A Czetz Család Tisztelt Erdélyi Képviselői! Főtisztelendő Pápai Káplán és Címzetes Esperes Úr! Tisztelt Polgármester Úr, Elnök Urak! Tisztelt Emlékező és Ünneplő Közösség!

Hősünk, akinek avatandó szobra előtt állunk, idős korában papírra vetett emlékezéseiben fontosnak tartotta feljegyezni, hogy „Édesapám megtanított engem négy éves koromban tájékozódni egy iránytűvel”. Jelképes és meghatározó pillanat volt ez Czetz János életében, amely végig segítette életútján, hogy soha el ne tévessze a legfőbb irányt: a közössége szabadságát, amely mindenkor nélkülözhetetlen célt, értelmet és keretet ad az egyéni önmegvalósításnak, az egyéni szabadságnak is.

A magyarság szabadságvágyának legfőbb célját és tartalmát 1526 óta a független, cselekvőképes, népét és nemzetét oltalmazó magyar állam helyreállítása jelentette. Az Európán kívüli keresztényellenes hatalom túlerejének súlya alatt – és a keresztény Európa által cserbenhagyva – a középkori magyar állam a mohácsi csatamezőn megroppant, majd fokozatosan elveszítette egységét, függetlenségét és cselekvőképességét, a magyarság pedig elveszítette legerősebb evilági oltalmát: a saját államát.

Ezt követően a magyar nemzedékek sorának történelem iránytűje azt mutatta, hogy nincs egyéni szabadság közösségi szabadság nélkül, egyéni vágyaik csak a közösségi szabadságban nyerhetnek beteljesülést.

Ez a szabadságvágy buzdította a XVII. században Bocskai fejedelmet és hajdúit, ez vezérelte a XVIII. században a Nagyságos Fejedelmet és kurucait, a XIX. században ez irányította Kossuthot és nemzedékét, az 1848-49-es szabadságharcunk ismert és névtelen hőseit, akik az eszményből valóságot kovácsoltak: ha rövid időre is, de újjáteremtették a szabad magyar államot, amelynek szívhangjai nagyot dobbantak az akkori Európában.

1848-49-ben a magyar sorsközösség vállalása és a szabadságvágyban való osztozás egyet jelentett. Az akkori időkben tizenkétezres lélekszámú erdélyi és magyarországi örménység egy emberként osztozott a magyarok szabadságvágyában. A világ első keresztény állama népének, a hitük miatt sorsüldözött örményeknek a XVII. században Erdélybe érkezett képviselői nemcsak az őshazájukra emlékeztető tájakban, hanem a magyarság és székelység keleti lelkületében is igazi otthonra leltek. Ez a magyarázata például annak, hogy 1848 tavaszán Szamosújvár és Erzsébetváros örménysége élen járt Erdélyben abban a közadakozásban, amely anyagi fedezetet volt hivatott teremteni az idegen bankházaktól való függőség rabláncait elszakító Kossuth bankóknak, azaz a magyar pénzügyi függetlenséget megtestesítő új pénzjegyeknek.

Az örménység fiai közül három tábornokot, több mint hetven honvédtisztet, több mint ötven hadnagyot és főhadnagyot, több mint kétszáz honvédet adott az 1848-49-es magyar szabadságharcnak. Az örménység nem támadta hátba a szabadságot kereső magyarságot, mint ahogyan az együttélő népek közül ezt többen megtették, hanem a magyarsággal vállvetve, áldozatot nem kímélve küzdött a zsarnokság ellen. Az örmény áldozatvállalás ma is megrendítő példája az, amit a Szentpéteri testvérek kapcsán a krónikák feljegyeztek: Ferenc a 32. honvédzászlóalj hadnagyaként, Imre a 11. honvédzászlóalj századosaként és Miklós a 73. honvédzászlóalj századosaként adta életét a magyar szabadságért. Amikor az elesett testvérek Édesapját a korabeli magyar kormányzat képviselői megkérdezték, hogy milyen állami segélyt igényelne, az örmény szülő válasza a következő volt: „Vagyonomat három fiam képezte. Örvendek, hogy mindhármat a haza számára nevelhettem. Segélyt nem kérek anyagi bajokkal küzdő hazámtól. Nincs ugyan sok vagyonom, de nem szegény az, kit Isten ilyen hazaszerető fiúkkal áldott meg.”

Tisztelt Emlékező Közösség!

Czetz János örmény és székely ősei legjobb erényeit örökölte: lényeglátást, tettvágyat és cselekvőképességet, bátorságot, leleményességet és kitartást.

Hősünk nemcsak kardforgató, hanem tollforgató ember is volt. 22 esztendősen, 1844-ben Magyar Hadnyelvtan könyvet írt az osztrák tisztek részére, egy olyan korszakban, amikor a Habsburgok a magyar nyelvet már hatvan esztendeje igyekeztek kiszorítani a közigazgatásból és a közéletből. 1847-ben lefordította németre Fényes Eleknek Magyarországról szóló általános statisztikai könyvét, mely mű a magyar önismeret szempontjából korszakalkotó volt a maga szakterületén. Az ifjú Czetz minden bizonnyal ragyogó jövőbeli bécsi katonai karriert adott fel a szerveződő magyar honvédség első hívó szavára.

