, hogy erősebbnek hitte magát, mint amilyen volt, szomorú következtetések származtak”.

A Kossuth és Deák közötti történelmi vitából okulva – melynek tragikuma abban rejlett, hogy mindkét félnek megvolt a maga igazsága –, a XXI. században nekünk, mai magyaroknak erősebbekké kell válnunk, mint amilyeneknek hisszük magunkat, és erősebbekké csak azáltal válhatunk, ha semmilyen körülmények között nem mondunk le önrendelkezési jogunkról.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Honfitársaim!

A magyar választópolgárok 2010-ben és 2014-ben kétszer mondták és határozottan, hogy mindenki megértse: nem mondanak le államukról, és nem mondanak le nemzetükről. Nem adják fel sem a szuverenitásukat, sem az önazonosságunkat.
A magyarok nem adják fel hitüket az európai nemzetek együttműködésén és teljesítményén alapuló, keresztény értékeit és szellemi önazonosságát megőrző Európában sem.

A magyar választópolgárok azt üzenték, hogy olyan megújult magyar államot akarnak, amely képes erősíteni a magyar nemzetet, olyan államot, amely a magyarok lelki, szellemi és anyagi erejének összpontosításával képes erősíteni Európát is.
A vereckei hadak útját egykor megjárt magyarok utódaiként, mi, mai magyarok a XXI. században sem kívánunk lemondani sem magyar, sem európai azonosságtudatunkról, mert aki magyarnak gyönge az európainak is csak hitvány lehet.

Tisztelt Emlékező Közösség!

Korunkban az emberek fölötti uralom elsősorban nem a szállásterületeik erőszakos elfoglalásával, hanem az emberek identitásának, azonosságtudatának elfoglalásával és átalakításával biztosítható.

Aki uralni, alávetni és erőforrásaitól megfosztani akarja a másikat, az mindenekelőtt megtámadja és szétzilálja annak identitása alapelemeit: nem csupán nemzeti önazonosságát, hanem ma már a családi, vallási, sőt nemi identitását is.

Egy ilyen lélektani hadviseléssel lehet elérni, például, hogy a kiszemelt áldozat szégyellnivalónak érezze a saját heteroszexuális beállítódásából fakadó természetes reflexeit, korlátozónak érezze az egy férfi és egy nő életközösségén alapuló család létét, tehertételnek érezze a vallásos hitet, és az annak intézményes keretet biztosító egyházakat, elfojtandónak érezze nemzeti tudatát és felszámolandónak, az annak intézményes kereteket biztosító nemzeti államot. Végső soron bűntudattal viseltessen közös európai hagyományai és értékei iránt. Mindezek hatására az áldozat önbecsülése, önértékelése és helyes értéktudata összeomlik, régi identitása helyét fokozatosan átveszi az alávetettséget és kifosztottságot elfogadó új önazonosság.

Az ilyen hadviselés napjainkban minden európai nemzetet fenyeget, leghatásosabb ellenszere pedig nem más, mint a pontos nemzeti emlékezet, annak képességének megőrzése, a helyes nemzeti értéktudat fenntartása.

A meggyalázott vagy lerombolt emlékműveink kijavítása és újítása, – így az egykori vereckei emlékmű mai ópusztaszeri újraállítása is – ezért nem pusztán erkölcsi feladat, hanem egy rendhagyó szellemi honvédelmet erősítő kötelesség is, amely erősíti a magyarok közösségi emlékezetet, erősíti a nemzeti tudatosságot, és ezáltal erősíti a magyar jövőt is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A nehéz sorsú vereckei millenniumi emlékmű túlélte a XX. századot, kálváriája véget ért és ma hazaérkezett Ópusztaszerre.

A vereckei hágó alatt azonban a nehéz idők sem a magyaroknak, sem az ukránoknak nem értek véget, a Kelet és Nyugat XXI. századi történelmi malomkövei között Ukrajna és vele együtt Kárpátalja ukrán és magyar közössége tovább őrlődik. A sok jelenkori bizonytalanság között azonban ma is van néhány jövőbeli bizonyosság: Magyarország és Ukrajna hasonlóan egymásra utaltak, mint amilyen egymásra utalt Kárpátalja magyar, ruszin és ukrán közössége. Egymás kölcsönös tisztelete és egymás kölcsönös támogatása nélkül sem országaink, sem népeink számára nem zárulhat le a keserves XX. század történelme.

Sokak érdeme az, hogy ma újra állhat a vereckei millenniumi emlékmű.

Köszönet illeti az ukrajnai szkolei járás és Tuholka község vezetőit és közösségét, akik a történelmi igazság helyreállításának és a jószomszédi kapcsolatok erősítésének szándékával ajánlották fel Magyarországnak a történelem forgatagában birtokukba került egykori vereckei emlékmű maradványait.

Köszönet érte Matl Péter kárpátaljai szobrászművésznek, aki nemcsak közreműködött az egykori emlékmű helyreállításában, de Vereckén a nagyvilág magyarságának lelkéből és vágyából teremtette ihletett formába az új emlékművet, amelyet nem lehet annyiszor megrongálni, mint ahányszor azt mi, magyarok helyre tudjuk állítani.

Köszönet az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparknak, hogy méltó otthona és felelős őrzője lesz az emlékműnek.

Adjon ez az újraállított emlékmű elégtételt a múltnak, reményt a jövőnek, nekünk, jelenben élő magyaroknak pedig hitet abban, hogy érdemes küzdenünk azért, amik vagyunk, hogy azok lehessünk, akik lenni szeretnénk.
Isten adjon erőt mindnyájunknak!