„Én nem vagyok elég, hogy megmondhassam,
Vitézségét, hogy előszámlálhassam;
Csak az harmadrészére is megírhassam,
Az hallgatóknak elébe adhassam.”

Tisztelt Képviselő Asszony!
Tisztelt Polgármester Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A korabeli krónikásének így őrízte meg a legyőzhetetlen végvári vitéz és áldozatvállaló magyar hazafi Thury György emlékét. Halála után 445 esztendővel sem halványul emléke, mert sorsában benne van a mai magyarok sorsa, mert áldozatát a mai magyarok áldozata élteti tovább, mert a Thury György által védett magyar hazát és magyar érdeket napjainkban mi, mai magyarok óvjuk tovább.
Ezért fontos emlékezni és soha nem elfeledni Thury György és névtelen társai bajvívását és áldozatát.

A magyar történelemben a bajvívás nem pusztán alkalmi erőpróba, hanem folyamatos sorsszerű létküzdelem. Vannak idők, amikor a magyaroknak fegyvervesztésig kell vívniuk a bajjal, van, amikor az első vérig, és van, amikor a magyarok nyílt sísakkal, halálig vívnak. Úgy, ahogyan ezt Orosztonyban Thury György is megtette.

A történelmi bajjal vívó magyarok az ellenség túlereje vagy cselvetése miatt sokszor az életükkel fizetnek, de ezen áldozatuk olyan építő áldozat, amelyből mindig újjáépül a magyarság, újjászületik a következő bajvívó nemzedék, és mindig újjáépül a magyar haza is; legyőzetve is győzedelmesé válik az, aki meghozza ezt az áldozatot.

Ez a magyarok titka és egyben éltető ereje a történelemben; a XVI. században ez volt Thury György végvári vitézünk titka is, és ez adta neki, ez éltette benne legendássá vált őserejét.

Tisztelt Emlékező Közösség!

Ma emlékezünk arra a veszedelemre és bajra, amit az oszmán birodalom hódítása hozott Európára, Magyarországra, várainkra és városainkra, falvainkra és templomainkra – Palotára és Kanizsára.
Emlékezünk arra a jó 15 „elveszett” nemzedékre, amely e veszedelem árnyékában pergette le életét, s amelynek célként és lehetőségként a túlélés, a megmaradás és az élet továbbadása jutott.
Nem volt más választásuk: helyt kellett állniuk a hadak járta országban, s belekapaszkodva mindabba, amit rájuk bíztak, menteniük kellett a menthetőt.

Volt, akinek egy szablya meg egy ló, másnak egy csapat bajtárs, ismét másnak néhány falu, vagy éppen egy országrész biztonságáról döntő erődítmény megőrzése volt a feladata.

Emlékezünk azokra, akik szembeszálltak ezzel a minden józan számítás szerint legyűr-hetetlennek látszó veszedelemmel.
Ismerjük a neveket, amelyek az oszmánok elleni harcban katonai teljesítményükkel lettek a szó legszorosabb értelemében nemesekké.
A Zrínyiek, a Batthyányak, a Kanizsaiak örökségét is továbbvivő Nádasdyak, vagy a felvidéki gyökerű Thuryak.

Thury György kortársaihoz hasonlóan a lehetetlennel küzdött – és elmondhatjuk, sikeresen tette.
Nem változtathatott alapjaiban a stratégiai helyzeten, világtörténelmi erők nyomását egymaga nem írhatta át, de azzal, hogy megóvta mindazt, amit rábíztak, hogy bátran védelmezte, amit megmenteni nem lehetett, megtette a magáét.

Napokat, hónapokat, éveket nyert az ország megmaradt részei számára. Időt nyert – tehát életet nyert. Példát adott, hogy azért, ami a miénk, nem csak kell, de igenis lehet küzdeni – még akkor is, ha minden elveszni látszik.

Tisztelt Emlékező Közösség!

Hősünk nagyapját Mátyás seregében találjuk, s amikor a törökverő hős megszületik arra a Magyarországra, amelyen még nem tapodott az ellenség lába, már apja is kitüntette magát az oszmán seregek elleni harcokban.
Thury György története Ságon lép ki a többi névtelen végvári vitézé közül: lovas főlegényként látjuk őt először és halljuk, jól érti a dolgát. A vesztes palásti csatában az olasz zsoldosokat az ő csapata vágja ki a bekerítésből. Csillaga gyorsan emelkedik: lévai várkapitánnyá, majd nem sokkal később főispánná lesz.