Ha Bécsben marad katonaként, minden bizonnyal nem őt ítélik a későbbiekben kötél általi halálra, hanem ő ítélkezik mások fölött, nem őt száműzik élete végéig messzi idegenbe, hanem ő tesz földönfutóvá másokat. Ha Bécsben marad, akkor talán mások hőse lehetett volna. Czetz azonban lélekbeli iránytűje szerint cselekedett, otthagyta a korabeli elnyomókat, ezért Ő a mi hősünk, magyarok és örmények közös hőse lett.
Rátermettsége és megbízhatósága okán a 26 esztendős Czetz János a küzdelem sűrűjébe került. 1848. október 30-án kinevezik az erdélyi csapatok ideiglenes parancsnokává, majd november 29. után a parancsnokságot átvevő Bem tábornok vezérkari főnöke lesz, egyben annak a magyar katonai csodának az egyik irányítója, amely a sokszoros túlerővel szemben győzelemre vezette a honvédséget.

Emlékiratai szerint 1849. március 15-én, az Erdélyt felszabadító győztes csapatok brassói bevonulásakor élete legmagasabb kitüntetésében részesült, amikor Bem József tábornok ezekkel a szavakkal bízza meg Czetzt, hogy vezesse a bevonuló honvédsereget: „Ön segített visszafoglalni Erdélyt, méltányos tehát, hogy győzelmes seregeink élén Ön vonuljon el Édesanyja előtt, aki 4 év óta várja”.

Tisztelt Emlékező Közösség!

A magyar élet egyik örök törvénye, hogy mindannyian mindig csak annyira élünk, amennyire a hazánk él. Ez a törvény érvényesült Czetz János életében is. 1849. október 6-án a magyar haza gyászba borult, és az idegen zsarnokság fojtogatásában vergődött. Mindenkinek a megaláztatás, sokaknak a halál, másoknak a belső vagy külső száműzetés jutott. Czetz János az utóbbiak közé tartozott.
A 28 esztendős Czetz János 54 esztendőnyi száműzetettséggel fizette meg az árát annak, hogy népének szabadságot akart. Hasonlóan, mint ahogyan a 35 esztendős Rákóczi Ferenc 24 évet fizetett az életéből az idegenség rabságában, ahogyan a 47 éves Kossuth 45 esztendőnyi hontalanságot szenvedett el, ahogy Czetz János földije, a Gidófalvától mindössze 40 kilométerre született Mikes Kelemen 21 évesen kényszerült 50 esztendőnyi számkivetettségbe.

Mi a legnagyobb büntetés, Tisztelt Emlékező Közösség? Meghalni a hazádat éltető szabadságért a szülőföldeden vagy száműzötten élve elsenyvedni az idegenségben?
Tisztelt emlékező honfitársaim, bízzunk benne, és mindent tegyünk meg érte, hogy a következő magyar nemzedékeknek soha ne szembesülniük ezzel a tragikus kérdéssel!
Czetz János igyekezett termőre fordítani több mint fél évszázados kényszerű emigrációja sivárságát. A bizonyítéka annak, hogy ez sikerült neki, nem más, mint az a tény, hogy teljesítményével beírta magát második hazájának, Argentínának szívébe és emlékezetébe. Czetz János argentínai katonai intézményalapító tevékenységére és tudományos térképészeti munkásságára a nagyvilág minden magyarja büszke lehet, minden Argentínában megforduló magyart napjainkban is különös rokonszenv övez, ha elmondja, hogy arról a földről érkezett, ahol Czetz János született.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Czetz János teljesítménye, áldozata és emléke napjainkban is erőt, példát és mércét ad a magyarságnak. Örüljünk, hogy minden történelmi csapás ellenére van hazánk, amiért békében küzdhetünk a szülőföldünkön. Örüljünk, hogy van nemzetünk, amely értelmet ad küzdelmeinknek. Örüljünk, hogy megannyi megpróbáltatás dacára, nemzetünk összetartozása erősebbnek bizonyult, mint azon erők, amelyek szét akartak szakítani bennünket. Becsüljük meg mindezt, és utódainknak is hagyjuk örökül a tudást, hogy mindez mire kötelezi őket.
Hajtsunk ma fejet Czetz János emléke előtt, és gondoljunk mindazon előttünk járó magyarok áldozatára, akiknek köszönhetően ma együtt lehetünk.

Köszönjük az erdélyi magyar örménységnek, hogy nekünk adta legjobb fiait, köszönjük, hogy ma is osztoznak velünk a sorsközösségben.
Czetz Jánosnak nem adatott meg az életében, hogy viszontláthassa szülőföldjét. Utolsó leveleinek egyikében ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Nem marad más hátra, mint hogy nagy lelki küzdelmek és bánat mellett belenyugodnom abba, hogy édes hazámat (...) csakis egy szívből eredő Isten hozzád-dal üdvözöljem a messzi földről”.

A mai napon, 2019. október 6. előestéjén, a hálás utókor nevében hősünk szobra előtt csak annyit mondhatunk: „Czetz János tábornok úr, Isten hozta szülőföldjén! Isten tartsa meg az Ön véreit, a magyar örményeket a székelyek körében szülőföldjükön hitükben, kultúrájukban az elkövetkező századok során is!”

A 48-as szabadságharcosaink jelszavával kívánjuk ma is, hogy legyen béke, szabadság és egyetértés!