Tisztelt Irina Jarovaja Alelnök Asszony!
Tisztelt Vlagyimir Arisztarhov Miniszterhelyettes úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves vendéglátóink és kedves vendégeink!

Az Oroszországi Föderáció Kulturális Minisztériumának és a Suszev Építészettörténeti Múzeum szíves közreműködésének köszönhetően ma lehetőségünk van megnyitni itt, Moszkvában a magyar nemzeti géniusz egyik építészeti megtestesülését, a magyar Országházat bemutató kiállítást.

Egy olyan világban élünk, amelyben vannak, aki még a nemzetek puszta létjogosultságát is vitatják, nemhogy azok bármiféle teljesítményét elismernék, de vannak olyanok is (s reméljük, ők vannak többen), akik hisznek abban, hogy a nemzeti géniusz nemcsak retorika vagy metafizika, hanem egy valóságos közösségi alkotóerő, amely a közös föld, a táj, a közös nyelv, a kultúra és történelem által kovácsolt sorsközösségben fogant.

Mi, magyarok, az utóbbiak közé tartozunk, ezért meggyőződésünk például, hogy a XIX. századi orosz irodalom nem pusztán tíz vagy tizenkét világszínvonalú író egyéni alkotása, hanem az orosz nemzeti géniusz egyik monumentális megnyilvánulása, hasonlóképpen, mint ahogyan a magyar Országház sem pusztán egy XIX. századi építészeti remekmű a budapesti Dunaparton.

A 17 ezer négyzetméteres épület és a több mint 70 ezer négyzetméteres külső környezete a magyar emberek közakaratából és adóforintjaiból született, kiemelkedő államférfiúi és mérnöki ihlet alakította helyét illetve formáját, hazai szakemberek tudása és kezemunkája valósította meg.
Az Országház a magyar államiság jelképévé emelkedett, és aki megismeri a magyarság történelmi erőfeszítéseit és áldozatait, melyeket az önálló államiság érdekében hozott, az pontosan érezni fogja ennek a jelképnek a számukra való érzelmi jelentőségét.

A középkori magyar állam az európai keresztény civilizáció védelmében az oszmán túlerő súlya alatt 1526-ban megroppant, majd területileg három részre szakadt. Ezt követően évszázadokig a magyarok szabadságért és társadalmi igazságosságért folytatott küzdelmeinek középpontjában az önálló magyar államiság helyreállításának törekvése állt. Az önrendelkező magyar államiságot történelmi értelemben lélegzetvételnyi időre visszaállító 1848-49-es magyar forradalmi Országgyűlés már úgy rendelkezett, hogy a Hazának legyen egy állandó
Háza, ahol az Országgyűlés az üléseit tarthatja, ám ezt a tervet a vérbe fojtott szabadságharccal együtt eltaposták.

A hamu alatt parázsló tűzként élő magyar önrendelkezési vágy 1867-ben a Habsburgokkal kötött kiegyezéssel részlegesen teret nyert, így a magyar Országgyűlés 1880-ban kijelölte az Országház épületének dunaparti helyét, majd 1884-ben törvénnyel állapította meg az építkezés jogi kereteit, és fogadta el az építési terveket.

Az építkezés során mindvégig tiszteletben tartották azt az alapkövetelményt, hogy csak a korabeli Magyarország területéről származó építőanyagokat használhattak. Bár az épület felavatása 1894-ben már megtörtént, és 1902-ben a képviselők birtokba is vették az építkezési munkálatok csak 1904-ben fejeződtek be.

Az épület létrehozói közül itt és most csak két személyt emelnék ki: Andrássy Gyula korabeli miniszterelnököt, aki államférfiakra jellemző történelmi időérzékkel pontosan megérezte azt a kegyelmi pillanatot, amikor a feltételek lehetővé tették egy ilyen terv megvalósítását, és Steindl Imre építészt, akinek a világszínvonalra emelkedett arányérzéke és szépérzéke nélkül az Országház a jelenlegi formájában nem épülhetett volna meg.

A korabeli magyar mesteremberek tudása és munkája, némely tekintetben úttörő jellegű megoldásai nélkül azonban a közakarat, a politikai és szakmai elhivatottság egyaránt terméketlen maradt volna.
Az épület építészettörténeti, ipartörténeti, művészettörténeti és belső építészeti értékei időtállóak, és a mai napig lenyűgözik azt is, aki turistaként csak egy 45 perces sétára érkezik a Házba, és azon módfelett szerencséseket is – önmagamat is ide sorolhatom –, akiknek ez Ház a munkahelye.

Az Országház gyakorlatilag sértetlenül élte túl a XX. század Magyarországot is megtépázó viharait. 1990 januárjában az épület csúcsáról lekerülő vörös csillag egy történelmi korszak lezárását és egy új korszak, a diktatúrából a demokráciába való átmenet nyitányát jelezte, majd 2010 után a magyar állammal együtt megújult a teljes épület is. A homlokzatai ismét eredeti pompájukban tündökölnek, új és korszerű belső létesítményekkel gyarapodott, a környezete pedig visszanyerte az 1945 előtti képzőművészeti arculatát és térszerkezetét.

A turisták millióinak értékítéletét tükröző egyik 2017-es nemzetközi rangsor szerint a magyar Országház a világ 14. és Európa 7. legvonzóbb turisztikai látványossága, és – amint mondani szokás – ilyen sok ember egyszerre bizonyára nem tévedhet nagyot.
A turisták számának növekedésén túl – a tíz esztendővel ezelőtti háromszázezerhez képest a látogatók száma idén várhatóan meghaladja a hatszázezret – arról a jó hírről tudok Önöknek beszámolni, hogy dinamikusan növekszik az orosz nyelvű idegenvezetést igénylő látogatóink száma is, idén minden bizonnyal meghaladja a húszezret.

Bízom benne, hogy a mai kiállítás – hasonlóan Moszkva városának a néhány hét múlva esedékes budapesti kulturális bemutatkozásához – erősíteni fogja az orosz-magyar kulturális és turisztikai kapcsolatokat, erősíteni fogja a népeink közötti kölcsönös tiszteletet.
Köszönöm mindenkinek a munkáját és együttműködését, amely nélkül mindez nem jöhetett volna létre. Kívánom a kiállítás megtekintőinek, hogy legyen alkalmuk személyesen is meglátogatni a magyar Országház épületét – szeretettel várjuk mindannyiukat!