Itt már mindenki ismeri őt a bajvívásról, a végbeli küzdelmek sajátos formájában mutatott kiválóságáról. A középkori bajvívás tiszta küzdelem: az esélyek kiegyenlítődnek, nincs túlerő, nincs technikai fölény – csak amit kardja vagy jó lova adhat az embernek. Csak a személyes értékek, személyes erények számítanak. Erő, bátorság, fegyelem, gyors gondolkodás és helyzetfelismerés, ügyesség, tapasztalat, rámenősség.
Nos, Thury György bővelkedett ezekben az erényekben. A kortársak úgy tudják, 600 alkalommal győzött különféle párviadalokban – s ezek közül 72-ről, a nevezetesebbekről született hős ének.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A Buda visszafoglalására törő – sikertelen – első ostrom 1542-ben megmutatta Szulejmánnak, hogy Buda és vele a magyarországi oszmán uralom a Duna egyetlen kicsi fonalán függ – s ezt az utánpótlási vonalat bármikor elszakíthatja egy nagyobb portya is.
A szultán a következő esztendőben hatalmas erővel fogott a török hatalom kiterjesztésébe. Elfoglalta Esztergom és Fehérvár várát, majd jött az 1552-es esztendő, amikor északról, délről és keletről is biztosította a fővárost. 1566-ban a kulcsfontosságú eszéki híd védelme céljából elfoglalta Szigetvárt, s következett volna Palota is.

A nagy hadjáratok között állandóan zajlott a kis háború.

Rajtaütések, portyák követték egymást, nyomukban lángra lobbantak a falvak, elnéptelenedett a vidék, pusztult mindaz, amit fél évezreden keresztül a magyarság felépített és létrehozott.

Kegyetlen pozícióharc dúlt mindenfelé; csatatér volt az egész ország, minden falu, templom, mező és erdő, mocsár és bozótos. Csatatér és temető.
Thury György következő megbízatása, Palota várának parancsnoksága – Istenkísértés volt a javából. Eddig is az első vonalban töltötte napjait, de itt a szomszédos, oszmán kézen lévő erődítményektől körbefogva szinte nem volt mögötte hátország.
Nem voltak mögötte falvak, amelyek táplálhatták volna, és állandóan résen kellett lennie. Megérkezése után kitűnő felderítői napra készen tájékoztatták a fehérvári törökök mozgásáról, s a palotaiak így mindig oda tudtak ütni, ahol az az ellenségnek legjobban fájt, s közben mindig el tudták kerülni a nagy veszteséggel járó kelepcéket.

Thury sorra nyerte a kis háború csatáit, s bár a koronázóváros visszafoglalására szőtt tervei-nek megvalósítására nem kerülhetett sor, a hódítók többé nem aludhattak nyugodtan a falak közt.

Amikor Szulejmán a budai pasát küldte Palota ellen – hogy az utolsó zavaró tényezőt is eltörölje Fehérvár előteréből –, a kapitány reménytelen helyzetben készült az ostromra. Katonái fizetetlenek – neki is még lévai kapitánysága idejéből tartoznak a fizetése egy jelentős részével. A Nádasdyak és a Batthyányak, illetve a Salm főkapitány által rendelkezésére bocsátott erősbítésekkel mégis nekivág a régen elavult falak védelmezésének.

A bátorság, a hozzáértés ezúttal is magával hozza a szerencsét, s Arszlán pasa a felmentő sereg megérkezése előtt három nappal egy rossz felderítés álhírét elfogadva két hetes ostrom után távozik. Salm generális, követve Thury tanácsát, villámgyors mozdulatokkal megvívja Veszprémet, Tatát és Gesztest is – Palota körül tisztul a tér.

Új feladat következik Thury életében. Az új feladat – Kanizsa, vele Zala vármegye és a mögött már az örökös tartományok védelme – ismét maga a lehetetlenség.

Hiába kötötték meg a drinápolyi békét, a kis háború egy pillanatra sem szünetelt. Felperzselt falvak, rabszíjra fűzött lakosság, elhajtott állatállomány. Folyamatos az ellenséges nyomás, egyre nő a túlerő. Az ellenség torkában új, korszerű erődítményt kellene építeni, megtartani a falvakat. A helyzet minden vizsgálat szerint kétségbeejtő. Nincs munkáskéz, nincs elég fegyverbíró ember. És nem jön segítség – nem jön ember, nem érkezik fegyver, sem elég pénz, nincs élelem – csak ígéret, ígéret és ígéret.

Van azonban egy kapitány, Thury György, aki teszi a dolgát, napról napra elvégzi a feladatát, teljesíti a küldetését. Nem esik kétségbe és ez meg tudja tartani embereit is. Van egy maroknyi csapat, aminek minden nyomorúsága és tragédiája ellenére futja annyira erejéből, hogy megakadályozza az ellenség áttörését. A pécsi, koppányi és fehérvári bégek összevonják csapataikat, minden erejüket egyesítik, ám Thury Györgyöt és társait mégsem a többszörös túlerő által, hanem csak cselvetéssel tudják legyőzni: a törökök a Kanizsa környéki falvak mészárlásába fognak, tudván, hogy Thury György csapatával a népe védelmére kel, kitör a várból, így csapdába csalható és felmorzsolható.
A krónikák szerint Thury a végső küzdelemben levette sisakját, fedetlen fővel harcolt, nem akart élő foglya lenni az ellenségnek. Levágott fejét hadizsákmányként Konstantinápolyba vitték, hogy biztosak legyenek benne, a magyar vitézt örökre legyőzték.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

445 esztendővel ezelőtt, 1571. április 2-án itt, Orosztonyban nemcsak egy legendás katona és igazi hazafi, nemcsak egy hűséges végvári csapat esett el, hanem mindazok, akik rájuk voltak bízva. 32 falu a csata hírére meghódolt. Sorsukat nem sokkal később jó félszáz magyar falu követte.
A magyar sors szerint azonban az áldozat –, ha keservesen súlyos áron is, de – legyőzetve is mindig győz, újjászületve, erőt és hitet adva az arra méltó új nemzedékeknek.

Mindaz, ami akkor, a XVI. században legyőzetett, a következő évszázadokban mindig újjászületett és győzelemre tört.
Újjászületett a XVII. században Bocskai Istvánék szabadságharcában, újjászületett a XVIII. században Rákócziék szabadság-küzdelmében, újjászületett 1848-ban Kossuthék forradalmában.

Thury Györgyék bajvívása és áldozata továbbélt a XX. századi két világháború lövészárkaiban küzdő magyarokban, ott lüktetett az 1956-os pesti srácokban, a Corvin- közben, és ez a lelki örökség él még a magyarokban a XXI. században is.
Napjainkban a végvidékeket úgy nevezik, hogy geopolitikai ütközőzónák, a végvárakat úgy hívják, hogy nemzetállamok, az ellenálló védők pedig napjainkban a nemzetek.

Ők azok, akik védik a hitüket, védik a kultúrájukat és védik a rájuk bízottakat, a családjaikat, azaz önmagukat.
A végvárak alatt sereglő új ostromlók nem hisznek sem Istenben, sem hazában csak a pénzben és profitban, s az ebből eredő hatalomban. Be akarják venni a várakat, át akarják venni a várvédők erőforrásait, uzsora rabszíjra akarják fűzni a védőket, el akarják venni múltjukat, emlékezetüket, önazonosságukat, hogy a rabszíjról többé ne is szabadulhassanak.
A bajvívás ma nem lándzsahegyekkel, hanem szavazatokkal történik; a szabadságharcot nem a lövészárkokban, hanem a szavazófülkékben vívják.

A magyar választópolgárok ebben a jelenkori szabadságharcban két alkalommal is – 2010-ben és 2014-ben – azt üzenték, hogy olyan újjáépített és megerősített magyar államot akarnak, amely megvédi a magyar nemzetet. Azt üzenték, hogy a magyar munka haszna a magyar embereknek jár, hogy az országot nem idegenek uzsorahiteleiből, nem idegenek javára, hanem az értékteremtő munkával a magyarság érdekében és javára akarják és tudják építeni. Azt üzenték, hogy nem akarják elfeledni múltjukat, és nem akarják feladni nemzeti összetartozásukat sem.
A mai közép-európai végvári küzdelmeinkben Thury Györgyék ereje és emléke továbbél. A magyarság kiemelkedően vívja demokratikus szabadságharcát, példát, önbizalmat és reményt nyújtva ezáltal szomszédainknak és mindazoknak Európában, akik hisznek az együttműködő, egyenjogú és szabad nemzetek Európájának jövőjében.

Thury György és társainak emléke erősítsen bennünket, mai magyarokat abban a tudatban, hogy saját küzdelmünket nekünk is meg kell vívnunk, és abban a hitben, hogy mindezt sikerrel tehetjük. Adja meg nekünk azt a szellemi készültséget, hogy se a túlerőnek, se a cselvetésnek ne essünk áldozatul, hogy gyermekeinknek és unokáinknak végre ne a legyőzetésből való ismételt újrakezdés, hanem győzelemben való megerősödés legyen a sorsuk.

Emlékük megőrzésén túl, ezzel tudunk igazi történelmi elégtételt nyújtani a bajvívó és áldozatvállaló Thury Györgynek és társainak.
Adjunk tiszteletet a hősöknek, Isten adjon erőt és reményt a követőiknek!